Bármennyire is adná magát a tárgyalt témához, nem azért takartunk ki mondatokat vastag csíkokkal Jack ismertetőjében, hogy szigorúan titkos dokumentumnak tűnjön, hanem spoilerekre érzékeny olvasóinkat kíméljük így. Jack a regény és a tévésorozat felhasználásával boncolgatja Le Carré híres történetének aktuális filmváltozatát.

•

Instrukció: jelöljük ki a szürke sávokat, és máris olvasható a teljes szöveg.

Suszter, szabó, baka, kém… Körönd… ojjé. Amikor a moziban Control megszólalt Tordy Géza hangján, kiengedtem egy csalódott sóhajt. Nem tudtam előre, hogy a film szinkronizált lesz. Nem segített a sztorin, bár egyébként viszonylag jól válogatták össze a szinkronszínészeket. A Körönd pedig, mint a Circus megfelelője tulajdonképpen precíz és elfogadható, de mégiscsak… Azt várnám, hogy a stílus legalább kicsit emlékeztessen Az ügynök életére. És akkor még egy szót sem ejtettünk a hivatalos ismertető aljamunka szövegezéséről.

Letudva a kötelező morgást talán derüljön ki, miről is beszélünk. A vonatkozó cikkben tuskó módon épp csak megemlített, hogy John Le Carré 1974-ben megírta a leghíresebb kémregények egyikét: a Tinker, Tailor Soldier, Spy-t (magyarul Az áruló címen lett ismert, most miért nem lehetett ez a film címe is…), melyben George Smiley-t, négy korábbi Le Carré-regény  mellékszereplői státuszban tevékenykedő karakterét tette meg főszereplőnek. Smiley feladata a brit titkosszolgálat egykori helyettes vezetőjeként a jelenlegi menedzsmentbe férkőzött kettős ügynök megtalálása. A nyomozás során Smiley egy lepusztult szálloda emeleti szobájában üldögélve aktákat olvas, régi kollégákkal beszélget, illetve a múlton és saját működésképtelen házasságán mereng, míg végül rá nem jön, hogy a kettős ügynök Bill Haydon, régi kolléga, Smiley feleségének szeretője, egy íróasztal-jamesbond (legalábbis szakértelmét és hódításait tekintve).

A történet ereje a játékosokban rejlik. A szereplők jellemábrázolása, egymáshoz viszonyított helyzetük és közös emlékeik labirintusának felállítása Le Carré igazi érdeme. A Tinker, Tailor…-ban nincsen igazi akciójelenet: a feszültség lépésről lépésre nő, hogy az újabb jelenetben aztán egy újabb érzelmi bonyodalmat találjunk a következő sarok után. Érthetőek és érezhetőek az egyes karakterek, motivációik és hibáik. Az pedig, hogy az aprólékosan kidolgozott személyiségek hiteles helyzetekbe kerülnek, szinte adott: az író az ötvenes és hatvanas éveket a brit titkosszolgálat és a kémelhárítás alkalmazottjaként töltötte, első kézből tapasztalva meg azt az öregfiúk-életérzést, mely a könyvben Haydon, a való világban pedig a Philby és tsai cég felemelkedését tette lehetővé – az ifjú titánokból lett, a korabeli brit közszféra vizeiben lustán cirkáló nagyhalak túlélését, akikről akkoriban frusztráló gyakorisággal derült ki, hogy a másik csapatban is játszanak. Nem szexuális értelemben, az afféle kiderülések messze nem voltak annyira frusztrálóak – az elit fiúiskolák növendékeivel jóval megengedőbb volt környezetük, mit mondjuk a Glasgow acélgyárai környékére telepedett kocsmákban lett volna.

Smiley ellenben egy hűvös tekintetű (de bagolyszemüveges) profi, a szakma nagy öregje, veterán ügynökök tanítómestere – legalábbis történetünkben, hiszen még ő is volt egyszer fiatal. A film Smileyja, Gary Oldman természetesen nem hozhatta az „eredeti” Smileyt, hiszen a leírás szerint ő alacsony volt, inkább kövér, mint telt, és legjobb öltönyei is úgy lógtak rajta, mintha úgy örökölte volna őket valakitől. Gary Oldmant ebben a konkrét esetben lejátszották a színről egy harminchárom évvel korábbi sorozatban.

A könyv születése után mindössze öt évvel ugyanis a BBC egy hét epizódból álló tévéfilmsorozatba forgatta a Tinker, Tailor…-t, és Smiley szerepét a brit színjátszás egyik legendás alakja kapta: Sir Alec Guinness. A kedves olvasók talán tudják, hogy mindössze két évvel korábban ugyanő játszott egy némiképp ismertebb produkcióban. Ő volt Obi van Kenobi. A Tinker, Tailor…-ban nincs szakálla, ellenben lassúcska, kerekded, igen gyakran törölgeti nyakkendőjének vastagabbik csücskével szemüvegét és jóval könnyedebben szótlan, mint Gary Oldman. Gary Oldman ugyanis egy kicsit feltűnőbben, egy kicsit direktebben néz szótlanul. Kicsi a különbség, de érzékelhető – és Gary Oldmant többek közt Oscarra is jelölték a szerepét. A kedves olvasók képzelhetik, milyen volt Alec Guinness.

