Történt, hogy a filmrovatot egy viharos éjszakán visszalőttük a múltba, és egy igazi klasszikust hoztunk vissza a jelenbe. Ennek köszönhetően most whoisnot személyes hangvételű elmélkedése csinál kedvet a scifi egyik alapművéhez, az 1956-os Tiltott bolygóhoz.

•
(szilánkos ajánló)

És feltűnik Leslie Nielsen a színen, te pedig vigyorogni kezdesz. Beletelik jó tíz percbe, mire rájössz, hogy nemigen lesz rá okod. Bár ott az arc, ami grimaszolhatna, most nem teszi, mert itt komoly űrhajó-parancsnok, J.J. Adams. „Skipper” – mondják neki. „Ay ay skipper.”

Persze, akad pár vicces jelenet. A kötelező “comic relief” karakter hozza őket, egy alkoholista hajószakács. Nem túl jól, de nem is borzalmasan. Inkább csak minek? De erre is van válasz: tükör a tükörben, sztori a sztoriban. A szakácson kívül más nem humorizál. Ennyi a vicc. Még egyszer, egy Leslie Nielsen filmről beszélünk. Igaz, 1956-ban készült. LN 30 éves. És nem hajószakács.

A sztori ismerős lehet annak, aki olvasta Shakespeare-től a Vihart. Nem másolat, persze, nem is igazán feldolgozás. Tiszteletkör. Napjaink átlag scifijét messze leköröző mélységgel, a technikai lehetőségekhez mérten simán vállalható, a hetvenes, nyolcvanas évek gumi-megoldásait kenterbe verő kivitelezéssel, látványvilággal. (Hogy a hajakról ne is beszéljünk.) De a lényeg a történet. Egy jövő a jövőben, ami az emberiségtől még messze van, egy bizonyos másik fajnak viszont már csak múlt. Mi arra megyünk, amerre ők elvesztek. Kérdés, mikor érünk oda – a válasz pedig attól függ, vállaljuk-e, akarjuk-e a rövidebb utat. Ne feledjük el, ők már belepusztultak abba a jövőbe, ami nekünk hatalmat adhatna. A kulcs egy tudós mélyűri remete, Dr. Morbius, a jövő Prosperója kezében, tudásában rejtezik – de a kulcsot elfordíthatja Morbius elvonultságában osztozó lánya, Alta, és a kettejük megmentésére (hiába?) érkező Adams parancsnok is. Valaki megpróbál megmenteni valakit valamitől. Kérdés, ki, kit és mitől.

(A szörnyeteg – mert van szörnyeteg – átégeti magát a legdurvább, idegen technológiával készült fémen is. Megállíthatatlan. Ráadásul néha hasonlít az id Software Doom című játékának egyik kreatúrájára. Talán véletlenül. De inkább direkt.)

Egyes jeleneteknél elfogja a deja vu érzése a nézőt. Láttam már. Legalábbis hasonlót. Aztán rájön, hogy az ismerős mozzanatok, témák vélhetőleg itt eredetiek. Vagy legalábbis eredetibbek. Szemvillanásnyi Nyolcadik utas? Egy nyalábnyi Star Trek? Egy blasterlövésnyi Csillagok Háborúja? Sorolhatnám, de nem akarom lelőni az összes érdekességet. És erőltetni sem – mert lehet, hogy csak én asszociáltam túl vadul. (Nem hiszem, de lehet.)

A zene furcsa. Még ma is. Amikor a film kijött, még furcsább lehetett. Nyivog-sikolt-rezeg. Retro-futurisztikus. Érdekes? Fülbántó? Is-is. De ennek oka van. A filmben, “in-story” is, úgy értem.

Klasszikus film, minden értelemben. Meg lehet mosolyogni benne ezt-azt. Csak ne feledkezzünk meg mosolygás közben arról, hogy mióta megjelent, elmúlt majd’ 60 év. És ez nem látszik meg rajta annyira, mint várnánk. Pontosabban a mai filmeken nem látszik, hogy hatvan év fejlődést rá tudtak volna verni. Jó, ha utolérik. Komolyan. A végén még feszengünk majd mosolygás helyett.

Nem pörög annyira, mint megszoktuk, persze. Nem lőnek egyfolytában, nincs másodpercenként millió vágás és millió effekt. Jóval színpadiasabb és lassabb. Hagy időt a gondolkodásra. Ne a napi hatodik kávénk után nézzük meg, mert unni fogjuk magunkat. (Ez a mondat kétértelmű, vigyázat.)

Vannak dolgok, amikről nem lenne szabad megfeledkeznünk. Például az ilyen filmekről. Arról, hogy mozgókép-gyártásunk emlékeiben ott lapul, rejtőzik pár ilyen fenevad. Észre sem vesszük, úgy befolyásolja azt, amit manapság nézünk. Pedig jobb, ha az ember tudja, honnét indult, hol van épp és merre tart. Ismerd meg önmagad, ahogy a régiek mondták. Nézz a lelked mélyére. Ha mersz.