Valószínűleg mindenki ismeri a túlélő-típusú horrorfilmek visszatérő alaphelyzetét, ahol a vadonban élő primitív erők (legyenek azok misztikus vagy nem misztikus származású helybéliek) a lehető legváltozatosabb módon végeznek a szórakozni érkező ifjúsággal. Horrorfilmes rovatunk különkiadásában Jack személyes élményei tükrében vall arról, mi történik, ha a fenti felütéssel mégis inkább véres vígjátékot készítenek.

•

Tucker és Dale kalandjai az erdő mélyén… nos, a történet körülbelül annyi dramaturgiai kihívást támaszt a fogyasztó felé, mint a Jancsi és Juliska, de végül is összességében nem rossz film. Különböztessük meg most a jó és rossz filmet a szórakoztató és nem szórakoztató halmazoktól, ne keverjünk bele történetmesélést, kameramunkát, vágást, színészi játékot. Egyetlen szempontunk annyi legyen, vajon elpazaroltuk-e el azt az esetünkben 89 percet, amit erre a filmre szántunk. Hát nem. Az én esetemben tulajdonképpen a szombati ebéd, majd ebéd utáni szieszta teljesen megfelelő hátterét adta – pont azért, mert a „kiránduló diákok félreértésből harcolni kezdenek két ártalmatlan vidékivel, majd egymás után szörnyű baleseteket szenvednek, de végül hepiend lesz” történet nem egy Blair Witch Project.

Azt hiszem, ez a több tucatnyi horrorfilmben megénekelt amerikai kötődés az erdő mélyén rejtőző gonoszhoz még a XVII. századi betelepülőktől öröklődött végig a géneken. Az újvilági vadon akkoriban tényleg elég ijesztő lehetett, míg az angol, holland és német rengeteg már nem annyira. Végül is az óvilági erdőket évezredek óta járták az emberek, így nagyjából tisztában voltak valódi meg a mitikus lakóik mibenlétével és szokásaival, viszont New England rengetegében még bármikor számolni lehetett a kellemetlen meglepetésekkel.

Vajon adsz ki hangot, ha megtámad egy fa, és nincs ott senki rajtad kívül?

Ráadásul Hollywood szereti a redneck-hillbilly-white trash szereplőket. Gyakorlatilag bármilyen témában lehet velük dolgozni, míg a városi, biciklis, lattét szürcsölő, magát MacBookkal legyezgető young professionalok részvételével maximum sitcom és/vagy romantikus sorozat készíthető. Ezen a ponton ugyan kézenfekvő lenne, de nem tekintjük át röviden az ilyen-olyan tinihorrorokat. Nemrég olvastam el Bruce Campbell önéletrajzát, aminek a negyede az Evil Deadről szólt, és nekem ez most elég. Ellenben nem tartozik ide, de a helyzetemből adódóan nyugodtan elmesélhetem, hogy az egyik első mp3, amit valaha letöltöttem, az Urban Hillbilly Quartet „I will” című száma volt, és még mindig megvan, 11 év után is, a sokadik számítógépemen. Nem, nincsen fent youtube-on.
Félig szándékosan kerülöm a címbeli témát. Tulajdonképpen elmondtam róla minden szükségeset. A leginkább a Fireflyból ismerős Alan Tudyk Tuckerként hozza ugyanazt az arcjátékot és szarkazmust, amit megszoktunk tőle (nem láttam a Dollhouse-ban, de úgy hallom, az kivétel [igen – a szerk.]), a tulajdonképpeni főhős, Dale pedig csak egész kicsivel machóbb (de közben érzékeny), mint a Reaperben (magyarul Démonirtók). A szép szőke csaj rendkívül szép és szőke, a leendő szalámiszeleteknek castingolt diákokról csak picit tudunk meg kevesebbet, mint azt a műfajtól megszokhatták azok, akik néznek effélét. Szerencsére. Kit érdekel a leendő szalámiszeletek eredettörténete? Elég, ha látványosan és/vagy viccesen pusztulnak el a szükséges pillanatban. Mondjuk tény, hogy az elhullások humorfaktorát leginkább Tucker és Dale reakciói adják.

Nem tudom, mennyire érzékelhető a fentiekből, de nem szeretem a horrorfilmeket; különösen nem ezeket a szalámizós fajtákat, ahol csak az elhullás sorrendje nem tökéletesen kiszámítható, esetleg nagy ritkán az, vajon a tökös csaj egyedül marad-e a végefőcím idejére, vagy a tökös csávó mégsem áldozta fel magát érte az utolsó öt percben, és így beledönti az alkonyatba, hogy végre smároljanak. Olyat még nem láttam, amikor a tökös csaj áldozza fel magát a tökös csávóért. Ennyit a nemi egyenjogúságról.

Azt nem mondom, hogy a Tucker&Dale-ben ez megtörténik, nem. De… Hm. Érdekes, most jövök csak rá, hogy a hagyományos B-filmek tematikája mellett a tárgyalt darab ebbe is belerúg egy kicsit. A záróképben a hősök már jóval tisztábbak, a film közben a szőkecsaj kapott némi mélységet (nem mondom, hogy hitelesen, de kapott), és jobban belegondolva ott volt az a jelenet is, amikor társasjátékoztak, és jól láthatóan jól szórakoztak. Na. Ennyi. Nézhető horrorvígjáték. Nem rosszabb, mint várható. A geekek jó eséllyel még élvezni is fogják.

És Önök milyen zenét töltöttek le először?

Linkajánló:

A hivatalos trailer