Kémtörténeti gyorstalpalónk második részében a moziból a könyvtárba megyünk konspirálni. Jack alapos áttekintéséből kiderül, hogy már az indiános  könyvek szerzői is írtak ügynökökről, és mire megérkezünk a hidegháború végére, a rengeteg pazar címből remélhetőleg  mindenki összeállította az  olvasmánylistáját.

•

2008 szeptemberében azt ígértem, hogy a kémfilmek után a kémregényeket is tárgyalom hamarosan – a rajongók (nem az én rajongóim, a kémesdi rajongói) azóta is bombáznak leveleikkel, mikor jön már, mikor jön már az epikum.
Na jó, mind tudjuk, hogy nem.
Viszont valamelyik nap újranéztem a Good Shepherdet (nálunk a vérszegény Az ügynökség címen fut), és eszembe jutott a tartozásom. Törlesztés következik.
Caveat: Esélyünk sincs arra, hogy ne maradjanak ki jelentős és/vagy nagyon jó könyvek. Előre is elnézést kérek emiatt.
Ó, és hadd kérjek egy szívességet is. Jól esne, ha bedobnád ezt a háttérbe olvasás közben.

Szóval. Írtam, hogy a kém mint szereplő Szun Cunál és a Bibliában egyaránt feltűnik, de nem épp irodalmi hősként (és ha már itt tartunk, az amerikai jogi meghatározás [ld.] szintén kevéssé romantikus módon kezeli a figurát, de ez mellékszál).

A kémregény (amit talán politikai-katonai thrillernek is címkézhetnénk) a XIX. században született, de csak a századforduló után fedezték fel maguknak a kor írói. Vitatkozhatunk azon, hogy Alexandre Dumas kalandregényei mennyire számítanak kémregénynek, de az első, az igazi, a megfellebbezhetetlenül kémregény kémregény J.F. Coopernek, Az utolsó mohikán írójának köszönhető: 1821-ben adták ki A kém című (egyébként sorrendben a második) könyvét, mely egy, a függetlenségi háború idején New Yorkban tevékenykedő ügynökről szól.

Az 1895-ös Dreyfus-ügy miatt a hírszerzés mint olyan a közérdeklődés tárgyává vált, a hírlapok jó ideig a felszínen tartották: és egy üzlet beindult (ugyanez a fellendülés volt érezhető mindig, ha az aktuálpolitikának, futó történelmi eseményeknek bármi közük volt ilyen-olyan titkos szervezetekhez). A korai, klasszikusnak számító darabokat jól ismert nevek jegyzik. Rudyard Kipling Kimje egy havonta megjelenő magazin hasábjain, folytatásokban jutott el az olvasókhoz először, 1900 decembere és 1901 októbere között (érdekességként: a XIX. század során ez szokásos volt – például A három testőr is ugyanígy, 1844 márciusa és júliusa között, fejezetenként jelent meg). Kim egy ír katona árvája, aki a gyarmati uralom alatt álló Indiában keveredik a brit titkosszolgálat ügyeibe.
Orczy Emma bárónő A vörös Pimpernelje (1903) viszont egy, a nagy francia forradalmat követő terror ellen tevékenykedő angol baronet kalandjairól szól, természetesen az elvárható mennyiségű romantikával és giccsel töltve. Az első világháború előtt még két emlékezetes szereplő születik; egyikük Sherlock Holmes, a kém. Bizony. Négy történetben vállal ilyen szerepet (A haditengerészeti szerződés, A másik folt, A Bruce−Partington-tervek elrablása és Az utolsó meghajlás). A másik egy ellenszenves kis viktoriánus söpredék, Adolf Verloc – Joseph Conrad zseniális könyvének, A titkosügynöknek (anti)hőse.

Talán feltűnt, hogy eddig csak brit művek kerültek szóba. A dominancia megmarad a következő, világháborúk közti időszakban is – értékelhető, említésre méltó kémregényt nem írt a második világháború végét megelőzően más nemzet fia. Ha esetleg Szabó István filmje, a Redl ezredes jut eszedbe, csalódást kell okoznom: az alapjául szolgáló színdarabot az angol John Osborne írta 1965-ben. Kivételnek talán csak Gaston Leroux-t tekinthetjük – de legismertebb műve nem detektív- vagy kémregény, hanem Az Operaház fantomja. (Bizony. 1910). Érdekes lehet elmélázni a jelenség kiváltó okain, a Brit Birodalom kínálta történeti, kulturális, társadalmi háttereken.

1928-ban aztán két említésre méltó karakterrel gazdagodtunk: egyikük Ashenden, az egykori hírszerző, W. Somerset Maugham által alkotott brit titkosügynök, másikuk a populárisabbnak írt tolvaj és nemzetközi problémamegoldó Simon Templar – a szerző Leslie Charteris. Graham Greene is ugyanebben az időszakban kezd el publikálni, bár legjobb munkái jóval későbbiek, a háború után keletkeznek: például az előző cikkben is említett A harmadik (The Third Man) forgatókönyve (illetve az alapjául szolgáló regény) és a szatirikus Havannai emberünk, melynek egyes elemei visszaköszöntek a négy évvel későbbi kubai rakétaválság idején.

Jött a második világháború, és a titkosügynökökről, hírszerzőkről igazán senkinek nem volt kedve, ideje és lehetősége írni. A kedvet elvette a háború maga – az írók jó része szolgálatba lépett, némelyikük (például Graham Greene) éppen titkos szolgálatba, esetleg a fekete propaganda fikciói foglalták le idejüket, ha nem éppen aktívan katonáskodtak, mint például Alistair MacLean, aki a Királyi Haditengerészetnél szolgált. Magyarországon MacLeant gyakorlatilag Frederick Forsythtal egy időben ismerték meg az olvasók, de utóbbi tizenhat évvel később született, így csak az ötvenes években vett el pár évet az életéből a Királyi Légierő.

