Cristopher Priest: The Prestige / A tökéletes trükk

Posted In: Cristopher Priest, film, könyv

priest1.jpgIrodalmi élveboncolás aktualitásfokozóval! Múltidéző cikkeinkkel ellentétben ez az ismertető nem a múlt mély kútjából került elő. Mentségünkre szolgáljon, hogy amikor Scorba az eredeti regény és a film összehasonlítására vállalkozott, a könyv még nem létezett magyarul. Azóta viszont megjelent, tehát most bárki friss élményekkel eltelve kattinthat tovább.

The Prestige — könyv és film

Elemzés a spoilerekről

Az alant következő cikk Christopher Priest 1996-ban World Fantasy-díjat nyert The Prestige című regényének és Christopher Nolan ebből készült filmjének — magyarul mindkettő A tökéletes trükk néven fut — az elemzése, összehasonlítása és kritikája, ennélfogva azoknak, akik nem látták a filmet — és/vagy még nem olvasták a regényt —, nem biztos, hogy ajánlott, vagy számolniuk kell a komoly spoilerveszéllyel (— a szerk.)

Vitathatatlan, hogy a Prestige az utóbbi idők egyik legjobb filmje. Mégis úgy érzem, maga a film is egy óriási bűvésztrükk: szemfényvesztés, ami rabul ejti a nézőt, de a háttérben mégiscsak egy otromba csalás áll, amelyről a ragyogó külsőségek terelik el a figyelmet — és valóban, miként az a filmben is elhangzik, az ember az élmény hatása alatt hajlamos nem is keresni a kilógó lólábat, csak mert maga a varázslat sokkal többet ér annál.

Ez a trükk azonban korántsem tökéletes. Már az eredeti regény sem volt az — de mivel akad némi különbség a két alkotás közt, muszáj az eltérések vázolásával kezdenem. És ha már ott tartok, a tárgyhoz kevésbé kapcsolódó különbségeket is megemlítenék, csak hogy a lehető legteljesebb legyen a Prestige-experience azok számára is, akik most nem akarnak nekigyürkőzni a regénynek.

A film többnyire pontos feldolgozás, már amennyire meg tudom ítélni a regényről maradt emlékeim alapján, de akad néhány fontos változás.

Rögtön az elején: a könyvben a két mágus sosem beszélgetett egymással, és nem ismerték egymást korábbról. Az ottani találkozásuk sokkal érdekesebb: Borden ifjú, feltörekvő mágusként olvas/hall olyan varázslókról, akik rendszeres színpadi fellépés híján abból próbálnak megélni, hogy spiritisztának adják elő magukat, és gyászoló családokhoz járnak el privát hókuszpókusz keretein belül „megidézni a halott szellemét”, aki mindenkit jól megnyugtat, hogy köszöni, jól van a másvilágon, miközben a mágus trükkös ketyerék hatásvadász alkalmazásával támasztja alá hitelességét. Borden elhatározza, hogy a család rokonának álcázva magát megnéz egy ilyet, és az a szerencsétlen, aki éppen előadja a szeánszot, maga Angier. Borden persze mélyen felháborodik a csaláson, és a következő alkalomra is követi, majd a legrosszabb pillanatban le is leplezi őt a család szeme láttára. Ebből indul aztán ki az adok-kapok, amely csakhamar sokkal személyesebbé válik (a film ezt is egész máshogy oldja meg Angier feleségének véletlen halálával), és elmérgesedik a helyzet.

Ez egyrészt azért jobb kezdés, mert hangulatos korrajzot ad többek közt a babonaságról és megmutatja, hogy egy bűvész is lehet munkanélküli, másrészt rögtön megkülönbözteti a két fickó jellemét, s így a nevüket is könnyebb megjegyezni, nem úgy, mint a filmben. Nem is beszélve a plusz dilemmáról, hogy vajon nem jobb-e a gyászoló családnak a szemfényvesztés, mint a leleplezés.

