Képzeljük el, hogy kelta démonok iktatják ki az ezredfordulós Nagy-Britannia civilizációs vívmányait – és ezen a ponton még csak egy regénytrilógia elején járunk. Hiánypótló ismertetőnkben Tapsi egy nálunk kevéssé ismert, de igen tehetséges szerzőt mutat be, aki urban fantasy eposzában mesterien nyúl az angol folklórhoz, örömmel tapos végig a toposzokon, ráadásul még egy kis országjáráshoz is kedvet csinál.

•

London, 2000 februárja. Mocsok idő van éppen, Church barátunk pedig romjaiban, és érthető okokból az sem vidítja fel túlzottan, amikor az egyik híd tövében ritka ocsmány és kegyetlen gyilkosság szemtanúja lesz. Idővel ugyan megtalálja a másik szemtanút is, aki egy igen kellemes ifjú hölgy, de egyrészt Church (mint említettük) romjaiban, másrészt akárhányszor próbálnák megfejteni a közös élményt, pánikrohamot kapnak, lehányják a pszichológust, aki hipnózissal szeretné velük feldolgozni a traumát, majd szépen csendben elájulnak. A tudatuk ennyire nem tudja kezelni a látottakat. Idővel kiderül, hogy ez így normális, elvégre a látottak között volt egy fomori is, és a fomoriakat, a régi kelták démonait igazán nem úgy tervezte a világmindenség, hogy azzal megbirkózzon az emberek tudata.

Erről hőseink persze már csak akkor szereznek tudomást, amikor egy kisebb hadseregnyi fomori mellett egy ideges sárkány is a nyomukba szegődik, sőt megolvasztja az esti csúcsban túlzsúfolt autópályát utazóközönségestül. Church és a kellemes ifjú hölgy, Ruth kizárólag csak egy mogorva és modortalan öreg hippi, Tom segítségére számíthat. Végül egy ősi kőkörben éjszakáznak, és kénytelenek szembenézni vele, hogy a hatvanas végek hitvilágából nem csak a Beatles volt igaz. Hanem a pogánykodó ezo-mizotéria is, az ősi mágiarendszerek, és a föld mélyén futó erővonalak.

Hőseink mintha sejtenék, hogy ilyen beszédet csak akkor szoktak titokzatos erők nyughelyén bárkinek is lenyomni időtlen öregemberek, ha a nyilatkozat az „és csak ti menthetitek meg a világot a végső végveszélytől, mert ti vagytok a Kiválasztottak” bekezdéssel zárul, vagy valami nagyon hasonlóval. Ennek ellenére nem tölti el őket parttalan örömmel, hogy nekik kell rendbe rakniuk Britanniát, és a nyomukban szökellő rémségek láttán ez tulajdonképp érthető. Mert például amikor a világtól elvonulva csak aludnának egyet, jön a Vad Hajsza, és krikettmeccset játszik a többi vendég fejével – ilyenkor érthető, ha az ember első reakciója nem az, hogy ó, de magasztos a cél.

Ráadásul hamar kiderül, hogy a kisebb gondot még mindig a különféle tömeggyilkos jelenségek jelentik. Az ébredező természetfölötti ugyanis azonnal és hatékonyan kiiktatja a civilizációs vívmányokat – ez pedig korántsem romantikus fejlemény, amit az is remekül példáz, hogy az áramellátás éppen akkor szűnik meg végleg, amikor az egyik főhős élet-halál közt fekszik egy kórházban. Az infrastruktúra teljes összeomlását követő pánikot és katasztrófát ugyan csak távolról látják a szereplők – közelebb menni nem tudnak, hiszen éppen menekülnek –, de Chadbourn egyáltalán nem szépeleg. A városiak nem vonulnak ki kéz a kézben pitypangot legelni az ősi druida hagyományok szerint telepített ligetekbe, hanem éheznek, őrjöngenek, fosztogatnak, és hullanak, mint a legyek.

Hőseink sem a(z igen szűkösen mért) józan paraszti eszüknek köszönhetik, hogy egyáltalán az első kötet végére érnek. Ha a világ sorsa valóban az ő képességeiken múlna, az emberiség letargikusan bekuporodna egy sarokba, és imádkozva várná a halált, de szerencsére néhányan azért segítik őket, többek között egy szerelmes tündér, egy skót legenda, egy levélarcú isten, és több tankhajóra való szerencse.

A könyv legnagyobb erénye azonban nem a történetszövés, nem a szereplők, de még csak nem is Chadbourn kíméletlensége, hanem a helyszín. Britannia. Minden egyes mondaton érezni, hogy a szerző ezeket a helyeket végigjárta, végigélte, alighanem többször is: és nem csak megismerkedett a városok, falvak, kőkörök múltjával, de belemerült a jelenükbe is. Salisbury, Glastonbury, Tintagel olyan eleven a könyvben, olyan valós, szinte látni az utcákat, a romokat, a virágokat… Olvasás közben egyszer sem volt az az érzésem, hogy ezek díszletek: mindenhol érződött, hogy ezek valódi, létező, eleven helyek. Chadbourn ebből a szempontból sokkal közelebb jut ahhoz, hogy eleven mitológiát teremtsen Angliának, mint a cél egyik eredeti kiötlője, J. R. R. Tolkien valaha is tette (igaz, ő még valamikor a húszas években feladta a kísérletezést, és onnantól fogva már Középföldét sem kötötte minden létező szállal szülőhazájához).

