Urban fantasyt és krimiponyvát keresztezni látszólag nem túl bonyolult feladat, mégis sokan belebuknak, de szerencsére Jim Butcher regénysorozatának sikerült a kísérlet. A következőkben brainoiz bemutatja az esszenciális dark fantasy strandolvasmányt, és a főhőst, aki az összes kollégája közül a legjobb szinkront kapta hangoskönyvben.

•

Harry Dresden hórihorgas, szimpatikus, fanyar humorú fickó az ezredforduló Chicagójából, aki egy átlagos hétköznap reggeltől estig poros irodájában üldögél a tejüvegablakos ajtó mögött. Ha nagy ritkán megcsörren a telefonja – vagy még ennél is szokatlanabb dolog történik: ügyfél érkezik – Dresden magára kanyarítja hosszú, fekete kabátját, fejébe nyomja kalapját, és csekély díjazásért (plusz költségek) kutat, nyomoz vagy problémát old meg. Nem mintha különösen sok esete lenne, és állandó pénzügyi katasztrófahelyzetét az sem menti, hogy néha tanácsadóként segít a rendőrségnek a nagyon nem szokványos ügyekben. És még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy mindegy, mert legalább szerencsés a szerelemben.

Mindez eddig egy átlagos magánhekusos történet felütésének tűnhet, ezért a fentieket egészítsük ki azzal, hogy Harry Blackstone Copperfield Dresden az Amerikai Egyesült Államok egyetlen nyíltan praktizáló varázslója, valódi varázslója, faragott bottal, varázspálcával, védőtalizmánokkal és egyéb misztikus kellékekkel. Harry Dresden okkult tudása minden előnyét kiélvezve – és jól fejlett erkölcsi érzéke összes hátrányát megszenvedve – nyomoz azokban az ügyekben, amelyek Chicagóba misztikus alvilágába vezetnek. Eleinte pitiáner megbízásokon kívül túl sok dolga nem akad, de a történetünk kezdetén valami lassan és feltartóztathatatlanul kezdi felbolygatni a misztikus világot, ami Dresden számára számos új feladatot és rengeteg kellemetlen helyzetet jelent majd.

Jim Butcher magánhekus-varázslójáról még régebben hallottam először, a könyvek alapján készült, egy évadot megélt Dresden Files című tévésorozat miatt. A lelkesedésem az első részig tartott: bármennyire is szimpatikus volt a felvázolt világ meg a főhős – nem kis részben Paul Blackthorne, a főhőst alakító színész miatt –, az egész sorozat kicsit olcsónak és botladozónak tűnt, ráadásul a pilot sem tudta fenntartani az érdeklődésemet (azóta megtudtam, hogy a csatorna miatt pilotként a harmadik rész indított, ami mondjuk sok mindent megmagyaráz). Az egyszerű, de frappáns alapötletben viszont érezhetően volt potenciál… meg legalább ugyannyi lehetőség arra, hogy valami gyenge puffanás legyen belőle, ezért a könyvsorozatot óvatosan kerülgettem még pár évig. Nem is olyan régen viszont kölcsönkaptam az első három kötetet, így tettem velük egy próbát, az eredmény pedig kellemes csalódás volt.

Ha a bevezetőből úgy tűnt volna, hogy a Dresden Files sorozat valójában semmi mást nem tesz, mint a puhafedeles krimik kemény magándetektívjét lecseréli varázslóra, akkor… nos, akkor a látszat nem csal, az alapötlet tényleg ennyire egyszerű. Jim Butcher azonban ügyesen dolgozza össze a természetfelettit a krimiponyvával (állítólag az első regénynek sokáig a Semiautomagic címet tervezte, amiben tulajdonképpen minden benne is van). Dresden hányattatásait egyrészt egy átlagos noir főhős is megirigyelné – rendszeresen megverik, rálőnek, elrabolják vagy meg akarják ölni –, de mindezt külön súlyosbítja, hogy nem csak a zsarukkal, az FBI-jal, a gengszterekkel és egyéb kétes alakokkal keveredik összetűzésbe, hanem a világ mögötti világból, a Neverneverből érkező lényekkel is.

A mágia érthető módon fontos szerepet játszik a történetben, ezért sokat dob a könyveken, hogy itt is sikerült mixelni a hétköznapit a  természetfölöttivel. Dresden például szupermarketben szerzi be a varázsitalok alapjait és átlagos holmikból rögtönöz talizmánokat. Természetesen dohos alagsorban lakik, ahol vaskályhával fűt, igaz, nem hagyományőrzésből, hanem azért, mert modern technika vívmányai (értsd: szinte minden, ami nem több száz éves) kiszámíthatóan csődöt mondanak a közelében. Besúgók és informátorok helyett vérszomjas tündérekkel és megidézett démonokkal alkuszik, cserealapként trükköket és igazi neveket használ.  Sidekicknek ott van neki Bob, a több száz éves szellem, barátként pedig a vagány Karin Murphy, a különleges rendőri egység szkeptikus vezetője, és Susan, az okkult szennylap száguldó riporternője.

