Luther (sorozat)

Posted In: film, krimi

Téliesre szűrőzött London önmarcangoló detektívfelügyelővel és  élethű karakterekkel, mi mást kívánhatnánk még? Aki ráunt az amerikai krimikre, netán úgy érzi, borús egek, komor bűntények és viharos lelkek látványára vágyna, bátran forduljon Nagy-Britannia felé: Jack a Sherlock után újabb példával indokolja, miért. Bemutatjuk a Luther című sorozatot.

A Luther második évadának záró percei csalódást okoztak. A nagydarab detektívfelügyelő testét nem rántják groteszk mozdulatba az érzelem görcsei, nem vonyít a varjúszín égre fájdalmában, elkeseredettségében. Fagylaltot eszik. Fagylaltot.

Nem erre számítottam. A sorozat első évadában a forgatókönyvírók mindent megtettek, hogy DCI John Luther esténként telesírja kispárnáját –az lett volna a minimum, ha még tovább törlik vele a padlót. A második évad hasonlóan indult, de megesett rajta a szívük. Hősünk lassan-lassan lélegzethez jut.

Ennyi volt a spoiler, innentől általános örömködéssel folytatjuk.

Talán kezdjük az elején. A Drót egyik legjobb karakterét (és – ha így könnyebb – a Thor Heimdallját) adó Idris Elba hazament Londonba, és azt tette, amit minden jó kiállású színész megtesz valamikor harminc után: bevállalt egy zsaruszerepet. Ráadásul egy problémás zsarukaraktert, milyen meglepő. Van minden, magánéleti, szakmai, mentális válság, de valahogy betámolyog a melóba, kap egy spánieltekintetű partnert és egy megoldandó gyilkosságot. Amit megold. Innentől magunk mögött hagyjuk a kliséket.

Az Arts Desk kritikusai egymást ismételve nagyon találóan foglalták össze a Luther lényegét azzal, hogy itt egy technikai hibáktól hemzsegő sorozat (mert egy ilyen rendőr a valóságban napokon belül kapna egy sípot és egy kereszteződést, hogy ott nyomozzon. Sandfordban – hm, most hagyom abba zsarufilmes utalásokat), szóval itt ez a bökkenőkkel tömött izé, ami valamiért mégis működik. Nagyon működik. Valószínűleg a szereplők miatt. És a történetek, meg a fordulataik is sokat segítenek. Az apró, vigyorfakasztó és/vagy vérfagyasztó ötletek, amikre nem számít a Helyszínelőkre beállított agyú tévénéző. Az átlag krimisorozattal ugyanis az a legfőbb baj, hogy mindig valamelyik szereplő a gyilkos. Persze nem az első kettő gyanúsított, az gondot okozna. A Columbóban például, nyugodjék békében, nem a “ki a tettes” volt a kérdés, hanem a “mi a banánhéj”. A példa nem véletlen – Lutherről elsőként Sherlock Holmes és Columbo juthat eszedbe.

A másik vesszőparipám, amit már a francia thrillerek kapcsán is említettem: az amerikaiak egyszerűen nem képesek eladni nekem a szar napokat. Mindenki túl jól táplált és mindenki túl régóta él Los Angelesben. Ehhez képest a Luther tömve van olyan színészekkel, akik működtetni tudják a karaktereket; az egyik nagy kedvencem az első szezonban ellenfélként, majd újabban főnökként működő Martin Schenk főfelügyelő. Valahogy így képzelem a hajdani Brit Birodalom meglett úriembereit, akik valószínűleg ugyanolyan precíz, gazdaságos mozdulatokkal ápolják rózsakertjüket, mint amilyenekkel elásnak egy holttestet a ház mögötti virágágyás alá, ha a helyzet úgy kívánja.

A problémákra visszatérve: a második évad mindössze négy, összesen két bűnügyet tárgyaló  epizódból áll, és ez bizony baromi kevés. Utólag látni csak jól, persze, de a történetszálak jelentős részét egyszerűen leperzselték. A négyszer egy óra nem elég arra, hogy tisztességesen kezeljenek bizonyos karaktereket és lezárjanak bizonyos melléksztorikat. Ez persze jó is. Megmaradt a remény, hogy tényleg lesz harmadik évad, vagy legalább egy tévéfilm. Én az előbbire szavazok, a film mindössze a rajongók kínzására lenne elég.

Egyébként viszonylag nehéz koherens recenziót írni. Az első (szintén nem hosszú, hat részes) évad egy véget nem érő, sötét, viharos éjszaka volt, ahol minden részben újabb elmebeteget kergettünk, miközben Luther magánélete a romokból törmelékké darálódott, és tudni lehetett, hogy a záróepizód utolsó pillanatától csak egy lépésre van a szakadék. A második évad körülbelül a zuhanás első-második másodpercében találja Luthert, négy epizóddal később pedig napsütés van. És fagylalt. Nem elégedetlen vagyok – ha alszom majd egyet az élményre, még talán tetszeni is fog, hogy tulajdonképpen jól állunk, de egyelőre… Nem tudom. Egy biztos, és ebben mindenki egyet fog érteni velem: négy epizód kevés.

Update: aludtam rá. Tetszik.

A helyszín és a beállítások. Nagyon érdekesen játszanak Londonnal. (Amit egyébként rendkívül szeretek. Pont ezeken a helyeken jártam, mi tehetné ennél hitelesebbé.) A fentebb említett apró ötletek közé lehet sorolni a tompa szürkés árnyalatokra festett londoni utcákat és lakótelepeket, ahol az egyetlen meleg szín az egyik szereplő vörös haja. Ugyanez nem működne New Yorkban, Los Angelesben pláne. Nem ismétlem magam még egyszer – valaki sokkal pontosabban leírta a problémát a Life On Mars kapcsán.

A zenéről feltétlenül szót kell ejtenünk. Epizódonként két dal szólal meg, a főcímzene és a zárójelenet/stáblista alatt szóló, hangulatleíró kivezetés. Az így összegyűlt tizenegy számból ritka kellemes hanganyag gyűlt össze. Ami azt illeti, pont ezt hallgatom. Majd bedobom a kommentek közé a listát.

Ó, és majd elfelejtettem: ha valaki megmondja, milyen (márkájú) kabátot visel Luther, kérhet tőlem valami szépet. Kell nekem egy ilyen kabát.