Mert hát ami a mitológiát és a folklórt illeti, Chadbourn szabályosan lenyűgöző. Nem csak a házi feladatát végezte el rendesen, bőven túllépett ezen. Van itt minden. A viharboszorkáktól a pestisjárványban meghalt, katolikus skót kislányon (Anne King’s Close) át a római légiókig, és persze raklapszám a kelta istenek. Valamint egy rövid vendégszereplés erejéig Jim Morrison. Azt mondjuk nem tudom, hogy a főhős névadóját, a valódi Jack Churchillt a mitológia melyik kategóriájába soroljam, mert bár a mi Churchünk igen mókás fiatalember, feleolyan őrült, szórakoztató és vicces nincs, mint névadó szentje. Sőt a Roisin Dubh (ezúttal a Thin Lizzy lemez helyett egy egészen mezítlábas elátkozott rózsa) kapcsán levágott nyöszörgésénél már-már elgondolkoztam rajta, hogy valójában a szemébe szokta fésülni feketére festett tincseit (a személyleírása alapján azért szerencsére nem).

A mitológia mellett a másik nagyon érdekes párhuzam, ami úgy az első kötet felénél jutott az eszembe, Guy Gavriel Kay Fionavar Tapestryje volt. Itt is ugyanúgy öt halandó száll szembe a világot megrontani kívánó gonosz istenségekkel, itt is három fiú és két lány az eloszlás, és még az archetípusok is sokban egyeznek (bár Kay egyszerűen túl romantikus ahhoz, hogy bevállaljon egy Laura DuSantiagót, akivel mellesleg én is csak azért találkoznék szívesen, hogy péklapáttal sűrűn tarkón cserdítsem), és amikor ez a hasonlóság feltűnt, kezdtem jobban érteni a belső dinamikát is. Valószínűleg van azért ennek az ötösfogatnak is más előképe – az, hogy a viszonylag rossz fantasy-ellátottságú Magyarországon én még nem találkoztam vele, semmit nem jelent –, Chadbourn is rendszeresen kifejti, hogy a Sárkányok Testvérei (Brothers and Sisters of Dragon, hogy a pontos kifejezéssel éljek) az öt elemet képviselik és az ember által elérhető teljességet.

A trilógia önmagában is végtelenül fordulatos, akciódús, izgalmas (és rengeteg érdekességet meg lehet belőle tudni a brit történelemről, folklórról, no meg arról, hová érdemes ellátogatni az országban akkor is, ha nem kergetik az embert felbőszült természetfelettiek), de fontos információ, hogy a sorozat háromszor három kötetből áll, azaz a történetet még két trilógia (The Dark Age és a Kingdom of the Serpent) viszi tovább. Az első megállja a helyét magában is, a másik kettőnél szerintem hiányoznának az előzmények. Nekem egyértelműen a második trilógia tetszett a legjobban (és a harmadik a legkevésbé), de ehhez nyilván kellett az, hogy az első után kifejezetten érdekeljen, mi történik.

Mint minden könyvnek, természetesen ennek is vannak negatívumai. A történet nekem kicsit döcögősen indult be, a szereplők egy részével kilenc kötet alatt sem sikerült azonosulnom (például a két női főszereplő, Ruth és Laura végig halálosan idegesítet: az egyik az eseményeket drámai pózban elszenvedő, passzív-agresszív sírógép, a másik meg egyszerűen pszichopata), és néhol túlzott pátosszal sulykolják, hogy hiába nem az igazi, amikor éhes kísértetek vadásznak az emberekre, azért a modern világ sem jó, mert nincsen meg benne a rácsodálkozás öröme. Nem mehetek el szótlanul amellett a nagyjából öt-hat mondat mellett sem, ami ebben a három kötetben nincs megmagyarázva, de elsőre idegesítően Mátrixosnak tűnt – a következő hat kötetben bőven kifejti a szerző, hogy ez most micsoda, és néhol tényleg vártam már, hogy a bekungfuzik Neo is a képbe. De ennek ellenére hellyel-közzel működik az a szál is. Csak ebben a trilógiában még hagyni kellett volna, mert előrevetítés helyett inkább kizökkent.

Összességében azért nagyon jó ez a sorozat, ha valaki szereti a pörgős, izgalmas, horrorba forduló urban fantasyt, mindenképp érdemes nekiveselkedni. Utána meg lottózzon lelkesen, hogy bejárhassa személyesen is a könyv megannyi létező, ősi, mégis izgalmas és eleven helyszínét.

Linkajánló:

Mark Chadbourn honlapja