A régi endlessen a Korbács volt az első a retro könyvismertetők közül, ahol olyan, nem éppen friss könyvekre hívtuk fel a figyelmet (és hívjuk fel továbbra is), amelyekkel szerintünk érdemes évek múlva is foglalkozni. Clive Barker klasszikusára mindenki, aki tizennégy évesen olvasta, ilyen vagy olyan okból borzongással tekint vissza, de érdemes újra elővenni, hogy lássuk, mi maradt az első benyomásból. Ektoplazmaszex, őrült angyalok, freudi szimbólumok!
•

Clive Barker kétségtelenül a modern horror egyik nagy alkotója. Gyomorforgató és zseniális munkássága miatt megérdemelne már egy portrét is itt az endlessen, most azonban csak második regényéről lesz szó. A Korbács eredetileg Weaveworld (Szőttesföld) címen jelent meg 1987-ben; 1988-ban World Fantasy Díjra jelölték, a magyar kiadás 1990-ben látott napvilágot a Maecenasnál, majd 2001-ben keményfedeles változatban a Szukitsnál (az első magyar kiadásról később). A történet dióhéjban arról szól, hogyan próbálja egy liverpooli hivatalnok, Cal és egy részben ember, részben látólény keramikusművész, Suzanna megmenteni Szőttesföldet, a Fúgát, vagyis a szőnyeget, ahová a varázshatalommal bíró látólények elrejtőztek az emberek és az őket fenyegető egyéb veszélyek elől. Egy nap Cal véletlenül megpillantja az alvó Fúgát, s ezzel óhatatlanul belekeveredik a történetbe, Suzannának pedig haldokló nagyanyja hagyja örökül a szőttes őrzésének hálátlan feladatát. Nincs könnyű dolguk: nem elég, hogy maguk a látólények sem tudják eldönteni, mi a teendő, a Fúgából száműzött varázslónő, Immacolata és csatlósa, Shadwell, a kereskedő, később a rendőrség, s legvégül az öntudatára ébresztett Korbács elől is menteni kell Szőttesföldet.

Ha kategorizálni kell, a Korbácsot általában a horror fantasy skatulyába szokás sorolni. A dolog fantasy része természetesen az, hogy létezik varázslat, a látólények mindegyike képes kisebb-nagyobb bűbájokra, és vannak olyanok, akik az oldószer, e hatalmas erő segítségével különleges tetteket is végre tudnak hajtani. Ez a könyv azonban nem karddal hadonászó, tűzgolyót hajigáló fantasy, hiszen a látólények nem alternatív középkorban ragadt archaizáló varázsteremtmények, hanem egykor köztünk éltek, csak jobb időkre várva alszanak a szőnyegben. A Barker-féle trutymákolós horrorról jórészt Immacolata és halott kísértetnővérei, Magdalena és a Banya, később pedig a Korbács pusztító őrülete gondoskodik. Aki nem bírja, ha a főhősöknek baltával kell széttrancsírozniuk saját torz ektoplazma-gyermekeiket, melyek egy kísértettel folytatott erőszakos (és szintén részletesen leírt) közösülés gyümölcsei, az ne olvassa el a könyvet. És egyáltalán ne olvasson Barkert, legfeljebb az Abaratot. A Korbácsban a szluttyogós részeken kívül is nagyon hangsúlyos szerepet kap a szexualitás, Barker saját maga mondta a könyvről, hogy tudatos írói szándék vezérelte, amikor szexet vitt Csodaországba. A látólények ennek megfelelően nemcsak szellentenek és böfögnek, hanem bizony (a fordítás hangulatgyilkos és sajnos gyakran használt kifejezésével élve) közösülnek is.

A magyar kiadás borítója önmagában elmegy, de a regény ismeretében nem egy sikerült darab: a horror fantasy meghatározásból egyértelműen a horrort emelte ki, az eredeti cím helyett a hatásosabb — és gondolom eladhatóbb — Korbácsra keresztelték át a könyvet, a borítón pedig egy sokszarvú koponya lebeg, az első kiadáson még villámok is vannak a háttérben. Ez utóbbiak tényleg szerepelnek a könyvben, a szarvas koponyát azonban nem tudom hova tenni. Noha az első kiadás borítóján az is olvasható, hogy egy World Fantasy Díjjal kitüntetett regényt tartunk a kezünkben, ha jól tudom, valójában „csak” nevezték 1988-ban. Bár a borítón lévő jelmondat — „Amit elképzeltünk, arról soha nem szabad lemondani” — önmagában jól hangzik, angolul egy kicsit más volt: That which can be imagined need never be lost, vagyis körülbelüli fordításban: amit el tudunk képzelni, azt sosem veszíthetjük el. A különbség tényleg csak árnyalatnyi, és nem mondhatnám, hogy lényegesen félreviszi a magyar olvasót, de egy-két lépéssel távolabb van az eredeti értelemtől. Egy másik apró torzítás a Fúga megnevezés: az angol fugue szó egyik jelentése valóban a zenei értelemben vett fúga, de ezen kívül megváltozott tudatállapotot, álomszerű létet is jelent, amelyben az ember tudatában van a tetteinek, de később esetleg nem emlékszik rájuk: ennek ismeretében már egy kicsit érthetőbb, miért hívják Fúgának is a szőttes világát.

Bár oldalakat lehetne még írni arról, hogyan jelenik meg a könyvben a szűz, az anya/kurva és a szipirtyó hármas aspektusa; elemezni lehetne azt, hogy csak nők (Immacolata és Suzanna) képesek irányítani az oldószert (menstruum); boncolgatni Suzanna és az egyre őrültebb rendőrfelügyelő freudi szimbólumokkal terhes lelki párharcát vagy a bukott/öntudatra ébredt/önmagát elfeledő és sivatagban elveszítő, majd egy tükörben/önmagában megtaláló angyal jelentőségét, sőt akár egy bűnbeesés/mennyből való kitaszítás-sztori is belelátható a történetbe, félő, hogy a túlzott elemzés az első olvasás élményének rovására menne. Legfeljebb azért érdemes felvetni ezeket a kérdéseket, hogy látható legyen: a Korbács mind „ösztönösen”, mind „analitikusan” olvasva remek könyv. Aki régen olvasta, annak azért érdemes újra elővenni, aki pedig még egyszer sem, annak épp ideje.

A Korbácsról
Clive Barkerről: http://www.clivebarker.info és www.clivebarker.com
Képregény a Korbács alapján (készítette Mark Kis-Szabo)
Rövid ismertető a Korbácsról az rpg.hu-n