Ellentétben a legutóbbi írással, most meg sem próbálom lépésről lépésre hasonlítgatni a filmet és a sorozatot (és a könyvet), mert nincs értelme. A sorozat készítőinek ugyanis két és félszer több idejük volt elmondani ugyanazt a történetet, mint a filmeseknek – számon kérni a levágott kanyarokat és kihagyott hangulatfestő elemeket, amit egy majd’ négyszáz oldalas könyvből át lehetett vezetni a hét epizód valamelyikébe, melyek mindegyike aprólékos iparosmunka, melyet a világ legnagyobb műsorszóró társaságának mesteremberei raktak össze… Ráadásul mindössze pár évvel a könyv eseményeinek ideje után. Nekik csak azzal kellett törődniük, hogy az utcai jelenetekbe ne guruljon be egy Rover SD1.

A filmforgatás ellenben sokkal bonyolultabb volt. Eltelt negyven év. Miközben a BBC a nyitó prágai jelenetekhez mindössze Glasgow-ig utazott el (megvolt az a kopárszürke szocialista hangulat a skótoknál is, mint Csehszlovákiában), addig a filmkészítők Budapestre jöttek, és beállították KGB-snek a Párisi udvar közepére Csuja Imrét, Kálloy Molnár Pétert és Mucsi Zoltánt (jó, az utóbbi kettő valószínűleg BM III/II-es volt. Gyk. Kémelhárító Csoportfőnökség). Feltételezem, hogy itt egyszerűbben kaptak forgatási engedélyt, de ez csak az első változtatás volt a történeten. Hogy Peter Guillam szexuális irányultságát, Jerry Westerby szerepét (a film mellékszereplője a „Smiley-univerzumban” újságíró, és a The Honourable Schoolboy, a Tinker, Tailor…-t követő Le Carré-regény főszereplője) miért kellett újraszabni, nem beszélve Smiley hobbijáról (középkori kódexek helyett szabadtéri úszás), nem tudom. Ha már Peter Guillamnál, a Smiley jobbkezeként működő kémnél tartunk: Benedict Cumberbatch alakította. A Sherlock-gyerek. Hozzá kifejezetten jó, és kifejezetten érthetetlen pillanatok kapcsolódtak: az irattári jelenetei alapvetően fontosak és jól komponáltak voltak, viszont amikor kirúgta a fickóját…  ez nem ártott a filmnek, de tulajdonképpen csak lógott ott a térben, értelmetlenül. Az effélékre adtam először a klasszikus szakbarbár-reakciót, kértem számon a kanyarokat, kihagyásokat, de végül meg kellett nyugodnom abban, hogy a film, figyelembe véve a műfaji korlátokat, szintén egy rendes iparosmunka: egy lassúdad, intelligens kémfilm egész a legvégéig, aholis nem a célzásokkal és történetelemek cseréjével volt probléma, hanem a banalitással. Mindenkinek adtak egy szomorú tekintetű befejezést, és ez felesleges volt: rossz szájízt hagyott hátra több tucatnyi jól eltalált pillanat után. John Hurt a cseh kalandba belebukott kémfőnököt játszva tökéletes volt , ő szerencsére nem érte meg a hepiendet, viszont Ricki Tarrból, Guillam beosztottjából, a renitens ügynökből messze nem hozták ki a maximumot, mely mind a karakterben, mind az őt játszó színészben megvolt (Tom Hardyt figyelni kell, nagy dolgokat tett és fog még letenni az asztalra). Colin Firth ellenben gyenge volt árulónak: súlytalan és oktalan. Ha nem ígértem volna a lehető legkevesebb hasonlítgatást, akkor most a sorozat Bill Haydonját hoznám elő ellenpéldának, mert ott sokkal egyértelműbben derült ki ugyanaz (és mindössze pár perccel volt hosszabb ugyanaz a jelenet, ha ez számít), miszerint a felszínesség, önzés és elkötelezetlenség milyen könnyen csinál valakiből árulót.

A fő kérdés persze az, hogy vajon mennyire élvezhető a mozi, és erre képtelen vagyok egyértelmű választ adni. A könyv és a sorozat ismerete lehetővé teszi, hogy kitöltsem a történet réseit – Oldmannak az ellenfelét taglaló monológjánál konkrétan játszottam a fejemben a sorozat megfelelő jelenetét (ó, el ne felejtsem: az orosz kémfőnököt a sorozatban Patrick Stewart játszotta, az Enterprise csillaghajó kapitánya fiatalon és kopaszon). Hidegháború-szakbarbár vagyok, ráadásul engem minden hírszerzésesdi érdekel, ami a korhoz kapcsolódik. Jóval megbocsátóbb vagyok tehát, mint az egyszeri mozinéző – film közben jó páran kimentek a teremből.