A magánhekusok egyik visszatérő problémája, ha el kell magyarázni a zsaruknak, mit kerestek véletlenül egy gyilkosság helyszínén. Egy varázsló esetében külön nehezíti a magyarázkodást, hogy nem fecseghet ki szakmai titkokat, mert vagy őrültnek nézik, vagy az ilyen titkokra kényesen ügyelő Fehér Páholy is a nyakába szakad (ha pedig önös célokra használná az erejét, a mágia törvényei szerint járna rosszul). Dresden számára sem túl könnyű a két világ között egyensúlyozni, ahol meglehetősen drasztikus következményei vannak egy rossz lépésnek.

Az első regény, a Storm Front 2000-ben jelent meg. Rendesen kibontja a magánhekus-varázsló alapötletet, de nem tesz hozzá semmi különöset. Az eltűnt férj utáni magánnyomozás és egy okkult módon kivégzett maffiózó halála kriminek nem túl fifikás, viszont jól felvezeti a világot és szórakoztatóan meg van írva. Természetesen a narráció I/1, és Dresden fanyar stílusa sokat hozzátesz az élményhez.

A második kötet, a Fool Moon szintén könnyed, laza olvasmány, de egyáltalán nem olyan kiszámítható. Ráadásul elkezd foglalkozni az első regényben éppen csak elszórt utalásokkal, amelyek Dresden zűrös múltjára, kissé félrecsúszott tanoncidejére és a szülei halálára vonatkoznak. Bonyolításképpen felbukkannak a vérfarkasok és az FBI.

A harmadik regény, a Grave Peril a kísértetekkel foglalkozik, és az elején váratlan, de nem zavaró retcont hajt végre: Butcher utólag bővíti ki a mellékszereplők körét, behozza Dresden néhány régebbi barátját és ellenségét, akikről eddig nem tudtunk, majd hozzájuk csapja azokat, akikkel már többször meggyűlt a főhős baja. Több mindent mutat be a misztikus világból, és mozgásba lendíti az eddig is mocorgó metaplotot, hogy valami egészen kellemetlen dolgot zúdítson Chicagóra. Itt már magasak a tétek, senki sincsen biztonságban, és Dresden a szokásosnál is jobban megszenvedi a rendrakást.

Jelenleg itt tartok a sorozatban, és biztos vagyok benne, hogy valamikor a közeljövőben folytatni fogom. A Dresden Files nem váltja meg a világot, viszont maga a tökéletes szórakoztató irodalom, a strandra cipelhető dark fantasy, és ezt minden sznob lenézés nélkül mondom. Többször olyan érzésem volt, mintha egy urban fantasybe oltott, még korai Leslie L. Lawrence-t olvasnék. Igaz, a Dresden Files világa nem statikus, mellékszereplők bukkannak fel, térnek vissza és válnak fontossá, telik az idő, történnek a világot befolyásoló események. Ennek ellenére valószínűleg bármelyik kötettel el lehet kezdeni a regényfolyamot – eddig 14  12 jelent meg –, mert Jim Butcher profi, mint az amerikai vagy angol ponyvaszerzők többsége, akik képesek úgy sorozatot írni, hogy bárhol be lehessen kapcsolódni a történetbe, és közben akkor sem unjuk az ismétlést, ha a kezdetektől követtük az eseményeket.

Aki szereti a puhafedeles krimisztorikat és a könnyed urban fantasyt, nyugodtan próbálkozzon meg a sorozattal. Különösen ajánlott azoknak, akik kedvelték a White Wolf kiadó World of Darkness szerepjátékait. A Dresden Files Chicagója nagyon, nagyon sokban hasonlít a Sötétség Világára, csak nincsen a végletekig túlbonyolítva a természetfölötti része, illetve a White Wolf regények szerzőivel ellentétben Butcher tudja, hogyan kell egy ilyen kaliberű történetet megírni. Általában nem szoktunk kitérni a hangoskönyvekre, de talán érdekes információ, hogy az audióverzióban Harry Dresden bőrébe a jellegzetes orgánumú James Marsters bújik, akit a legtöbben Spike-ként ismernek a Buffyból. (A képregényekről és a szerepjátékról pedig nem is beszéltünk.)