PAPÍR

Brian Azzarello:

100 Bullets

Kurt Busiek:

Astro City

Jamie Delano et al.:

John Constantine — Hellblazer

Warren Ellis:

Transmetropolitan

Planetary, Authority

Global Frequency, Ministry of Space, Tokyo Storm Warning

Fell

Garth Ennis:

Just a Pilgrim

Neil Gaiman:

The Sandman Library

Endless Nights

1602

Canales-Guernido:

Blacksad

Lemetti:

Gone with the Blastwave

Kuszumoto Maki:

Kiss XXXX, T.V. Eye,
K gyászmenete,
Die Tödliche Dolis

Frank Miller:

The Dark Knight Returns

Sin City, 1991-1999

300

Alan Moore:

V for Vendetta

Swamp Thing

Watchmen

From Hell

The League of Extraordinary Gentlemen

The League of Extraordinary Gentlemen II

LXG - a képregény és a film

Supreme / Tom Strong

Top 10

Smax

The Forty-Niners

Grant Morrison:

Animal Man

James O’Barr:

The Crow

Odegnál Róbert:

A hívó

Raoul Renier:

Hellblazer-impressziók

Art Spiegelman:

Maus

Brian K. Vaughan:

Y: The Last Man

Ex Machina

Runaways

Bill Willingham:

Fables


CELLULOID

Clive Barker

Nightbreed

Clive Barker et al.

Hellraiser I—VI

Timur Bekmambetov

Night Watch

Joe Dante

The Howling

Eizenstein:

Alekszandr Nyevszkij

David Lynch

The Short Films

Twin Peaks

Gaiman-McKean:

Mirrormask

Guillermo del Toro

Hellboy

The Prestige

(könyv és film)

The Prestige/Apocalypto/Ilsa, the She-Wolf...

Frank Miller: BATMAN — THE DARK KNIGHT RETURNS


Olyan sok párhuzam található Alan Moore Watchmenje és Frank Miller The Dark Knight Returns (továbbiakban TDKR) című alkotása között, hogy az olvasónak önkéntelenül is felmerül a fejében a gondolat, hogy valamelyik szerző hagyta magát megihletni a másik munkája által. A képregényipar nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bekövetkezett robbanásszerű fellendülésének kulcsalkotásai azonban szinte egymással párhuzamosan láttak napvilágot 1986-ban (a Watchmenből, lévén sokkal hosszabb, még 1987-ben is jelentek meg számok.).

Két alkotó zseni egyszerre tapintott rá ugyanazokra a témákra és motívumokra: mindketten a szuperhős-figura és -mítosz teljes dekonstrukcióját hajtották végre. Ezt azonban ellentétes módon tették, s talán ennek is köszönhető, hogy a két könyv inkább kiegészíti, mint ismétli a másikat. Amíg Moore azt próbálja megvizsgálni, hogyan alakulhatott volna a mi világunk (vagy egy ahhoz nagyon hasonló világ) a szuperhőst játszó emberek és egy valóban emberfeletti lény megjelenésével, addig Miller a szuperhősök és a valóság találkozásának ellenkező oldalát mutatja meg a TDKR-ben: azt, hogy mi történik, ha egy szuperhős-világba (jelen esetben a DC-univerzumba) betörnek a valódi élet problémái és konfliktusai. De kezdjük sorjában.

Millert saját bevallása szerint zavarta, hogy míg ő egyre öregebb lett, Batman kortalanul fiatal maradt. Mi van, ha Batman is megöregszik egyszer? — tette fel magának a kérdést, és máris megszületett a TDKR alapkoncepciója. Batman ötvenéves, de tíz éve felhagyott a bűnüldözéssel, és barátja, James Gordon kapitány is napokon belül nyugdíjba vonul.

A várost elöntő erőszakhullám azonban ismét fellobbantja Bruce lelkében a düh sötét szikráját, és a híradó hamarosan egy titokzatos igazságosztó tevékenykedéséről kezd beszámolni. A világ azonban sokat változott az elmúlt tíz évben: a piti bűnözőket egy életre megnyomorító, önbíráskodó „hősről” erősen megoszlik a média véleménye, a törvény és az új rendőrkapitány pedig már egyértelműen Batman ellen foglal állást.

