PAPÍR

Brian Azzarello:

100 Bullets

Kurt Busiek:

Astro City

Jamie Delano et al.:

John Constantine — Hellblazer

Warren Ellis:

Transmetropolitan

Planetary, Authority

Global Frequency, Ministry of Space, Tokyo Storm Warning

Fell

Garth Ennis:

Just a Pilgrim

Neil Gaiman:

The Sandman Library

Endless Nights

1602

Canales-Guernido:

Blacksad

Lemetti:

Gone with the Blastwave

Kuszumoto Maki:

Kiss XXXX, T.V. Eye,
K gyászmenete,
Die Tödliche Dolis

Frank Miller:

The Dark Knight Returns

Sin City, 1991-1999

300

Alan Moore:

V for Vendetta

Swamp Thing

Watchmen

From Hell

The League of Extraordinary Gentlemen

The League of Extraordinary Gentlemen II

LXG - a képregény és a film

Supreme / Tom Strong

Top 10

Smax

The Forty-Niners

Grant Morrison:

Animal Man

James O’Barr:

The Crow

Odegnál Róbert:

A hívó

Raoul Renier:

Hellblazer-impressziók

Art Spiegelman:

Maus

Brian K. Vaughan:

Y: The Last Man

Ex Machina

Runaways

Bill Willingham:

Fables


CELLULOID

Clive Barker

Nightbreed

Clive Barker et al.

Hellraiser I—VI

Timur Bekmambetov

Night Watch

Joe Dante

The Howling

Eizenstein:

Alekszandr Nyevszkij

David Lynch

The Short Films

Twin Peaks

Gaiman-McKean:

Mirrormask

Guillermo del Toro

Hellboy

The Prestige

(könyv és film)

The Prestige/Apocalypto/Ilsa, the She-Wolf...

Alan Moore/Eddie Campbell: From Hell


Alan Moore, Neil Gaiman-hez hasonlóan, az angolszász képregény nagy auteur-sztárja, akiről újra meg újra kijelentik, hogy átlépte a „szórakoztatás” határát és „posztmodern művészetté” nemesítette a műfajt. Moore főművei (V for Vendetta, Watchmen, From Hell, League of Extraordinary Gentlemen) következetesen a legmagasabb pontszámokat kapják mindenféle netes értékeléseken, és bekaszálták az összes díjat, amit képregényeknek osztanak. A kritikusok megjegyzik, hogy szakdolgozatokat lehetne írni róluk, s bizonyára sokan írtak is, nincs jobb dolguk ezeknek a dekadens nyugatiaknak.

Persze ha az ember végigküzdi magát a fenti kötetek valamelyikén, nem nehéz megérteni, honnan az eufória és kritikusi extázis. Moore képregényei elképesztően intelligens, gazdag, kidolgozott művek, tele a legkülönfélébb történelmi, irodalmi, műfaj-történeti utalásokkal, teljes szimbólumok-rendszerekkel, melyekkel egészen szemfényvesztő módon játszik a mester. Ha nagyon megszalad a tolla (mint a Watchmenben), jóformán minden egyes képkocka rejt valami újdonságot, érdekességet, titkot, előre- vagy hátrautalást.

A From Hell Moore leghosszabb, legsötétebb és legbarokkosabb műve. Nagyjából egy telefonkönyv dimenzióival rendelkezik, vécépapírra van nyomva, és nagyon ronda, vonalas, fekete tollrajzok hemzsegnek benne. Első pillantásra a terjedelmétől rémül meg az ember, utána meg attól, hogy ennyi pénzt kiadott egy több száz oldalas amatőr rajzalbumért.

Aztán olvasni kezd, és bosszankodását lassacskán felváltja egy másfajta rosszullét. A történet lustán, akadozva indul (nem is mindig világos, mi történik), de a harmada-közepe felé már egyre nehezebb letenni, egyre gyorsabban pörögnek a lapok, annak ellenére, hogy már mindent előre sejtünk, de ez talán még rosszabb, mint a tudatlanság. Lassan eluralja a lelkünket valami tompa, súlyos tehetetlenség, kavargó köd, aminek a mélyén ott parázslik a tudat, hogy nagyon-nagyon el van rontva a világ.