Persze a filmbeli indítás kétségkívül jobban takarékoskodik az idővel és hamar a tárgyra tér.

Amiben a film jobb volt, az a szerkezet és a csavaros befejezés igénye.

prestige.jpg

Szerkezet terén a regény igencsak egyedi: két részből tevődik össze, az elsőben az egyik mágus naplóját olvashatjuk, a másikban a másikét. A film ismeretében hangsúlyoznám: ezek valódi, hiteles naplók. Bordenével kezdődik, és végig nagyon szórakoztatóak az utalások arra, hogy belőle valójában kettő van. Érezni lehet, hogy a szerző kikacsintva adja elő a bűvésztrükköt; folyamatban van a csalás, de még nem tudjuk, mi lesz a vége és mi a megfejtés. Persze Borden még a naplójába sem írja le kerek perec, hogy van ikertestvére, ez csak a könyv másik feléből derül ki.

Ez a szerkezet egyben sajnos hátránya is a regénynek. Nem tudjuk előre, hogy két naplóval lesz dolgunk — amikor leül az ember olvasni, azt hiszi, végig csak egyről lesz szó. Ez az első napló pedig lebilincselő, a történet nagyon eredeti, csak kapkodja az ember a fejét, hogy mik történnek. Aztán kábé a regény felénél a történet pont úgy alakul, mintha készülne véget érni, az olvasó meg törölgeti a homlokát, hogy „uramatyám, egy másik regény itt fejeződne be, ennek meg még csak a felénél járok, hát mik lehetnek még itt hátra!!!!!” Aztán lapoz egyet, és kiderül, hogy most ugyanez jön, más szempontból elmesélve.

Ez hihetetlen nagy csalódás volt számomra, annak ellenére, hogy a második rész is jól van megírva és hangulatos, de túl sok új infó nem derül ki belőle, és szinte olyan, mint megnézni a filmet a könyv után. Persze ebben van az egész teslás vonal és még sok egyéb, úgyhogy egyáltalán nem felesleges egy sor sem, de egy ilyen visszaugrás mégiscsak kellemetlen meglepetés.

Ami a regény szerkezetében pozitív, azt nagyon jól sikerült átültetni a filmre, de hát Nolan briliáns rendező, és nagyon tudja, hogy kell ezt csinálni. A filmet hibátlanul rakta össze, legalább annyira adja ez a varázsát, mint a történet — bár a regény után már ezt is nehéz helyén értékelni, mert abban is jó megoldások voltak, még ha nem is ennyire jók.

A regény szerkezetének zavaró hibája, hogy az egészre afféle modern keretet erőltet: a két mágus mai leszármazottjai találják meg a naplókat, megkeresik egymást és összerakják a történetet. Ez baromira nem kellene bele, és nagyon jól tették a filmesek, hogy hanyagolták ezt a vonalat.

Ugyanakkor hiába a szerkezeti trükk, a történet maga ugyancsak laposan ért véget. Látszott, hogy a szerző itt áll ezzel a jó sztorival, de gőze sincs, hogyan fejezze be. Megpróbál csavarnak beállítani olyan dolgokat, amik voltaképp addig sem voltak igazán titkok (ti. hogy Bordennek ikertestvére van), és egyéb kényszeredett kísérletekbe fog a modern kori kerettel, amik egyszerűen nem működnek.

Mert amúgy a mágusok nem olyan sorsra jutnak a regényben, mint Nolannál. A legnagyobb különbség az, hogy amikor Borden lemegy a színpad alá az igazi teleportálás varázslat során (eddig betűre egyezik a jelenet a regényben és a filmben), akkor ő ott látja a pörgő-forgó-zörgő-füstölő kütyüt, de nem érti, mi az, piszkálni próbálja, amitől az tönkremegy, és akkor esik szét, amikor az új Angier még nem materializálódik teljesen az új helyén.

