Brian K. Vaughan:
Y: THE LAST MAN
Tételezzük fel, hogy globális katasztrófa sújtja a Földet, romba dönti az emberi civilizációt és a túlélők maroknyi csoportja a fennmaradásért harcol a történelem romjain — máris megkaptuk a poszt-apokaliptikus science-fiction klasszikus képletét. Tegyük még kilátástalanabbá a jövőt: egyetlen magányos ember, netán emberpár marad életben — jöhet a filozofikusabb scifik, utópiák, szatirikus regények (ld. Galaxis útikalauz) vagy akár egypercesek egész sorozata. Vagy csavarjuk még tovább az alapszituációt, és találjunk ki egy világméretű, borzalmas csapást, ami kizárólag a férfiakat sújtotta. Mi történik vajon az utolsó férfival, aki magára marad a nők világában?
A Y: The Last Man c. képregény pontosan ezzel indít, de hamar szét is kergeti az alaphelyzet sugallta kamaszos fantáziákat. A szerző, Brian K. Vaughan amúgy nem először forgat ki jól ismert alapszituációkat. Az Ex Machinában egy gépekkel kommunikáló szuperhősből csinált polgármestert, másik nagy sikerszériája, a Marvelnek készített Runaways pedig egy csapat tiniről szól, akik rájönnek, hogy szüleik szuperképességekkel rendelkeznek. A képregény-univerzumban közhelyesnek számító felfedezést azonban bonyolítja, hogy apuék-anyuék nem hősök, hanem szuperbűnözők, akik legalább akkora hévvel vetik magukat örökölt képességeiket felhasználó csemetéik nyomába, mintha azok valódi álarcos bosszúállók lennének. A Runaways inkább a fiatalabb korosztályt célozza meg, de humora, frissessége és pimaszsága miatt mindenki remekül szórakozhat rajta. A Y pedig ugyanezzel a lendülettel vág bele némileg fajsúlyosabb témákba.
Vaughan saját bevallása szerint kedveli a sci-fit, de nem ismeri igazán mélyen, ezért nem igazán töprengett azon, mások mire jutottak ezzel az alapötlettel. (Biztos léteznek további variációk, de nekem hirtelen csak egy konkrét példa jut eszembe. Viszont nem valószínű, hogy a szocialista filmipar félmeztelen nőket bedobó kultfilmje, a címe ellenére amúgy meglehetősen ártalmatlan lengyel Szexmisszió eljutott volna Amerikába). Talán ennek köszönhető, hogy a Y friss szikrákat csihol az ötletből: Yorick Brown hányattatásai az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb sorozatává váltak.
Tehát 2002 nyarán egy rejtélyes eredetű járvány minden előjel nélkül, néhány pillanat leforgása alatt elpusztítja a Föld bolygó összes, Y kromoszómával rendelkező létformáját, embereket és állatokat egyaránt. Két kivétellel: megmagyarázhatatlan módon életben marad Yorick Brown, a kissé lúzer fiatalember és kezelhetetlen pártfogoltja, az Ampersand névre hallgató kismajom. Pedig Yorick első pillantásra semmit sem tud felmutatni, amiért a sors őt jelölte volna ki az emberi faj utolsó reményének. Hiába jóképű és szellemes, csak a popkultúrához ért és még állása sincs, hacsak nem számítjuk profi szabadulóművészként szerzett ismereteit. Ráadásul a már emlegetett sors kegyetlenül megtréfálja: telefonon megkéri Beth, a messzi Ausztráliában tartózkodó barátnője kezét, de a választ már nem hallja, mert abban a pillanatban beüt a katasztrófa és összeomlik a világ. Így kezdődik Yorick izgalmas zarándokútja, mely lehető legkülönösebb helyszínekre és helyzetekbe sodorja.
Hősünk eredetileg Ausztráliába akar eljutni, hogy megtudja, mi történt szerelmével, de egy poszt-apokaliptikus világban ez akkor se lenne egyszerű feladat, ha nem fenyegetné állandó életveszély. Yorick egzotikus ritkasággá vált, ezért gázmaszkban és köpenyben próbálja elkerülni, hogy eladják, megöljék vagy leteperjék. Puszta létezése azonban legalább akkora rejtély, mint a járvány, és hamar felbukkannak az üldözők is, a modern amazonok, valamint egy titkos társaság. Szerencsére akadnak segítői is, például a rejtélyes 355-ös ügynök(nő) és a csinos Dr. Mann, aki talán segíthet megfejteni, miért ez a két hímnemű egyed maradt életben a Földön — és mi okozta a katasztrófát. A válaszok azonban egyre furcsábbak lesznek...
A Y sok összetevőnek köszönheti a népszerűségét. Az egyik egészen biztosan a pergő, izgalmas és szórakoztató történetszövés, ami rengeteg filmes eszközt használ (in medias res indítások, időben visszafelé haladó cselekmény, folyamatosan váltakozó fókusz), és remekül támogatja a társzerzőként is tevékenykedő grafikus, Pia Guerra munkája. A kicsit esetlen Yorick szimpatikusra sikerült. Az összképet árnyalatnyit rontja, hogy középtájon eléggé leül a történet, ami részben a nehezen felülmúlható kezdésnek köszönhető, de a szerzők aztán ismét begyújtják a rakétákat.
De a Y... igazi vonzerejét az jelenti, hogy Vaughan alaposan végiggondolta, mit jelentene —a vicces szexista részleteken kívül —, ha egyik pillanatról a másikra elpusztulna minden férfi. Hogyan viselné a sokkot a lassú kihalásra ítélt nőtársadalom? Hogyan befolyásolná hosszú távon a szexuális szokásokat? És a globális erőviszonyokat? Ha meghalnak a katonák, hirtelen világformáló erővé válnak azok az országok, ahol a hadsereg jelentős százaléka nő, mint az USA vagy Izrael; az arab országokban pedig váratlan szabadságot hoz a hagyományos férfiuralom vége.
Az Y legszórakoztatóbb részei a mindennapi apróságok: amikor valaki azon kesereg, hogy nincsenek többé rocksztárok, vagy mikor a modellből lett hullagyűjtő lány panaszkodik, hogy épp sikerült plasztikáztatnia a melleit, mikor beütött a katasztrófa, vagy hogy hol gyónjanak a megmaradt katolikusok, ha a Vatikán sosem engedélyzete a nők pappá szentelését — és belegondoltunk-e abba, hogy a pilóták kilencven százaléka férfi? Már ezekért az apróságokért érdemes megismerkedni a sorozattal.
A Y: The Last Man e sorok írása idején még javában folytatódik, de az eddig részeket gyűjteményes kötetekben is kiadták.
brainoiz
|
