Patrick Rothfuss: The Wise Man’s Fear
A nagyszakállú, széles vigyorú, geekbe oltott fantasy bestselleríró 2011 késő tavaszán végre leszállította első regénye régóta várt folytatását. Az alig ezer oldalas kis szösszenetről brainoiz írt arányaiban passzoló, viszonylag spoilermentes esszét, amiben különösen sokat foglalkozik az átlagosnál főhősebb főhősök természetrajzával.
•
Igazán erős elvonási tüneteket okozhat, ha az ember óvatlanul rászokik egy olyan könyvsorozatra, amit a szerzője még javában ír. Éveket kell várni állandóan, és mire éppen elmúlna a sóvárgás, kijön az újabb kötet. Ezzel együtt mellékhatásként ott a kikerülhetetlen kérdés: hol is hagytuk abba?
Egyrészt ott, hogy Patrick Rothfuss Kingkiller-trilógiájának első részéből, a The Name of the Windből a megjelenése óta igazi sikertörténet lett. Ez azért hírértékű, mert elsőkönyves szerzőről beszélünk, aki – mit sem sejtve arról, mibe keverte magát – egyetemistaként, még egyetlen hatalmas regénynek írta meg a grandiózus sagát, amit aztán a kiadó inkább részekre bontott. Rothfuss ekkor leválasztotta és alaposan átírta az első harmadot, ami a The Name of the Wind címen a 2007-es megjelenés óta gyűjti a díjakat meg az újabb olvasókat, véleményem szerint teljesen megérdemelten. Rothfuss egyszerűen olyan lelkesedéssel meséli el Kvothe, a multitálentum fantasy-főhős történetét, hogy óhatatlanul magával ragadja az embert, ráadásul ez a mese egy nagyon szépen kidolgozott világban játszódik, ami egy izgalmas főszál (avagy titok és bosszúállás!) mentén haladva szépen lassan tárul fel előttünk.
Másrészt 2011-ben a The Wise Man’s Fear pontosan ott veszi fel a fonalakat, ahol az előző történet elejtette. Fonalakat, mert minden szál ott folytatódik, ahol abbamaradt. Az egyik ilyen a trilógia kerettörténete, ami három napot ölel fel a világvégi Waystone fogadóban, ahol a fiatal, vörös hajú tulajdonos, Kote mondja tollba élete történetét, ami szintén kihagyás nélkül hömpölyög tovább, központban a dalnok-varázslótanonc-királygyilkos Kvothe felemelkedésével és leendő bukásával.
Mielőtt mélyebben belemerülnénk a The Wise Man’s Fear (innentől csak WMF) kitárgyalásába, gyors figyelmeztetés azoknak, akik nem olvasták a The Name of the Windet – bármennyire is óvatosan bánok a spoilerekkel a második regénnyel kapcsolatban, az elsővel kapcsolatban ez már nehezebb, szóval Kvothe-ügyben járatlanabbak inkább kattintsanak az első regényről szóló ismertetőnkre.
(Ha valaki netán elfelejtette volna, mi is történt eddig, Patrick Rothfuss igazán vicces felzárkóztató képregényt dobott össze azok számára, akiknek esetleg nem volt idejük még egyszer átrágni magukat az előző nyolcszáz oldalon.)
Szóval Kvothe az első regény végén kimondta a szél nevét, megleckéztetett és megmentett mindenkit, akik kellett, illetve letudta az első évet az egyetemen, most pedig jöhet a következő, amit hősünk minden eddigi kalandja ellenére továbbra is éhező zenészként, problémás diákként és reménytelen szerelmesként kénytelen átvészelni. Innen nyugodtan folytatódhatna minden a Harry Potter-hagyományok jegyében, hogy addig kövessük hősünk egyetemi életét, amíg lehet (azaz amíg ki nem rúgják). Szerencsére ez nem így van, a WMF-nek nagyjából a harmada játszódik az egyetemen, bár a több mint ezer oldalas történetből ez sem kevés, és unalmasnak távolról sem nevezhető. Aztán történik valami – egészen pontosan ez így nem igaz: lassan visszaütnek a korábbi események, és ez így jó –, ezért Kvothe egy év igazolt felmentést kap tanulmányai alól. Ez több szempontból is érdekes döntés – megtöri a rutint, a hatalmas világ újabb szegleteit ismerjük meg, bepillanthatunk a nagypolitikai intrikákba és több idegen kultúra életébe, ráadásul szépen lassan kiderül, hogyan és honnan szedi össze Kvothe azokat a képességeit, amelyek legendás hőssé teszik majd.
Személy szerint kedvelem a larger-than-life karaktereket, ha nem üresfejű bábok, és Kvothe távolról sem az. Rothfuss első könyvét pont miatta szerettem meg igazán, mert imponált, hogy minden helyzetből kivágja magát, ráadásul a szituációk nagy részét pont hősünk meggondolatlansága, temperamentuma vagy balszerencséje okozta. Akik fájlalták Kvothe überségét, ezt a regény sem fogják annyira kedvelni, bár Rothfussnak igaza van abban, hogy mivel Kvothe itt már idősebb, ezért a WMF-ben sokkal nagyobb pofonokba fut bele. Nem mindig okos döntéseinek itt már jóval komolyabb következményei lesznek, és néhány melléfogása valószínűleg belejátszik majd a többször sejtetett komor végkifejletbe is. Azt a kerettörténet első pár oldalából tudjuk, hogy lehet Kvothe hatalmas hős, mégis belőle lesz a Királygyilkos, aki inkognitóban csapolja a sört egy kis falusi fogadóban, miközben lassan káoszba fullad körülötte a külvilág (amihez valószínűleg neki is sok köze van).
