PAPÍR

Brian Azzarello:

100 Bullets

Kurt Busiek:

Astro City

Jamie Delano et al.:

John Constantine — Hellblazer

Warren Ellis:

Transmetropolitan

Planetary, Authority

Global Frequency, Ministry of Space, Tokyo Storm Warning

Fell

Garth Ennis:

Just a Pilgrim

Neil Gaiman:

The Sandman Library

Endless Nights

1602

Canales-Guernido:

Blacksad

Lemetti:

Gone with the Blastwave

Kuszumoto Maki:

Kiss XXXX, T.V. Eye,
K gyászmenete,
Die Tödliche Dolis

Frank Miller:

The Dark Knight Returns

Sin City, 1991-1999

300

Alan Moore:

V for Vendetta

Swamp Thing

Watchmen

From Hell

The League of Extraordinary Gentlemen

The League of Extraordinary Gentlemen II

LXG - a képregény és a film

Supreme / Tom Strong

Top 10

Smax

The Forty-Niners

Grant Morrison:

Animal Man

James O’Barr:

The Crow

Odegnál Róbert:

A hívó

Raoul Renier:

Hellblazer-impressziók

Art Spiegelman:

Maus

Brian K. Vaughan:

Y: The Last Man

Ex Machina

Runaways

Bill Willingham:

Fables


CELLULOID

Clive Barker

Nightbreed

Clive Barker et al.

Hellraiser I—VI

Timur Bekmambetov

Night Watch

Joe Dante

The Howling

Eizenstein:

Alekszandr Nyevszkij

David Lynch

The Short Films

Twin Peaks

Gaiman-McKean:

Mirrormask

Guillermo del Toro

Hellboy

The Prestige

(könyv és film)

The Prestige/Apocalypto/Ilsa, the She-Wolf...

The League of Extraordinary Gentlemen


— néhány keresetlen szó a filmváltozatról —

Filmet csináltak a kedvenc képregényemből. Hát mit mondjak, nem vagyok tőle elragadtatva. Sőt ez igazából enyhe kifejezés.

Reagálásom persze meglehetősen kései, hiszen a szóban forgó opusz (bámulatosan fantáziátlan magyarításban: A szövetség) a mozikban már régen lefutott. Mentségemre szolgáljon, én ilyen helyekre nem járok, a filmmel csak most kötöttem ismeretséget egy régi barátom jóvoltából, aki tudja rólam, mennyire imádom a képregényt. Hozott nekem ajándékba egy DVD-t; bár ne tette volna! Annyira elragadott az indulat, hogy rögtön nekiláttam kiírni magamból, bár tisztában vagyok vele, hogy reflexiónak nem túl naprakész.

Tömören és velősen szólva, a rendező a látvány meg a családi mozi kedvéért kegyetlenül kimiskárolta az alapművet. Kaptunk egy csomó számítógépes effektet és csillogó-villogó hollywoodi csicsát, közben elveszítettük a sztori sava-borsát. És ezen még a képernyőn kissé enerváltnak tűnő Sean Connery sem segít.

Alan Moore képregényfolyama egyszerűen zseniális: steampunk par excellence, egészséges adag gótikus beütéssel. (Akit mélységében is érdekel ez a sajátos hibrid „műfaj”, annak ezúton ajánlom figyelmébe a GURPS Screampunk szerepjátékos forráskönyvet, Jo Ramsay tollából.) Értő műgonddal kutyulta össze a viktoriánus lektűrirodalom hagyományait, a horrortól a kalandregényen keresztül a proto-SF-ig, némi szarkasztikus humorral fűszerezve. A végeredmény kellemesen sötét lett, nem holmi trendi pozőrködésből kifolyólag, hanem mert a felhasznált alapanyagokból szükségképpen ez a hangulat következik. Aki kétségbe vonná állításomat, annak javaslom, olvassa el az eredeti forrásműveket! Verne Nemo kapitánya tragikusan zord antihős; Allan Quatermain, ahogyan Haggard bemutatja őt, egyáltalán nem hasonlít Indiana Jonesra; és kevés deprimálóbb sorsot tudok elképzelni annál, ami a láthatatlan embernek jut osztályrészül Wellsnél.

A mozgóképváltozat ehhez képest merő vattacukor, divatosan dark árnyalatokkal. Lényegében egy klasszikus cliffhanger film, és több köze van az Indiana Jones I-III.-hoz meg a Múmia I-II.-höz, mint az ihletőjeként feltüntetett képregényhez — Oscar Wilde-ról és Robert Louis Stevensonról nem is beszélve. Nem mintha ezzel az irányzattal bármi bajom lenne, a maga helyén roppant élvezetes és szórakoztató. Csak éppen az alapmű, amelynek itt állítólag a feldolgozását látnánk, marhára nem erről szól.

