Ha azt mondjuk, modern, brit krimisorozat Hasfelmetsző Jack egykori vadászterületén, valószínűleg ezzel meg is győztük az angol bűnügyi sztorik kedvelőit. Az endless tévés-nyomozós különkiadásának újabb epizódjában Jack mesél a nagyon brit karakterekről, az ötletes megoldásokról és a rövid évadok hasznáról.

•

A Whitechapel London és az East End egyik leghíresebb kerülete. A „vagy leghírhedtebb” szófordulat csak azért maradt ki, mert ciki közhely – a „London történelmi pöcegödre” sokkal egyedibb és találóbb. De ugorjuk át a várostörténeti részeket, legyen elég annyi, hogy a mészárszékek és nyomorúságos patkányfészkek között kanyargó sikátorok útvesztőjéről beszélünk, kurvák, késes emberek, az Elefántember és Hasfelmetsző Jack otthonáról. Jack London 1902-ben települt le itt, hogy első kézből szerezhessen tapasztalatokat: a People Of The Abyss 1903-ban jelent meg.  A környék még a huszadik század közepéig is kerülendő helynek számított, bár lassan azért veszített korábbi rossz híréből, de a Blitz, London második világháborús bombázása a kerület esetében tulajdonképpen városfejlesztési lépésnek minősült.

Aztán történt, ami történni szokott: egyrészt az ilyen-olyan művészek felfedezték maguknak az olcsó és egyre menőbbnek számító negyedet, másrészt követte őket az éjszakai kebabosok siserahada: manapság a Whitechapel népességének felét bangladesiek adják. (Ó, el ne felejtsük, hogy Whitechapelben játszódik Warren Ellis Freakangels című képregénye.)

A Whitechapel című tévésorozat egyszerre idegesítő és megnyugtató, az a típus, ami „elkezdődik és már vége”. Idegesítő, hogy az új kedvenceim ilyen rohadt rövidek, ez is csak öli a koncentrálóképességemet, ami már így is egy boxerkölyökével vetekszik. Másrészt megnyugtatóak, mert nem válik pénzcsinálássá a dolog, amikor a kedvenceim NYOLCEZER epizód hosszúra nyúlnak, mindenki lefekszik mindenkivel, téged pedig elnyel az a langyos állóvíz, ahol folyamatosan azon gondolkozol, „miért nézem ezt még mindig, abba kéne hagyni, de talán ez a vége, hátha”.

A Whitechapel nem ilyen. A brit tévésorozatkészítés legszebb hagyományait követve három epizód egy szezon, van két évad, ennyi.* Pont, mint a Sherlock. Szintén átugorjuk a már lassan unalmassá váló bekezdést Londonról, a krimikről és a hangulatról. Az érdeklődők már olvasták ezeket a Sherlock és a Luther ismertetőjében – most a sztorira és a két főhősre összpontosítunk. Spoiler jön tömegével, bocs.

Az „évadonként egy balhé” recept itt is működik: a fölös történetszálak hiánya üdítő. A szereplőkről épp csak annyit tudunk meg, ami valódi emberekké teszi őket, igazi, hétköznapi figurákká, de azt megtudjuk, ha a fene fenét eszik is. Amikor kiderült, hogy Chandler felügyelőnek van egy kis OCD-je… nos az egyszerre volt enyhe túlzás, baromi vicces és cuki. A szereplőválogatáson ügyesek voltak: Rupert Penry-Jones (nem viccelek, Rupert**) annyira az angol elitiskola terméke, hogy először paródiának hittem.

A másik főhőst, Miles detektívőrmestert alakító Phil Davis tökéletes a kezdetben ellenséges, de persze aranyszívű altiszt szerepében. Egyébként a figyelmesebbek felismerik – játszott a fent említett Sherlock első részében.

A harmadik említendő szereplő Edward Buchan, egy Hasfelmetsző-szakértő, aki később magánnyomozóként kerül elő, erősítve azt a brit – egyébként Agatha Christie-nél és Frederick Forsythnál is előforduló – alaptételt, hogy a magánnyomozók alacsonyak és könyvelőnek látszanak.

A két évad történeteit óvatosan és ügyesen válogatták össze. Egy Hasfelmetsző Jacket másoló, modern sorozatgyilkos utáni hajszával nem is lehet igazán mellényúlni. Mindannyian ismerjük a sztorit, tudunk hozzá kapcsolódni, a százhuszonvalahány éves időkülönbség pedig ad elég lehetőséget csavarokra. Például azt, miért nem érik utol a gyilkost a kamerákkal tömött Londonban. Nem túl eredeti, de használható alapötlet. Sem meglepődni, sem csalódni nem fogsz. Számomra a második évad volt érdekesebb. Korábban nem tudtam semmit a Kray-ikrekről, akik a hatvanas években uralták az East Endet, és megismertették Londont a „szervezett bűnözés” fogalmával. Meglepő módon ebbe az évadba is át tudták húzni a Hasfelmetsző-mítosz ragacsos sötétségét – néhány jól elhelyezett „és a legenda szerint” félmondattal megteremtették a szükséges hangulatot.

A második évad győzött meg igazán. Akkor kezdtek a szereplők valódivá válni, és a zárójelenet, ahol Chandler jutalmul megkapja az összes érdekes bűnügyet, amit csak elkövetnek majd Britanniában… ébren leszek. Figyelni fogok.

* Nem ennyi, most készül az őrülten hosszú harmadik szezon, hat résszel; egy bűnügyre itt már két rész is jut.

** Rupert – brit katonai szleng a felső közép- vagy magasabb társadalmi osztályból származó, magániskolát végzett, esetleg tapasztalatlan vagy tehetségtelen tisztre.