A sztorit a hasoncímű film alap alapján ismerheti a nagyközönség; nem másról van szó, mint a Hasfelmetsző Jack-sztori újabb értelmezéséről. Lényegében kronologikusan haladunk végig az eseményeken „Jack” gyermekkorától kezdve a lavinát elindító botrányon át az egyes gyilkosságokig, melyek egyre nagyobb részt foglalnak el a cselekményből — a legutolsó, leghírhedtebb eset, Mary Kelly halála már az egész 10. fejezetet kitölti, ez a könyv sötét, misztikus, hátborzongató középpontja.

A From Hell nem azért érdekes, mert újabb firfangos javaslatot tesz Jack máig ismeretlen kilétére (nem tesz; a lehetőségeket már többször végigzongorázták az utóbbi 100 évben; nagyon szellemes képregényes összefoglaló olvasható erről a könyv legvégén) (ahol egyébként szinte minden egyes képkockához szöveges kommentár tartozik a források és szereplők megjelölésével: Moore láthatólag komolyan vette a munkáját), hanem az, ahogy elővezeti, bemutatja és kifuttatja az eseményeket. Moore egy viszonylag konvencionális, régóta ismert verziót választ (a királynő orvosa, Sir William Gull a tettes — asszem ez nem spoiler, mert pillanatok alatt kiderül), de ahogy az egészet keretbe ágyazza, elhelyezi a századvégi London miliőjében, hosszú epizódokkal tűzdeli meg, emberi tartalommal és hangulattal tölti föl, az egészen elképesztő. És ennek fényében az előbb emlegetett amatőr tollrajzok is valami sajátos minőséget kapnak: furcsa, hipnotikus hatást tesznek ránk, s hamar úgy érezzük, ezt így kellett megcsinálni. Campbell embereket elég ügyetlenül rajzol, az épületei viszont fantasztikusak, csupa sötét, borongós, fenyegetően elegáns viktoriánus városkép, és több olyan tablója, közelképe van, ami végtelenül emlékezetes. Példaszerű az együttműködés Moore-ral: bármilyen erős is a regény mögötti koncepció, tökéletesen olvad egybe a grafikai megvalósítással, nem tűnik erőszakoltnak, nem „lóg ki” a képkockákról vagy terheli túl azokat. Hihetően és átélhetően bontakozik ki Moore Hasfelmetsző-értelmezése, s mikor a végére érünk, világossá válik, miért nem az a lényeg, hogy ki a tettes, miért árulhatja el az író jóformán az első oldalakon, mi a „megoldás” a rejtélyre. A rejtély ugyanis nem Jack kiléte. A rejtély az, hogy miért izgat minket olyan rettenetesen ez az egész ügy, mi érdekeset, borzongatót, vonzót és különlegeset találunk benne még ma is, mikor annyi sok embert trancsíroztak föl azóta, annyi vihar söpört végig rajtunk és a szenny, mocsok és alantasság olyan bugyrait járhattuk meg, amihez képest hat lemészárolt nő semmiségnek tűnik — a rejtély az, hogy mit mond nekünk az ismeretlen Hasfelmetsző, mit susog, sugall, miért nyugtalanít, miért rémiszt és vonz száz évvel később is, népirtások és forradalmak és sosem látott méretű háborúk után, a földre szállt utópiák romjain.

Hát azért, mert akkor, a 19. század utolsó évtizedeiben, egy új világ dugta elő vérmocskos fejét a londoni utcalányok felforgatott bensőségeiből: a mi világunk, az a világ, mely a népirtásokat és forradalmakat és a háborúkat és a pokollá fajult utópiákat hozta, melynek bűnei és félelmei ott mocorognak lelkünk legmélyén. Ezeket a félelmeket kavarja fel Moore és Campbell a csúnya, kísérteties, könyörtelen rajzaikkal. És ennyiben szól rólunk ez a hátborzongató telefonkönyv.

A borítón vörös hasíték nyílik a végtelen feketeség közepén: cilinderes alak lépdel a gázlámpás utcák labirintusa felé elegáns ködharapóban; távozik, mint aki jól végezte dolgát. Felhúzza kesztyűjét, megbillenti kalapját, s nyomában szétlibben a 20. század függönye, előfeslik a sötétség mögül egy új, vérvörös éjszaka.

rampion