A képregény és a film természetesen más-más artisztikus közeg, egyiket sem lehet egy az egyben „lefordítani” a másikra. Nem a cselekményvezetés vagy a vizuális megjelenítés hűségét hiányolom tehát — bár mellesleg jegyzem, a Sin City nagyszerűen bizonyította, hogy ezen a téren is lehet következetesen igazodni az előképhez. Az adaptációnak azonban a szükségszerű módosítások és összevonások mellett mindenképpen meg kell őriznie az eredeti alkotás szellemét, különben csak félresikerült, felszínes majmolás lesz belőle. Ezt igenis lehet jól csinálni, példa gyanánt csak a Hellboyt vagy a From Hellt említeném. Ami azért is érdekes, mert a From Hellt lényegében ugyanaz a gárda készítette, mint a League of Extraordinary Gentlement. Ott sikeres munkát végeztek, itt viszont betliztek, méghozzá igen csúnyán.

Vegyük a legfájóbb, legérzékenyebb pontot: a karaktereket! Kik alkotják a képregényben a Rendkívüli Úriemberek Ligáját? Egy jéghidegen célratörő bukott nő (Miss Mina Murray), egy öreg morfinista roncs (Allan Quatermain), egy agresszívan antiszociális embergyűlölő (Nemo kapitány), egy egoista, perverz szélhámos (a láthatatlan ember) és egy vérengző pszichopata tömeggyilkos (Mr. Hyde). Nem kifejezetten az a tipikus four-color szuperhőscsapat, ugye? Éppen ez adja a sztori dinamikáját tápláló inherens feszültséget. A főszereplők rettentő ellenszenves alakok, pozitív vonást csak elvétve találni bennük, ráadásul egymással is folyton marakodnak; olvasóként mégis velük szimpatizálunk, egyrészt mert piszkosul érdekesek, másrészt mert a megbízók és a rosszfiúk még náluk is rohadtabb népség. Klasszikus „dark” konfliktusháló, ugyebár, amelyből szinte spontán bomlanak ki a drámai narratív helyzetek.

A filmben ehhez képest mindenki dögunalmas. Allan Quatermain a visszavonult nagy fehér vadászok édes életét éli egy kenyai szeretetotthonban, whisky és napisajtó mellett, tisztes nyugállományban. Nemo kapitány, aki állítólag Káli istennő híve, „Jézus!” kiáltással szörnyülködik, amikor meglátja az aláaknázott Velence főterén nyüzsgő karneváli tömeget. (A képregényben hasonló helyzetben kicsit más a hozzáállása: „As for the population, hopefully they can escape in time. If not, it is hardly a major strategic loss.”*) A láthatatlan ember, aki az eredetiben még párját ritkító rohadék, hősies önfeláldozással menti meg a takonypóc amerikai ügynököt. Mr. Hyde hasonlóképpen életét kockáztatva szabadítja ki a süllyedő Nautilus lezárt szekcióiban rekedt tengerészeket. Nem sok ez egy kicsit a heroikus önzetlenségből? Pláne amikor a szereplők személyisége alapján vajmi csekély megokolást lehet rá találni?

A legbrutálisabban persze szegény Minával bánt el a rendező. Mintha nem tudná eldönteni, hogy akkor most rémülten pihegő, védelemre szoruló hölgyként prezentálja, vagy dühöngő-vérivó vámpírfajzatként. Hol így találkozunk vele, hol úgy, és ez a feloldatlan ellentmondás csikorgó krétaként tépázza az idegeinket. A képregényben Mina mellőzi a látványos vámpírkodást, viszont nem ijed meg senkitől, legkevésbé a dühöngő Mr. Hyde-tól. (Aki éppen ezért szereti meg őt, tiszta és őszinte vonzódással, nem úgy, mint a film egyik mellékjelenetében.) Egyébként hangsúlyozottan a lánynevét használja, elhunyt férjéről tudni sem akar, s nem mellesleg ő a társaság vezetője. És semmiféle ügyeletes amorózó nem csavarja el a fejét holmi negédes bájvigyorral; ő maga dönti el, mikor és kivel óhajt viszonyt kezdeni, s amint elhatározásra jut, úgyszólván erőnek erejével rángatja ágyba — az öreg és csúnya Quatermaint. A rendező torz karikatúrát csinált egy markáns és emlékezetes nőalakból, s ezt sajnos a legnagyobb jóindulattal sem tudom neki megbocsátani.

