A gyerekek mindenféle lehetetlen dologtól félnek. A felnőttek meg valójában gyerekek, csak nagyra nőttek, és úgy tesznek, mintha nem azok lennének, és feltalálják a géppisztolyt, a mustárgázt, a különféle adókat meg az atombombát, hogy inkább tőlük kelljen félni, meg attól, amit ők lehetővé tesznek, ne a gyerekkor rémálmaitól.

Ez a képeskönyv az én olvasatomban valami ilyesmiről szól, csak meg nem tudnám mondani, hogy kinek íródott, gyerekeknek, vagy felnőtteknek, és hogy most félni kell tőle, vagy sem. Mert ha gyerekként olvasom, bizony para, a feléig legalábbis, ahol aztán mese- és álomlogika bekapcs, és megoldódnak lassan a bajok (majdnem: feltéve, hogy nem ébredek éjjel fura zajokra). Ha felnőttként olvasom, akkor meg amellett, hogy megkeresem az államat Dave McKean illusztrációi láttán, elgondolkozom azon, hogy vajon milyennek láthatják a gyerekek a világot, és hogy vajon én is olyannak látom-e, csak más, felnőttesebb dolgokat illetően, és hogy jó-e nekem, hogy elolvastam ezt a sztorit… És jó-e nekem, hogy írok róla egy kurta-furcsa recenziót? Egy se füle, se farka (tehát biztos nem farkas) irományt, amit aztán a neten gyerek és felnőtt egyaránt fellelhet és elolvashat, majd – jobb esetben – fejét vakarva úgy dönthet, hogy inkább majd megnézi magának ezt a képeskönyvet, mert ebből egy szót sem ért, amit én itt írtam. Ha eddig eljut, hogy megnézi magának, azt hiszem, már megérte írnom, ugyanis a Gaiman-McKean duó ezen műve mindenképp megérdemli azt, hogy sokan megismerjék, és elgondolkozzanak rajta, tűnjék a felszínen bármilyen egyszerűnek is.