Mi történhet még azután, hogy egy komplett trilógia képében megérkezik az ezredfordulós Nagy-Britanniába a fantasy-apokalipszis? Kiderül a második trilógiából, ami egymástól függetlenül is olvasható regényekből áll, és horrort, egzisztenciális kérdéseket meg bizarr, fekete, gótikus katedrálisokat használ a hangulatfestéshez. Tapsi folytatja a vándorutat az egyik legérdekesebb  fiktív Anglia zöld (és veszélyes)mezőin.

•

The Devil in Green, The Queen of Sinister, The Hounds of Avalon

A 3×3 kötetes regényfolyam középső trilógiája, a The Dark Age kétségkívül a sorozat legjobb része. Azt az Age of Misrule pörgős urban fantasy / horrorja [ismertetőnket lásd itt] is bemutatta, hogy Mark Chadbourn izgalmas könyveket ír. Viszont az öt főszereplőből egy gyűlöletesen idegesítő volt (Laura DuSantiago annyira gonosz , kisstílű, kiszámíthatatlan, agyhalott hisztérika, hogy igazából még csak sajnálni sem tudtam), egy borzalmasan idegesítő (Ruth Rinyagép Gallagher a világot elutasító, önsajnálatba süppedt, középosztálybeli gőg netovábbja), a kevés szimpatikus résztvevőt viszont két kézzel irtotta a szerző, ami így együtt sokat csökkentett a könyv élvezeti értékén. Nem szomorkodtam hát, hogy teljesen új szereplőkkel vágunk neki az újabb trilógiának: ráadásul a világ megmaradt, sőt még izgalmasabb lett.

Az előző trilógia eseményei (tündérek és démonok viaskodnak a technológiájától megfosztott Nagy-Britanniáért, kataklizma, sárkányok, és ami ennél sokkal rosszabb, áramhiány, éhínség, és az infrastruktúra teljes összeomlása) után lassan, nagyon lassan kezd magához térni Anglia. Az előző három könyv főszereplői, a Sárkányok Fivérei és Nővérei nemes helytállásának köszönhetően a fomori démonokat sikerült eltakarítani, és a Tuatha Dé Danann tündérei ezen annyira megrendültek, hogy a világ ismételt igába hajtása helyett hajlandóak voltak hazatakarodni a Messzi Földekre (velük sem járt volna olyan sokkal jobban az emberiség, mint a fomoriakkal, mind egy szálig arrogáns férgek). Kisebb foltokban újraéledt a technológia, de ez csak arra volt elég, hogy a maréknyi túlélő egyáltalán túlélhessen – és épp elég kisebb szörnyeteg maradt a környéken, hogy megnehezítse a dolgukat.

Ez egyértelmű már a nyitóképből is: fiatal és reményteli hősünk, Miller épp lóháton tart Salisbury felé, amikor különös füttyögést hall, majd csecsemőfejű selyemmajmok próbálják lerohanni és darabokra szaggatni. Szerencsére egy Porschés idegen Miller segítségére siet, mielőtt csecsemőtáp lenne belőle, és együtt sikerül eljutniuk Old Sarumba, a régi katedrálisromok közé. A kis förtelmeket taszítja a hely szentsége, és a két férfi hajnalig ott pihen.

Valójában hamar kiderül, hogy a Porschés férfi, Mallory az új főhős, és Miller csak az ő kissé sápatag segítője. Miller naiv: hisz a világban, a jóságban, az erkölcsben és még néhány efféle hülyeségben, mármint Mallory szerint ez nyilván mind csak hülyeség lehet, hiszen ha ezek számítanának, ennyire ocsmányul a világ sem omolhatott volna össze. De Miller hisz ezekben, és ezért is indult el, hogy belépjen a salisbury-i katedrálisban újraszerveződő templomosok közé. Ez az ötlet már Mallory-nak is tetszik: a templomosoknál legalább biztonság lesz. És étel.

Salisbury nagy kedvenc városom, egyszer legalább másfél napot sátoroztunk a csücskében – és a csücske bizony épp Old Sarum domboldala volt, úgyhogy ez a könyv engem már a nyitánnyal kilóra megvett. De nem csak ezért lett ez az egész kilenc kötetes sorozat legjobbja: szerepet játszik benne az is, hogy nincsenek benne idegesítő némberek (még a druida-tanonc Sophie is jó fej), nem kelnek át a Messzi Földekre (kedvelem én a tündéreket, de Chadbournéit még az anyjuk sem szerette; ráadásul a Messzi Földek egyáltalán nem tűnnek varázslatosabbnak, mint a mi világunk, csak arrafelé még több mindenkit megütne lapáttal az olvasó), és egyáltalán, markánsan nem Világmentő Hős egyik szereplő sem.