Igen, innentől a regény nagyon-nagyon fantasy. Ugyanis ezen a ponton Angier afféle félig átlátszó, kis anyagsűrűségű kísértetté válik, és ekképp tör be aztán Bordenhez, meg akarja ölni, de végül nem teszi, hanem mindenki megy a maga dolgára. A regényben egyikük sem hal erőszakos halált, a szereplők természetes véget érnek (bár a kísértet-Angier gyenge testéből fakadóan hamar végzetesen megbetegszik) — ezért is lehetett a regényt olyan nehéz rendesen lezárnia a szerzőnek. Jó, jó, őszintén szólva az imént túlzottan leegyszerűsítve foglaltam össze a történteket, de most nem akarok ebbe belebonyolódni, hadd maradjon meglepetés még annak is, aki ezután szeretné elolvasni a regényt.

A filmnek talán jobban áll a földhözragadtabb befejezés, de még így sem sikerült elkerülni, hogy sok egyszeri néző, aki számára a fantasy kimerül a Gyűrűk Ura-klónokban, ne távozzék csalódottan, csak mert a film egyszeriben átlépi a valóság küszöbét, és hát azt hogy merészeli.

Biztosan felmerül a kérdés, hogy vajon mit csinált a regényben Angier az ő másodpéldányaival. AHÁ!

Na hát ezért gépeltem én ezt a sokat, hogy a sok mérlegelés után mégiscsak eljussak oda, miért utolsó stupid baromság szerintem a történet.

Fontos különbség, hogy a regényben a teleportáló masina úgy működött, hogy amit lemásolt, abból az eredeti példány élettelen maradt. Aki belépett a kamrába, az összeesett és meghalt, helyette megjelent odébb ugyanő élve és virulva. Így Angiernek csak meg kellett szabadulnia a hulláktól, nem kellett megölnie a sok önmagát.

És itt van a kutya elásva: miért olyan hülye bárki is, hogy bemenjen egy kabinba, ahol ő meghal? Hát jobb lesz neki attól, hogy nem sokkal odébb megjelenik valami, ami pont úgy néz ki és viselkedik, mint ő? Ez pont olyan, mint (az ilyen elméletektől nekem már korábban is mindig kinyílt a bicska a zsebemben) amikor valaki csak azért klónozza magát, hogy majd akkor úgy „nem fog tudni meghalni”, mert csak előveszi egy klónját és él tovább. Micsoda hülyeség! Miért kellene nekem örülnöm halálomkor, hogy a szomszéd Jóska tovább fog élni helyettem, csak mert pont úgy néz ki és gondolkozik, mint én, mellesleg minden emléket megosztottunk egymással fényképalbumok lapozgatása közben?

Na mindegy, ezt még el tudtuk nézni a regénynek, hiszen ha muszáj, bele lehet magyarázni olyat, hogy „az életerő, a lélek átszállt az új testbe”, mert ezen kívül végig hangulatos, jól megírt; egyéb hangsúlyos szálak eleve megérik az olvasást. Meg hát ugye vannak olyan ötletek — mint az itteni alapfelállás („két színpadi mágus rivalizál a századforuló Londonjában, és küzdelmükben fontos szerepet kap az akkor még mágikusnak számító elektromosság”) —, amelyek hallatán az egyszeri geek oltáron bálványozza a könyvet anélkül, hogy bele kellene olvasnia. (Ehelyütt kell még megemlítenem Guy Davis képregényének, a The Marquis-nak „a röneszánsz Franciaországban a maszkos márki vallási alapon lekardozza-mordályozza az emberek közt álcában járó lovecrafti démonokat” alapötletét, amitől bármikor képes könnybe lábadni a szemem.)

prestige_ver2.jpg

Térjünk át a filmre. Az ötlet, hogy Angiernek saját kezűleg kell megölnie a másodpéldányokat, valahol még jó dráma lenne, de könyörgöm: most akkor tényleg, miféle énképe van ennek az embernek? A kettő közül az egyik Angier ezek szerint fölösleges, de melyik? Azt hinném, hogy aki belép, az vagyok én, mert én lépek ki a fülkéből, miközben odébb megjelenik valaki, aki szintén azt hiszi, hogy ő én, de egy perccel korábban még nem is létezett. Első alkalommal pontosan ezt cselekszi Angier: ő, aki beszállt a fülkébe, lelövi a frissen materializálódott önmagát. Okés.