Nagyobb pofonok ide vagy oda, azért Kvothe nem kispályázik. A szerelmet rögtön egy nagyon mitikus lénytől tanulja meg, a harcra pedig a világ legjobb harcművészei okítják (erről van egy remek karikatúra a Penny Arcade-en, de azt javaslom, mindenki csak azután nézze meg, hogy elolvasta a második könyvet, mert enyhén spoileres), és akad még pár hasonló fordulat. Ezt a kicsit túlhúzott heroizmust egyébként szépen ellensúlyozza pár nagyon emberi jelenet, főleg Denna és Kvothe között.
A másik ok, amiért a főhős főhőssége számomra nem zavaró, az a történetek hatalma és a történetmesélés mítosza, ami már a The Name of the Windben is fajsúlyos elemnek számított. Itt még világosabban látszik, hogy Rothfuss (illetve fiktív hőse) a történetek megszállottja, és pontosan ismeri a mechanizmusukat. Kvothe, a született előadóművész alapvetően egy tollba mondott sztori hőse, aki többször bevallja, hogy szándékosan terjeszt magáról feltupírozott legendákat. A WMF egy ponton szabályosan elbizonytalanítja az olvasót, vajon egyáltalán mennyi igaz Kvothe legendás képességeiből (mindenféle spoiler nélkül maradjunk annyiban, hogy a fogadós Kote nagyon rosszul jár). Ettől függetlenül nem hiszem, hogy a kezünkben tartott regény csak a főkarakter kitalációja lenne, ahhoz túl egyedi az emlegetett eset, és nem is biztos, hogy az olyan jó ötlet lenne. Mindenesetre nekem tetszik az az írói megoldás, ami kicsit zárójelbe teszi Kvothe tetteit, bár akit idegesít a hős tápossága, azt ez nem fogja vigasztalni.
Rothfuss hősével szemben lehetnek fenntartások, de az íráskészségét nehezen érheti kritika. Miközben Kvothe képzettségpontokat szerez, a szerző már jól ismert mesélőkedvvel bontogatja ki körülötte a világot, remek ötletekkel, mint a harcművész ademiek kézjel-beszéde, Vintas nemeseinek bonyolult etikettje, az yll csomónyelv vagy a tündérbirodalom földrajza és keletkezésmítosza. Rengeteg apróság rejtőzik a szövegben – főleg a The Name of the Windben is alkalmazott történet-a-történetbe-ágyazott-történetben módszerrel –, amelyek egyrészt kapcsolódnak az első kötethez és új értelmet adnak régi eseményeknek, vagy felvezetnek új, valószínűleg fontos elemeket. Érdemes újraolvasni az első regényt, amit én magam nem tettem meg, így egészen meghökkentő megvilágosodás ért egy kommentfolyam olvasgatása közben, mert nem emlékeztem egy mondatra az első könyvből. (A magyar változatot nem ismerem, de az ehhez hasonló apróságok már előre nem irigylem a WMF leendő fordítóját.)
A WMF sok szempontból igazi második regény – kibontja a főhőst, elmélyíti a világot, árnyalja az első részben már sokszor emlegetett titkokat, behoz még egy csomó szereplőt. Éppen ezért ahhoz képest, hogy ezer oldal, a fent emlegetett aprólékos mesélés miatt az átívelő, nagy sztori nem halad túl sokat – Kvothe élete persze zajlik rendesen, de az, miképpen lesz belőle királygyilkos, egyáltalán, ki az a király (van egy tippem, de majd meglátjuk), még messze van. Kis mozaikdarabkákat persze kapunk, kezd összeállni valami a félelmetes Chandriannal, a történelemből kitörölt Amyr lovagrenddel, a világ múltbéli és jövőbéli eseményeivel kapcsolatban, de ezek még mindig elég ködösek, bár tény, hogy egyre érezhetőbben haladunk a nagyon baljós végkifejlet felé. Ezek után a harmadik regényben nagyon sok mindennek kell még történnie, hogy Kvothe egy könyvön belül legendás hőssé, majd száműzötté váljon. Igaz, Rothfuss olyan dolgokat intéz el pár mondatban, amire mások fejezeteket szánnak (ez unalmas, hagyjuk, mondja például Kvothe a Krónikásnak egy kalóztámadással kombinált hajótörésről), szóval ilyesfajta ugrásokra később is lehet majd számítani. Így viszont a WMF leginkább egy erőt gyűjtő, lezúdulni készülő hullámra emlékeztet.
Az ismertetőt a hol hagytuk abba? kérdéssel kezdtem, ezért azzal zárom, hogy hogyan tovább? Mint arról már esett szó, Rothfuss eredetileg egyetlen hatalmas könyvnek írta meg a trilógiát, ez azonban nem azt jelenti, hogy most már csak nyomdába kell küldeni harmadikat. Az első harmada már annyi változáson esett át, olyan sok új szereplő és szál került bele, hogy Rothfuss kénytelen volt a WMF vázlatának nagy részét teljesen átírni, ami ettől még több új elemmel bővült, ennek következtében a harmadikat még alaposabban át kell majd dolgoznia. A szerző becslései szerint már csak alig négy évig kell tűkön ülnünk – addig legalább van időnk még egyszer alaposan elolvasni a Wise Man’s Feart. Annak, aki szerette Rothfuss mesélői stílusát, mindenképpen kötelező vétel, de annak is érdemes megpróbálkoznia vele, aki enyhe fenntartásokkal tette le az elsőt. Aki viszont már a The Name of the Windet sem szerette, inkább kerülje el.