Az endlesstől eddig viszonylag távol álló naprakészség jegyében következzen Hanna recenziója egy nálunk valószínűleg még ismeretlen hölgy regényéről, aki tegnap este – későbbi olvasóink kedvéért: 2007. november 4-én – még javában versenyben volt a fantasy műfaj legrangosabb díjáért.

 

•

Catherynne M. Valente ifjú kora (28) ellenére a 2007-es World Fantasy Díj esélyeseinek egyike volt – olyan nevekkel versenyzett, mint Gene Wolfe, Ellen Kushner, Scott Lynch és Stephen King. [A díjat Gene Wolfe Soldier of Sidon című regénye nyerte, de indult az általunk itt és itt tárgyalt The Lies of Locke Lamora is – a szerk.] A jelölt könyv az In the Night Garden.

Különleges könyvről van szó – nem regény és nem is novelláskötet: mesefüzér, amelyet Michael Kaluta illusztrációi díszítenek. Két részre bontható, ám a könyv két felét ezer szál köti össze: elejtett utalások, amelyek csak később nyernek értelmet, egyik meséből a másikba átlépő szereplők, időről időre újra felbukkanó helyszínek, és a kerettörténet: egy távoli ország szultánjának kertjében él egy démonnak hitt lány, akinek szemhéjára a világ összes meséje rá van írva apró betűkkel… Amikor a szultán fia találkozik vele, és arra kéri, mondjon el neki egy mesét, belefog, kezdetét veszi a mesefolyam.

Aki már találkozott az Ezeregyéjszaka meséivel (az igazival, nem a gyerekek számára megszelídített válogatással!) és a Mesefolyamok óceánjával, annak nem lesz szokatlan a könyv felépítése: a szereplők új történetekbe fognak a mese közepén, apránként újabb legendák tárulnak fel, mint az orosz népmesékben az aranytű, amely egy kacsa hasában rejlő tojásban pihen.

A mesék ízesek, bámulatosan színes fantáziáról árulkodnak, nem találni újramelegített klasszikusokat közöttük, mégis valamiképpen ismerősek: a lények, a tájak egyszerre nyúlnak több nép mesekincséhez, izgalmas ötvözetet hozva létre: az elvarázsolt lúdlány és boszorkányanyja oroszos, a csillagot kereső, emberré lett medve skandináv – mégis, egyetlen mese sem egyértelműen ilyen vagy olyan, Valente szálakra bontja szét a különböző folklórelemeket, hogy egységes újat hozzon létre.

Mindvégig kézben tartja a meséket, amelyek világa azonos: törvényei mindvégig tisztázottak, bár csodásak, az utalások a helyükre simulnak a későbbi mesékben, méghozzá nem csupán kacsintás szintjén: amit korábban „kis színesnek” hitt az olvasó, az később egy másik történet fordulópontja lesz. A korábban megismert gonosz varázslónak saját története van, az érem kétoldalú, így lesz igazán felnőtt és igaznak ható a felépített világ.
Ezek valódi mesék, nem kipárnázott plüsstörténetek: vérrel, szenvedéssel, tragédiákkal, halállal. Mindennek tétje van, ezért Valente világa magával ragad, az egymásba nyíló mesék pedig a székbe szögezik az olvasót – hiszen új és új regéket kell elolvasnia, mire kiderül, hogy a több oldallal korábban elhagyott szereplő küldetése miként folytatódik. Egyszerre háromnál több történet sosem nyílik össze, még éppen észben tartható mindegyik meseszál, a kötet végén pedig mindegyik összefut egy grandiózus fináléban.

A meséknek azonban koránt sincs végük: a szultán kertjében még mindig ott él a démonszemű lány, és a szultánfi sem hallotta még az összes történetet. Catherynne M. Valente újabb könyve épp a napokban jelenik meg, és új ablakot nyit sokszínű, költészettel megénekelt világára.

Linkajánló: a szerző honlapja