Vér, mennydörgés és üstdobok Jack ismertetőjében: a szokatlan témát feldolgozó, indiánromantika helyett kőkemény rezervátumi krimit prezentáló képregényben mindent átitatnak a barna tónusok, de a mosolytalanságot ellensúlyozzák a hús-vér szereplők és a fordulatos történet.

•

Ha az endless csak egy kicsit is bulvárújság vagy életmódmagazin lenne, akkor a nyitóbekezdést giccsesre és szentimentálisra írnám. A kedves olvasó gyerekkori emlékei között matatva próbálnék kötődést építeni, emlegetném Winnetou-t és Csingacsgukot, esetleg Gojko Miticet.
Na de ezt talán mégse.

Vietnamban az amerikai közkatonák a Vietkong által felügyelt területet többek között Indian Country néven emlegették. A kifejezés tulajdonképpen a Vadnyugat hőskorában jött divatba, és nyilvánvalóan olyan kisebb földrajzi egységre értik, melynek meglátogatása erősen káros az egészségre.

A Dél-Dakotában található Prairie Rose rezervátumra, a Scalped képregény eseményeinek színhelyére pontosan ezért illik különösen az „indiánok földje” meghatározás (mellesleg ez a címe az első történetívnek is). Tulajdonképpen csak idő kérdése a felbukkanó szereplők jellemzően erőszakos halála, mivel – így a negyvenvalahányadik füzet táján – nyilvánvaló, hogy mindenki meghal, kivéve azokat, akiknek még annál is kellemetlenebb lesz élni, mintha veszett korcsok zabálnák fel maradványaikat. És akad néhány többé-kevésbé ártatlan kívülálló is.

Főszereplőnk Dashiell “Dash” Bad Horse, aki a nyitóképben néhány lebutított sértéssel és egy nuncsakuval köt bele a rezervátum egyik rosszabb hírű kocsmájának (melyet még tán Iya is kerül) törzsközönségébe. Ezzel felhívja magára a törzsfőnök (és mindeddig főgonosz) Lincoln Red Crow figyelmét, aki azonmód be is sorozza a rezervátum rendőrségébe. A továbbiakban feltűnik még Dashiell mamája és Red Crow lánya (négyük szeretet-gyűlölet kapcsolathálója elsőre is bonyolult, de az idő teltével csak gubancolódni fog), egy ellenszenves FBI ügynök, egy elmebeteg öreg indián, az  egytizenhatod kikapu indián, aki a fennmaradó részben pszichopata hústorony… és ez csak az első rész. A ki-kivel-ki-ellen-miért felállás azóta többször változott, illetve egyesek elhunytak, más szereplők tűntek fel, akik közül szintén nem mindenki lett hosszú életű.

R. M. Guéra technikája először Zórád Ernő munkáira emlékeztetett, egészen pontosan a Pompeji utolsó napjai jutott eszembe. A fekete és barna színek használata, a kurta és egyenetlen vonalak miatt hasonlónak tűnt. Aztán persze hamar magam mögött hagytam az érzést: a zórádi irodalmi adaptációk felfoghatatlanul messze állnak a Scalpedtől, ahol a rajztechnika precízen közvetíti az érzelmi töltetet, realizmust és erőszakot. A színek nem is csak színek, hanem szagok: átizzadt ágyneműk és ruhák, mosdatlan testek, romlás és a rezervátum szegényeinek kilátástalansága. Ugyanez a vizuális megoldás a többi helyszínen, például Red Crow kaszinójában szagok helyett inkább érzéseket közvetít, a kényelmetlenséget és elégedetlenséget; a “mindenki megdöglik” hangulata mellett folyamatosan és biztosan tudjuk, hogy mindenki szarul érzi magát. Rászántam néhány percet, de egyszerűen nem jut eszembe egyetlen őszinte mosoly vagy nevetés – a szociopata szereplők vigyorogtak néha, de jellemzően valaki halála előtt vagy közben vagy után. A Scalpedben kevés pozitív pillanattal lehet találkozni.

2007 elején, a képregény indulásakor nem kevés kritika érte az író Jason Aaront a rezervátumbeli élet, a törzsi szervezet és egyáltalán az indiánok Bennszülött Amerikaiak negatív ábrázolásának kapcsán. Az egyik, egyébként nekem legmeglepőbb vád a karakterek sekélyességét érintette. Aaron válaszában kifejtette, hogy írói kudarcnak élné meg, ha a szereplők kiszámíthatóak lennének, egyúttal ígéretet tett, hogy a legalább 80 részesnek tervezett/remélt Scalped hősei emberiek, sokarcúak (és esendőek) lesznek. Azok lettek. Fogalmam sincs, mi fog történni legközelebb: a szereplők döntései és tettei mind újabb és érdekesebb irányokba viszik a történetszálakat, melyek az elvárt érzelem- és akciódús végjáték után az elvárt katarzisban érnek össze.