A képregények mozis adaptációi komoly fejlődésen mentek át a vállalhatatlan kezdetek óta, ennek ellenére minden jóérzésű rajongó szívét fagyos ököl szorítja össze, ha kedvenc képregényével kapcsolatban felröppen a megfilmesítés pletykája. Jack az alapmű ismeretében elemzi, milyen feldolgozás készült Warren Ellis leszámolós minisztorijából.

  •

Féltem, annyira féltem. Warren Ellis RED című képregényét kedveltem – írtam is róla korábban –, mert lenyűgözött a lecsupaszítottsága, a köszörűkő keménységű Paul Moses, és a happy end totális hiánya. Alkalmanként újra is szoktam olvasni.

A képregény megfilmesítéséről szóló hírek kezdetben lelkesedést váltottak ki belőlem, amit aztán központozni kezdett az aggódás – ilyenkor attól tartottam (bár biztos nem voltam benne), hogy az újabb Bruce Willis-produkció darabokra töri a sztorit, és kihoz belőle valami nyálas, ostoba, dramaturgiai hibáktól hemzsegő szart. A Surrogates és a Die Hard 4 nem kis szerepet játszott ebben a gondolatmenetben. Mondjuk maga Warren Ellis elégedettnek tűnt, és folyamatosan pozitívan nyilatkozott, de ki tudja, manapság milyen záradékokat tartalmaz egy filmipari szerződés. A négy főszereplő eredettörténetét feldolgozó one-shot képregények (melyeket egyébként a film forgatókönyvírói jegyeznek) sztorija és hangulata szintén pozitív élményt ígért. De akkor is. Oly’ biztosra vettem, hogy végül csalódni fogok.
És akkor most jön a de.

Annak ellenére, hogy a tizedik percben a második hullámban érkező kommandósok megsértették a legalapvetőbb bevetési-taktikai előírásokat (még a magamfajta civilnek is nyilvánvaló volt a logikátlanság), illetve fél percen belül a newtoni fizika törvényei szintén kimenőt kaptak egy pillanatra, lassan elkezdtem szórakozni. Jól szórakozni. Húsz perccel később megjelent Ernest Borgnine az első rövid cameóra (Ernest-Fuckin-Borgnine, és még ÉLT!), én pedig belenyugodtam abba, hogy a projekt megvalósítására tulajdonképpen az akcióvígjáték műfaja volt az egyetlen reális lehetőség. Illetve arra is rájöttem, hogy ez a film – akárcsak a vásznon már ismeretlen okokból Frankre keresztelt Moses – belül lágy. Be kell valljam, majdnem végig felhőtlenül kacarásztam.

Nálunk is fut a Burn Notice című sorozat (magyarul Minden lében négy kanál, azt a mindenit, de jól kitalálták, lefogadom, a célcsoport óriási százaléka emlékszik arra a sorozatra a hetvenes évekből, aminek a címében csak két kanál szerepelt, és egészen másról szólt), ahol egy parkolópályára tett kém rohangál a miami napsütésben, és barátaival mindenféle zűrös ügyet old meg. Nagyjából ilyen könnyed marhaság az egész, de szórakoztató. (Mellékszál, de a sorozatban szerepel a nagy Bruce Campbell, akinek az egész pályája „szórakoztató marhaság” jellegű filmekből és sorozatokból áll.)
A RED tulajdonképpen ugyanez, csak nagy költségvetéssel. A robbanások látványosak, emberhalál kizárólag akkor történik, amikor már tényleg semmiképp nem lehet elkerülni, és érezni, hogy a színészek élvezték a rájuk osztott szerepeket. És jók; a két mondatnál többet szereplő karakterek precízen illeszkednek a filmvászon megfelelő lyukaiba (hogy bántsalak egy kicsit ezzel a képzavarral). Persze, némelyik sematikus, kétdimenziós, de a szórakoztatáshoz nem is szükséges belőlük több. Popcornmozit kaptunk, ritka és megbocsátható hibákkal, valamivel gyakrabban tűzdelve vicces kis ötletekkel, követhető történettel, és a felvonultatott sztároktól elvárt minőségű színészi játékkal. Elégedett vagyok.

Utóirat: kicsit elcsúszott időben ez a beszámoló, tudom. Az ok, hogy mégiscsak moziban akartam látni a filmet, és kivártam a bemutatót. Számoltam a napokat. Aztán a magyar tréler kicsapta a biztosítékot. Hogy a szöveg minősége milyen, nem tudom – de Helen Mirrenhez Bánsági Ildikót rendelték szinkronhangnak, és az első mondatától felállt a szőr a hátamon. Nem illenek össze, és tudtam, hogy végig ezen puffognék. Persze kereshettem volna feliratos vetítést, de elment a kedvem a mozizástól.