De könyörgöm: hanyattesik a logika, amikor a színpadi show gyakorlata során azok az Angierek halnak meg, akik beléptek a fülkébe. Ez éppen ellenkezője Angier első tapasztalatának, annak, ami számunkra is természetesnek tűnik: az az igazi, aki korábban is ott volt. Miért követ el akkor sorozatos öngyilkosságot Angier, csak hogy egy fél perce élő másolata újra megtegye ezt egy éjszakával később? És miért tudja becsapni önmagát a csapóajtó alá rejtett vizes zárkával, amikor pontosan tudnia kellene, hogy az ott lesz? Hát ez iszonyúan nem volt végiggondolva a filmben — de igazából már a regényben sem.

Hogy mennyire nem, az az én fő-fő-fő problémám az ötlettel.

Tegyük fel, hogy csak élettelen tárgyakat akarunk beletenni a fülkébe, és nem érdekel, élve vagy halva jön-e elő bármelyik példány. Ha már ilyen realistán állunk hozzá a dologhoz, mint ez a történet próbálja tenni: egy ilyen sokszorozó eszköz feltalálása miért nem világszenzáció? Miért kell elásni a raktár aljába, miért nem lehet a világ felvirágoztatására használni? A lehető legönzőbb dolog eldobozolni egy ilyen találmányt, és az a barom Tesla is csilliárdos lehetett volna, ha nem tartja meg magának a módszert. Ki tudja megmondani, mi történne, ha létezne olyan ketyere, amibe ha berakok egy kanna benzint meg egy zsák lisztet, akkor az eredmény két kanna benzin és két zsák liszt, minden különösebb probléma nélkül? Rövid távon alighanem a földi paradicsom, megszűnne a nélkülözés, a szegénység, az éhezés. Hosszú távon viszont visszájára fordulna a helyzet: előbb-utóbb szó szerint ellepné a Föld felszínét a milliószám sokszorozott, semmiből előállított sok vacak, a rengeteg szemét, és nem utolsósorban a túlnépesedett emberiség.

Most komolyan, ha egy ilyen horderejű szerkezet feltalálásáról szól a történet, akkor a perspektívák tükrében ki a rákot érdekel két noname bűvész piti rivalizálása?!?

Nem mondom, hogy ezeket a dolgokat nem lehetett volna elfogadhatóan megmagyarázni; az én problémám leginkább az, hogy erre se a film, se a könyv nem tesz még csak kísérletet sem. Én szeretném a leginkább szeretni ezeket az alkotásokat, de sajnos a fentiek megakadályoznak benne. Ettől azonban még mindkettőt bátran ajánlom bárkinek.

Ja, még valami. Felmerült, hogy ha Angier a csudamasinával dettó ugyanazt a trükköt adta elő, mint korábban dublőrrel (csapóajtó, odébb megjelenik a másik Angier, aki akár dublőr is lehetne), akkor egyáltalán minek az egész cécó? Hát, ez a könyvben azért jobban meg volt oldva, egyáltalán nem értem, a filmből miért hiányzott. Nevezetesen: a könyvben az új trükk során Angier megkér önként jelentkezőket, hogy random festékfoltokat pacsmagoljanak az ingére, így láthatják, hogy amikor megjelenik, pont olyan színű és formájú pacsmagok lesznek rajta (és egyéb módokon is megjelölik, személyes tárgyakat adnak neki). Hát ezért volt ez a trükk valóban látványosabb és rejtélyesebb.

Christopher Priest regénye A tökéletes trükk címen 2007-ben jelent meg a Delta Vision kiadónál, a film pedig már beszerezhető DVD-n.