Millernek fantasztikus érzéke van az életük csúcsán túl járó, kiégett férfiak lélektani és fizikai küzdelmeinek ábrázolásához — későbbi hiper-noir sorozatában, a Sin Cityben ennek a típusnak a radikális kidolgozását figyelhetjük meg. A TDKR-t azonban a történetszövés teszi igen erős referenciaponttá: egyszerre néz szembe a Batmannel kapcsolatos kritikákkal és inkonzisztenciákkal, és ad új értelmet a figurát övező sztereotípiáknak.

Geoff Klock képregénykritikus Harold Bloom irodalmár kifejezését kölcsönvéve úgy véli, a TDKR azért olyan nagyhatású mű, mert „erősen félreolvassa” (vagy erősen olvassa félre) a Batman-hagyományt: másszóval, úgy emeli be a korábbi történeteket és Batman inkarnációkat, hogy egyben felülírja őket egy sajátos, új értelmezéssel, mely visszamenőleg is érvényesként hat az olvasó számára. Amikor pl. a jól ismert batarang — a Batman-féle bumeráng, ami az ellenfelek kezéből kiveri a fegyvert — helyett Miller Batmanje dobócsillagszerű fegyvereket használ, mindenki számára világossá válik, hogy kezdettől fogva erről volt szó, csak korábban ezt nem lehetett ábrázolni (például a comics code, a brutalitást tiltó képregényipari öncenzúra miatt). Miller a bataranghez hasonlóan old fel korábbi inkonzisztenciákat is: például amikor a kötélen csüngő Batmant golyó éri a mellkasán, az magában a következőképen kommentálja a történteket: „Ez az, oda lőjetek. Mit gondoltok, miért hordok világító sárga jelet a mellkasomon? A fejemet nem tudom páncélba csomagolni.” Miller még kis képi kiszólásokkal is végképp helyre rakja a figura korábbi megtestesüléseit, többek között például az Adam West által megformált, erősen camp tévés Batmant, amikor a reaktivált igazságosztó tettein felbuzdult önjelölt szuperhősök (Ami egyben egy újabb példa a valóság benyomulására a képregény világába.) szellemileg leglassabbikát öltözteti a tévésorozatban is szereplő Batman-jelmezbe.

Annyival azért még kiegészíteném Klock meglátását, hogy Miller saját értelmezését a TDKR sikere után készült Year One-nal teszi lezárttá és teljessé, ahol a kezdeteket (újra)elmesélve mintegy saját értelmezési keretébe zárja a teljes Batman-történetfolyamot. A bataranges példánál maradva már Miller szó szerint szárnypróbálgató Batmanje is ugyanazokat a denevérszárnyakat formázó dobófegyvereket használja, melyeket a TDKR-ben több tíz évvel későbbi önmaga.

A történetről dióhéjban talán annyit, hogy Batmannek szembe kell néznie Kétarccal, egy fiatalokból álló banda állatias vezérével, Jokerrel, és a végén magával Supermannel is. A történet során továbbá feltűnik egy lány, aki önjelölt Robinként csatlakozik Batman küzdelmeihez. Ennek dinamikáját érdekes összehasonlítani azzal, ahogy Miller a Batman-Jokert viszonyt mutatja be.

Mivel Robin álarcát ezúttal egy lány ölti magára, minden adott lenne ahhoz, hogy a korábban csak fanyalgók, humoristák és rajongók értelmezéseiben felbukkanó Batman-Robin szerelmi kapcsolat [vö. Kevin Smith: Comic Strip — a szerk.] végre kibontakozhasson. Ugyanakkor Miller nagyon tudatosan és folyamatosan elvágja egy ilyen cselekmény szál kibontakozásának még a legkisebb lehetőségét is. Bruce folyamatosan „jó katonának” titulálja ifjú segítőjét és a hozzá fűződő mindenfajta viszonyulás is kizárólag ebben a kontextusban értelmezhető. Miller bemutatja, hogy Batman Robin nemétől függetlenül képtelen arra másképpen tekinteni, mint a bűnözéssel szembeni háborújának katonájára. Batman félholtra verve többször is összekeveri újonnan felbukkant segítőjét Dick-kel, az első Robinnal, és ezzel még jobban hangsúlyozza, hogy a figura neme érdektelen.

