Az endless egyformán kedveli a bűnügyi történeteket és a furcsa kultfilmeket, ha pedig valakinek ezt a kettőt sikerül ötvöznie, borítékolható egy ismertető nálunk. Jack egy erőszakos fogoly elméjébe kísér minket, védőőrizet nélkül, miközben az időtlenségen töpreng és párhuzamot von Salvador Dalíval meg a Mechanikus naranccsal.

•

Mindig is úgy képzeltem – de legalábbis amióta meglátogattam a figuerasi múzeumot –, hogy Salvador Dalí nem zseni volt, hanem egy elmebeteg, aki zseniálisan tudta eladni magát. A képek és szobrok valami idegen, a hétköznapi elmétől csillagászati léptékkel mért távolságban létező személyiségről meséltek. Charlie Bronsonról (született Michael Gordon Peterson) Salvador Dalí jutott eszembe.

A szokásostól eltérően a fantasytől vagy scifitől távol álló filmről ejtünk most szót, ami egy élő ember, egy ötvennyolc éves köztörvényes bűnöző életét dolgozza fel. Charlie Bronsont az újságok „Nagy-Britannia legerőszakosabb börtönlakójaként” emlegetik, és ez a legkevésbé sem tűnik túlzásnak. Az ifjú Mick Peterson különféle munkákból tartotta fent magát (többek közt cirkuszi erőművész és pusztaöklű bokszoló is volt) 1974-ig, amikor egy postarablás után hét évre ítélik. A „zsákmány” 26 font volt, plusz az apró. 1974 óta hősünk 112 napot töltött szabadlábon: különféle csínyei miatt (melyekből például a wikipedia nyújt ízelítőt) az eltelt 36 évben bejárta a brit ítéletvégrehajtási rendszer börtöneinek mintegy kilenctizedét, és – mint azt a filmből megtudhatjuk – ennek túlnyomó részét, több mint harminc évet magánzárkában töltötte.
És ennek az időnek minden pillanatát imádta.

A kritikusok némelyike a Trainspottinghoz, mások a Mechanikus narancshoz hasonlítják a Bronsont. Előbbiekkel nem tudok egyetérteni. A Trainspotting hősei pontosan ugyanabban a valóságban élnek, mint mi, mindössze másképp illeszkednek a rendszerbe. A Mechanikus narancs ellenben egy antiutópisztikus, szatirizált környezetbe helyezi hősét, ami hasonló, de nem egyezik meg a korabeli Nagy-Britanniával.

A Bronson elszakítása a valóságtól könnyű feladat. Az időtlenséget a néhány évtizedenként újrafestett börtönfalak garantálják. Csak ezek tűnnek valóságosnak, míg a falakon kívüli jelenetek álomszerűek és távoliak. Charlie úgy vitorlázik keresztül ezeken, mint egy száműzött, bizonytalanságát rosszul takargató betonkocka – és az sem véletlen, hogy kizárólag akkor mosolyog, amikor a közeledő, gumibotokat lengető börtönőrökre vár, mi pedig hallhatjuk a fejében szóló klasszikus zeneműveket.

Charlie egyszerűen beépítette az erőszakot a külvilággal való kommunikációjába – és ellentétben Kilgore Trout hősével, őt valamilyen megfoghatatlan oknál fogva agyon sem lehet verni. Egy független, szabadnak született lélek, aki azt tesz, amit akar, és vállalja a következményeket. Vagy pontosan ezekre a következményekre vágyik, ezért teszi azt, amit kell. Vagy simán csak súlyos problémák vannak az agya kémiai háztartásával (a „pszichopata” olyan csúnya szó). Mondhatjuk akárhogy, egy nyilvánvaló csak: nem bír vele a rendszer. Hiába vetnek be mindent, verést, gyógyszereket, szabadlábra helyezést, rajzórákat, Charlie rendíthetetlenül Charlie marad, és a „rendszer” végül észrevétlenül aláveti magát. Ezen túl történet tulajdonképpen nincs is – fejlődéstörténet pedig különösképpen nincs. A film tulajdonképpen ugyanaz, mint a trailer, csak némiképp hosszabb – Mick börtönbe kerül, Charlie lesz belőle, és a börtönéletben (és/vagy a saját fejében) lubickolva éli az életét.

A dán Nicolas Windig Refn a Pusher-trilógiával vívta ki a „csodagyerek” jelzőt. A koppenhágai alvilág narkónepperének hányattatásai nemzetközi elismerést hoztak neki, és értő kézzel fogott neki ennek a filmnek is. Precíz mennyiségekben adagolja Bronson különböző arcait: forgatja előttünk az alsó-közép/középosztálybeli kölyökből kinőtt, elpusztíthatatlan állatot. Állítólag Jason Statham is szóba került, mint címszereplő, de szerencsére (bármennyire is kedvelem Stathamet, most azt kell mondanom, szerencsére) egy másik, kevésbé ismert színészt találtak a szerepre. Tom Hardy játéka egyedül is nagyszerű élménnyé teszi a filmet. Kopaszra borotválva, viaszolt erőművészbajusszal és másfél hónapnyi előkészülettel (értsd: napi kétezer-ötszáz fekvőtámasszal) pumpálva fel magát egy, a rácsokon túlról szórakoztató, ripacs szörnyeteget mutat be nekünk. Széles mozdulatokkal terel mind mélyebbre Bronson elméjébe, miközben meghagyja a lehetőséget, hogy a komikum és a nevetgélés segítségével távol, biztonságos távol tarthassuk magunktól a vizsgált egyedet. Illetve nem is „távol”, a „rácsokon túl”, hanem a színpadon.

Charlie Bronson ijesztő. De mint mondtam, Dalíra emlékeztet. Többek között azért, mert képes volt brandet építeni magából: a filmtől függetlenül tizenegynéhány könyvet írt börtönről és börtönéletről, de van köztük verseskötet és fitnesztanácsadó is, illetve rajzai megjelentek egy kortárs kiállításon is.
Charlie Bronson mindig is színpadra vágyott. A középpontban akart lenni, egyedül a rivaldafényben. Akárhogy is nézem, sikerült neki.

A Bronson trailerje