A másik dolog, amit szinte teljesen kiiktattak a filmadaptációból, a vér és az erőszak. Karnevál éjszakáján fél Velence összeomlik anélkül, hogy egyetlen civil áldozatot látnánk. Itt csak a nóném rosszfiúk hullanak, no meg Nemo kapitány ágyútöltelékként funkcionáló legénysége, de ők is tisztán és takarosan, semmit össze nem piszkolva. A kivégzési jelenetek kamerán kívülre száműzetnek; Mr. Hyde és Moriarty alvezére hosszú snitteken keresztül gyepálják egymást a leggagyibb szuperhőstradíciók szerint, egyetlen karcolást sem ejtve a másikon. A sebeket a rendező csak akkor mutatja meg nekünk, ha azok a special effects-részleg jóvoltából azon nyomban beforrnak, Dorian Grey és Miss Mina Murray esetében. (Nem vagyok hajlandó őt Mrs. Harkernek nevezni.) Pedig eredetileg durvábbnak szánták az operatőrmunkát, csak aztán győzött az érzékenység és a prüdéria, a családi mozi pénztárgépes szellemében. A nyitójelenet első verziójában például a tank péppé taposta az útját álló bobbyt; aztán jött az aggodalom, hogy „jaj, mit szólnak hozzá a gyerekek” (értsd: gyermekes szülők), és maradt a képernyőn a rendőrjelvényen átgázoló hernyótalp.

Nomármost, aki olvasta a képregényt, az tudja, hogy minden ilyesféle kíméletesség hiányzik belőle. Vér és velő és kiontott belek rogyásig. Az ártatlan civilek hullanak, mint az őszi legyek, nők és gyermekek inkluzíve. A vérfürdő, amit Mr. Hyde művel Fu Manchu katakombáiban, minden képzeletet fölülmúl. Sorozatlövő fegyverekkel nem a rosszfiúk kaszálnak, hanem a filmben bizarr módon kung-fu majommá degradált Nemo kapitány. (Quatermain: „Look at them! Nemo's worse than Hyde.” Miss Murray: „I agree. Hyde can be persuaded. Nemo can't.”**) Kevin O'Neill egy teljes oldalon keresztül mutatja be nekünk, hogyan ver agyon a láthatatlan ember egy rendőrt egy féltéglával; később két oldal jut arra a jelenetre, ahol Miss Murrayt ütlegeli, a végén a saját hányadékába tunkolva az arcát. Akit meglőnek vagy leszúrnak, az nem látványos pördüléssel hullik ki a színről, hanem vérzik, ordít és szétszakad. Éppúgy, mint a valóságban.

A valóságos erőszak ugyanis ilyen. Mocskos, fájdalmas és undorító. Senkinek sem teszünk azzal szolgálatot, legkevésbé a védeni óhajtott gyerekeknek, ha úgy tüntetjük fel a mozivásznon, mintha valami izgalmas mulatság lenne. Ó persze, persze, óvni kell a zsenge és érzékeny lelküket; de ha elég kitartóan sulykoljuk beléjük ezt a hülyeséget, a végén még elhiszik szegények... (A klasszikus G.I. Joe-szindróma.)

Abban persze eleve nem reménykedtem, hogy a filmbe belekerül a kedvenc LoEG-sztorim: a leányneveldében sunnyogó láthatatlan ember története, aki a Szentlélek megtestesülésének tüntetve föl önmagát sorra erőszakolja a fiatalkorú növendékeket. Az erotika mint olyan egyébként is teljesen ki lett iktatva a filmből, egyetlen (meglehetősen bárgyú) csókjelenettől eltekintve, pedig a képregényben elég nagy szerepe van. De hát tudjuk: családi mozi, kisgyerekek, etcetera...

A magyar változatban a kapitálisan elbaszott szinkronszöveg teszi teljessé az összképet, amely sikeresen agyonvágja az eredeti forgatókönyvben szereplő összes szóviccet, finom áthallást és hangulati árnyalatot, továbbá az is kiderül belőle, hogy a fordítónak halvány gőze sincs az Alan Moore-t inspiráló irodalmi klasszikusokról. (Philly Fogg helyett Willy Fogg, valamint az a meglepő kijelentés, hogy Allan Quatermain kalandos történetein évszázadok óta épülnek a brit fiatalok.) Mondjuk ez nem annyira lepett meg, a rendszerváltozás óta a hazai szinkronizálás minősége folyamatosan romlik, valahogy úgy vagyunk vele, mint a focival. Aki tud angolul, nézze eredeti hanggal a filmet. Illetve úgy se. Értékes órákat fog megtakarítani az életéből.

Raoul Renier

* Ami az embereket illeti, remélhetőleg lesz idejük elmenekülni. Ha mégsem, az sem komoly veszteség.

** Nézze meg őket! Nemo rosszabb, mint Hyde. / Egyetértek. Hyde-ra legalább hatnak az észérvek. Nemóra nem.

Ajánlat:

Egy másik ismertető, más szemszögből a League of Extraordinary Gentlemen első kötetéről az endlessen, még a film előtti időből itt.

Ismertető a League of Extraordinary Gentlemen második, szerencsére megfilmesítetlen részéről: itt.