Ezzel pontosan ellentétes a Batman és Joker közötti viszony megjelenítése. Az, hogy Batman és a vele szemben álló gonosztevők közös tőről fakadnak, egymásnak tükörképei, és kölcsönösen felelősek egymás létéért, valószínűleg nem Millertől származó gondolat (méltán híres feldolgozásai található Grant Morrison Arkham Asylum-ában, Alan Moore Killing Joke-jában, vagy a részben a TDKR által megihletett Tim Burton-féle Batman-ben), ugyanakkor, mint annyi más közismert elemet, a TDKR ezt is zseniálisan fogalmazza újra. Miller először a Bruce Wayne pénzéből új fizimiskát kapott Kétarcú segítségével érzékelteti, hogy a szembenálló felek lelke hasonló módon beteg. Ennek a tematikai vonulatnak (és az egész történetnek) az igazi csúcspontja azonban a Jokerrel folytatott küzdelem, melynek előjátékaként az egyik legemlékezetesebb képkockán az elmegyógyintézetben poshadó Joker a Batmanről szóló híreket meghallva vágyakozó, már-már kétségbeesett tekintettel annyit mond: „Batman, drágám!”. További küzdelmeik — melyekbe a jócskán megöregedett Wonder Woman is belekeveredik — még erősebben aláhúzzák, hogy Joker és Batman nemcsak egymás tükörképei, de egyben egymásból táplálkozó erő-gócok, melyek összefonódása szinte az őrült szerelmespárokat idézi. A párbaj tetőpontján — melynek helyszíne találó módon a szerelem alagútja — aztán maga Joker jutatja el halálos románcukat a szükségszerű végkifejletig, de ennél többet tényleg nem árulhatok el.

A könyv szerkezetileg is figyelemre méltó, a legtöményebb olvasmányok közé tartozik a fősodorbeli képregények világában, Miller oldalanként gyakran tizenhat kockát is összezsúfol, és nem fukarkodik a szavakkal sem. A nézőpontok sokaságát, Batman tetteinek konfliktusos megítélését a különböző tévécsatornák műsoraiból ismerhetjük meg, a hírbemondók és televíziós házigazdák egyszerre vázolják és kommentálják az eseményeket. És ne feledkezzünk el a gyönyörű rajzokról, melyek szintén Frank Miller tehetségét dicsérik. Itt jegyezném meg, hogy a nyolcvanas évek második felének hatása nemcsak a hidegháborús tematikában, de az utcai bandák és laza fiatalok ruháiban is érzékelhető, de a jelenlegi retro-divathullámnak hála a képi világnak ez a része hamarosan ismét aktuális lesz.

A The Dark Knight Returns valóban letehetetlen, és nemcsak Batman-rajongóknak ajánlott, hanem bárkinek, akit valaha megérintettek a szuperhős-képregények. Újra belelapozva a kötetbe látom, mennyi mindenről kéne még szót ejteni, de remélem, már ennyivel is sikerült felkeltenem az olvasók figyelmét. Zárásképpen ismét kiemelném, hogy ez a történet attól válik magával ragadóvá és egyben megkerülhetetlenné, hogy Miller egyszerre kommentálja a szuperhős-műfajt illetve Batman figuráját, és mesél el egy tőle megszokott színvonalú, zseniális történetet.

el moreno

A sötétebb hangvételű Batman visszatérésének TDKR-t megelőző lépéseiről lásd Varró Attila A denevér árnyéka: Batman a mozivásznon című kitűnő írását a Filmvilág 2005. szeptemberi számában.