Ezzel a két névvel aztán el is jutottunk a nagy csalódáshoz, amit jelen cikk okoz. Az előbbi két urat, illetve a szintén megkerülhetetlen Ian Fleminget, John Le Carrét és Robert Ludlumot (az első igazi amerikai kémregényírót) épp csak szóba hozzuk; megkerüljük, mondhatni − ismertségük és elismertségük szükségtelenné teszi, hogy szót kelljen vesztegetnem rájuk.
Két, Magyarországon ismeretlen brit szerzőt viszont említeni szeretnék – leginkább azért, mert mindkettő könyveit nagyon szeretem. Gavin Lyall 1961 és 1975 között megjelent szikár történeteiben szikár, harcedzett, egynevű pilóták rajcsúroznak, majd a nyolcvanas években négy regényben ismerteti Harry Maxim SAS-őrnagy kalandjait (The Secret Servant, The Conduct of Major Maxim, The Crocus List és az Uncle Target). Adam Hall Quillerje mellett viszont James Bond egy metroszexuális wannabe. A két karakter nagyon közel áll egymáshoz, de Quiller hideg, számító és szerethető profi, aki odateszi magát, sérül (főleg testileg, de idegileg is), illetve viszonylag ritkán látható szmokingban, és nem kezd hisztizni, ha keverik, nem pedig felrázzák az italát.

Magyarországon inkább ismert, nem brit származású kémeket természetesen a szocialista országokban gyártottak: a lengyel Hans Kloss kapitány és a szovjet Max Otto von Stirlitz (született Makszim Makszimovics Iszajev) népszerű tévésorozatokban épült be a német katonai hírszerzésbe, hogy a haza javára a maga hasznára küzdjön meg a hitleristákkal. Mindkettő kalandjai könyvalakban is megjelentek, utóbbié pedig a Stirlitz-viccekben is.

A legismertebb magyar kém egy kémelhárító: Mattyasovszky Jenő Hódja. 1967 és 1976 között jelentek meg a könyvek, melyben hős főhadnagyunk felveszi a harcot a gaz nyugati titkosszolgálatokkal, ipari kémekkel és magyar cinkosaikkal – ezt általában beépüléssel teszi. A Hód kalandjainak van egy gulyáskommunista, „Magyarország Retró” hangulata, amely tulajdonképpen egész szórakoztatóvá teszi őket egy mai olvasó számára is.

A nyolcvanas évek óta szilárdan növekszik a kémregények száma és piaca, ha a minőség nem is. Tom Clancy Jack Ryanje számomra kizárólag a Vadászat a Vörös Októberre könyvben és filmben elviselhető: hogy a tengerészgyalogosból CIA-elemző, majd CIA-igazgatóhelyettessé vált figura később hogyan válik alelnökké, majd az Egyesült Államok elnökévé… rejtély, aminek kibogozására (azaz a könyvek elolvasására) nem kívánok időt szakítani.

Külön írást érdemelnének meg a Greene-hez és Fleminghez hasonló „valódi” kémek és kémelhárítók könyvei (és még mindig csak a regényekről beszélünk). A legjobb példa, melyet erősen ajánlok is, Viktor Szuvorov (született Viktor Rezun) önéletrajzi alapokkal rendelkező Akvárium című könyve. Bár Szuvorov, illetve némelyik elméletének megítélése ambivalens, az Akvárium olvasmányos és érdekes. Persze, az egykori kommandósok nevével fémjelezte thrillerek lassan külön könyvtárat igényelnek. Az ex-Navy Seal Richard Marcinko az elsők között adott ki önéletrajzot és regényeket, míg manapság a híres-hírhedt Bravo 2-0 járőr két katonája, Andy McNab és Chris Ryan neve alatt jelennek meg könyvek, szinte futószalagon. A mennyiség a minőség rovására megy; a jellemző történetvezetés akciódús és fordulatszegény.

Az „önéletrajzi ihletés” mellett a kémregény másik típusú amerikanizálódása a „lemegyünk technikásba”-vonal, amely megint csak másolta (előjelezte, követte – az időrendiség tényleg csak nézőpont kérdése) a valóságot. Jó példák erre a magyarra szintén hamar lefordított és kiadott Dale Brown-könyvek: a kémregények mind gyakrabban techno-thrillerek, ahol a SIGINT (signal intelligence – elektronikus és más adatforgalmak követése) és a HUMINT (human intelligence – a különféle személyektől/által gyűjtött információ) aránya épp úgy eltolódott az előbbi irányába, mint napjaink látható és láthatatlan csataterein.

Befejezésül ekézni szerettem volna a kémregények egy kicsi és speciális csoportját: a számítógépes játékok nyomán írt könyveket, de mégsem teszem. Sajnos nem találtam a (Tom Clancy’s) Splinter Cellen kívül hasonló témájú játékot, amiből könyv is készült volna, így a puffogás elmarad. Ünneplem ehelyett még pár szó erejéig a klasszikus kémregényeket; a szuperhős- és bürokrata típusú karaktereket, az árnyékban bujkáló, rémhírterjesztő talpast és a grandiózus sakkjátékot űző mesterkémet. Az elmúlt évszázad során olyan valóságosnak tűntek, még a leghihetetlenebb helyzetekben is. Jó volt olvasni róluk.