A The Dark Ages keményen horrorisztikus. Salisbury például lenyűgöző hely, de a vallási fanatizmusukba belehibbant neo-templomosoktól még a természetfölötti nélkül is kirázná a hideg az embert – ám ezek a barmok beengedik a katedrális falai közé a természetfölöttit is, és onnantól végleg elszabadul a pokol. Titkok, gyilkosságok, az éjszakában őrjöngő sárkányok, életre kelt falak és kísértetek: egyrészt nem tudtam letenni a könyvet, másrészt nem mertem. Zseniális. Komolyan. Feledhetetlen.

A következő kötetnek mintha nem is lenne köze az egészhez (egyes elképzelések szerint lehet azzal kezdeni, és a The Devil in Greennel folytatni, de apróságokból kiderül, hogy ez játszódik később, és érdemes tartani az eredeti sorrendet). Caitlin Shepherd háziorvos valahol vidéken, és napok óta csak aludni és veszekedni jár haza. Különös pestis tört ki, és egész nap a haldoklókat ápolja odalenn a faluban, nincs ideje sem a férjére, sem a fiára. Egyik este, ahogy hazafelé bandukol az esőben, hirtelen késztetést érez arra, hogy bebújjon a sövény mögé, és két különös, sötét lovas léptet el mellette. Mintha keresnének valakit. Én személy szerint ezen a ponton Csavardi Samut kerestem, és annyiban helyes is volt a megérzésem, hogy hamarosan fejvesztett menekülés lett a Fekete Lovasok következménye – de a történet inkább egy naturalista megközelítésű Szilmarilokra emlékeztet, mint A Gyűrűk Ura hősidilljére. Caitlin mindent elveszít (beleértve a józan eszét, és időnként a saját cselekedetei fölötti irányítást) és kénytelen átkelni a Messzi Földekre. Ennél csak a mellékszál lehangolóbb, ahol Mary, Caitlin szomszédja az angol tájon átvágva próbálkozik valamivel, de az a vonulat annyira unalmas lett, hogy most hosszú percekig kellett gondolkoznom, mire rájöttem, mivel. Caitlin egyszer még visszabillen a kataklizma utáni Birminghambe, itt következik a kötet egyik legerősebb része, de aztán újra átkel Tündérországba, és következik a szinte már holdstocki végkifejlet. Azért erős ez a kötet is, csak a The Devil in Green után nem volt elég nekem.

A harmadik kötetnél új helyszín, új szereplők: a két valószerűtlen barát, Hunter és Hal, a nőcsábász orgyilkos és az unalmas hivatalnok egyaránt az Oxfordba menekült Kormányt szolgálják. Mit ad isten, róluk is kiderül, hogy a Sárkányok Fivéreinek új generációjába tartoznak, és a kötet derekánál lassan elkezdik felkutatni a többieket. Hosszas kihagyás után megint lesz Mallory-nk, Sophie-nk és Shavink – sajnos Lauránk és Ruthunk is, nem lehetett csak a Shavstert visszahozni a régiek közül.

A Fekete Lovasok mostanra világokat meghódító, lilásan derengő zombihadsereggé nőtték ki magukat (igazából szerintem ez az egész Lamentbrood a gyengébb ötletek közé tartozik, hát még, hogy lilásan derengenek), és Skócia felől megérkezik a Ragnarök Öröktele is, szóval nagyon úgy tűnik, hőseinknek nincs sok ideje. Ráadásul Caitlin elvesztette a sárkányosságát, Hal pedig csak a bürokráciában hisz, az óriásokban azután sem, hogy egyik éjszaka a fél Grimm-mesékkel issza le magát. És nincs meg Jack Churchill, az első trilógia legfőbb hőse, és a pendragonság legfőbb képviselője sem. Innen szép nyerni, mondhatnánk, de nagyon úgy tűnik, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.

A trilógia köteti sokkal lazábban kapcsolódnak egymáshoz, mint az előző sorozatban, de nem tudom, valóban ettől jobb-e ez a három kötet. Én arra hajlok, inkább attól, hogy szerethetőbbek a szereplők, kevésbé vannak belefeszülve a tulajdon kliséikbe, és hogy a helyszínek többnyire még az előző kötet lenyűgözően eleven háttereinél is jobban életre kelnek. A Salisbury fölé boruló, láthatatlan, fekete katedrális-világkapu-vár az egyik legizgalmasabban grandiózus kép, amit valaha olvastam, de a behavazott oxfordi mellékutcákról nyíló tündérkocsma is emlékezetes.

Egy szó, mint száz, ez a trilógia igen jóra sikeredett. Ijesztő, sötét, kegyetlen, néha már szinte taszítóan az – de ott van benne a szépség és a remény is, és a varázslat, amitől az ember ember marad.. A The Devil in Green pedig van olyan jó, hogy szerintem megéri akár magában is elolvasni, ha valaki nem akar elköteleződni kilenc (amúgy nem túl vaskos) kötetre.

Linkajánló:

Mark Chadbourn honlapja

A fenti borítóképeket készítő John Picacio galériája