PAPÍR

Brian Azzarello:

100 Bullets

Kurt Busiek:

Astro City

Jamie Delano et al.:

John Constantine — Hellblazer

Warren Ellis:

Transmetropolitan

Planetary, Authority

Global Frequency, Ministry of Space, Tokyo Storm Warning

Fell

Garth Ennis:

Just a Pilgrim

Neil Gaiman:

The Sandman Library

Endless Nights

1602

Canales-Guernido:

Blacksad

Lemetti:

Gone with the Blastwave

Kuszumoto Maki:

Kiss XXXX, T.V. Eye,
K gyászmenete,
Die Tödliche Dolis

Frank Miller:

The Dark Knight Returns

Sin City, 1991-1999

300

Alan Moore:

V for Vendetta

Swamp Thing

Watchmen

From Hell

The League of Extraordinary Gentlemen

The League of Extraordinary Gentlemen II

LXG - a képregény és a film

Supreme / Tom Strong

Top 10

Smax

The Forty-Niners

Grant Morrison:

Animal Man

James O’Barr:

The Crow

Odegnál Róbert:

A hívó

Raoul Renier:

Hellblazer-impressziók

Art Spiegelman:

Maus

Brian K. Vaughan:

Y: The Last Man

Ex Machina

Runaways

Bill Willingham:

Fables


CELLULOID

Clive Barker

Nightbreed

Clive Barker et al.

Hellraiser I—VI

Timur Bekmambetov

Night Watch

Joe Dante

The Howling

Eizenstein:

Alekszandr Nyevszkij

David Lynch

The Short Films

Twin Peaks

Gaiman-McKean:

Mirrormask

Guillermo del Toro

Hellboy

The Prestige

(könyv és film)

The Prestige/Apocalypto/Ilsa, the She-Wolf...

Alan Moore/Kevin O’Neill:
The League of Extraordinary Gentlemen


Alan Moore a „képregény-multik” és a nagyipari képregénykiadás hercehurcáiba belefáradva saját vállalkozása, az ABC (America’s Best Comics) égisze alatt jelentette meg a viktoriánus szuperhősök kalandjait. Koncepciója magán viseli szokásos stílusjegyeit, és az alapvető (jó értelemben vett) klisék összevegyítésével, néhány hagyományos elem felfrissítésével és a klasszikusok csavaros átértelmezésével ismét egyedi hangvételű művet alkotott — ugyanakkor mintha új korszakába lépett volna, de erről később.

A korszak ezúttal egy sohasem létezett viktoriánus éra, a helyszín pedig egy alternatív Európa, ahol a brit gyarmatbirodalom még nagyobbra nyújtózott, ahol a ködös Londont még borongósabbá teszik a roppant gőzgépek, még mocskosabbá a korunk betongettóit idéző lakókaszárnyák, és ahol a számunkra csupán a klasszikus kalandregényekből ismert figurák nem csupán élnek és virulnak, hanem felsőbb erők utasításra csapattá formálódva veszik fel a harcot a gonosz erőivel.

Az alaphelyzet természetesen a klisék kliséje, és ha erre még rá is lehet játszani, hát Moore megteszi: a történetből nem hiányzik a gonosz keleti hadúr, a világuralomra törő hatalmak harca, a titkos, földalatti rejtekhely meg a korlátlan hatalmat biztosító fantasztikus masina, az elkerülhetetlen duplacsavar és a finálé, ahol a kalandot grandiózus légi csata zárja London felett. A League... pontosan azokhoz az elemekhez nyúl vissza, amelyek a 19. század kalandregényeit alapművekké tették, és ahonnan amolyan örök forrásként (jó vagy rossz értelemben egyaránt) két marékkal meríthetnek korunk filmrendezői, forgatókönyv- és regényírói, meg mindenki, akinek ez eszébe jut. Ráadásul mindezt egyetlen hatalmas zárójelbe teszi a kivitelezés, mely a korabeli, fiúknak szóló füzetes ponyvákat idézi, a decens szülőknek szóló figyelmeztetésekkel, groteszk reklámokkal és készségfejlesztő játékokkal (személyes kedvencem a „Pingáld ki Dorian Gray arcképét”-kifestő).

Az igazi durranást azonban a szereplőgárda jelenti, mely a League... legfontosabb utalás- és humorforrása. A Ligát a kalandor Alan Quatermain (Rider Haggard: Salamon király bányái), a Drakulából ismert Mina Harker, Dr. Jekyll/Mr. Hyde (Stevenson halhatatlan alakja/i), Verne Némó kapitánya és a Láthatatlan Ember alkotja. A mellékszerepekben nyüzsögnek az irodalmi hősök — E. A. Poe Dupinjétől kezdve számos illusztris vendégen át a füzetet záró novellában felbukkanó lovecrafti Randolph Carterig, aki Wells időutasával karöltve érkezik. A legjobb húzás a főszereplők újraértelmezése: a legendájába belerokkant, ópiumfüggő Quatermain, aki a brit kolonializmus jelképes figurájaként annak ádáz ellenségével, Némó kapitánnyal kénytelen szövetkezni, a rejtélyes Mina, aki nő létére a kor korlátait teljesen felrúgva férfiembereket kommandíroz, a jóravaló doktor, aki manapság Mr. Hyde-ként néha visszaváltozik eredeti alakjába, és a szívem csücske, az elmebeteg láthatatlan ember, akinek testetlenül is a képkockák legjobb pillanatai jutottak, hála a zseniális rajzolónak.

Ha már a megvalósításnál tartunk, a látvány is megér néhány lelkendező megjegyzést. Kevin O'Neill sajátságos figurái mögött borongós steampunk-háttér áll, helyenként olyan aprólékosan összerakott, egyoldalas panelekkel, hogy napestig lehet rajtuk bogarászni; mellesleg ebben az ezernyi részletben számolatlanul bújtatják a kis kikacsintásokat meg az utalásokat; olyannyira, hogy a műhöz azóta egy „companion” is megjelent, ami a „felhasznált irodalmat” nem ismerőknek a forrásokat megjelölve veszi sorra mindazt, ami a képregény teljes élvezetéhez szükségeltetik.

A kérdés talán adott: ha ilyen sokat tudtam ömlengeni, miért nem maradéktalan az örömöm? A bevezetőben már esett szó Moore új korszakáról, ami talán elrugaszkodott butaság részemről; ennek ellenére feltűnő a különbség, ha ezt a füzetet a régebbi munkák mellé tesszük. A League... minden ötletsziporkája ellenére is erőtlenebb darab, mint a V for Vendetta vagy a kikerülhetetlen Watchmen volt, ugyanis teljesen hiányoznak belőle a megdöbbentő, elgondolkodtató, mélyen kritikus elemek. A League... klasszikus, sodró, nagyon ötletes kaland(kép)regény — annak mellesleg kiváló darab —, de nem kísért olvasás után a fejünkben, és nem alkalmas rá, hogy az ember a képregényeket gyalázók arcába vágja, hogy „na, ezt nézd meg, és utána éretlenezzél, öreg”. Lehet azzal érvelni, hogy az alapul szolgáló művek sem fergeteges társadalomkritkájukkal tűntek ki, de ha megnézzük Moore másik mostani vállalkozását, a Tom Strong-ot, mely a harmincas évek (nekem amúgy nagyon szimpatikus) könnyed pulp-vonulatából merít, akkor tényleg úgy tűnik, hogy más vizekre evezett a northamptoni mester (nem mintha számítana amúgy, dolgozzon csak tovább).

Visszakanyarodva a tárgyalt opuszhoz: a sorozat első gyűjteményes kötetét azóta követte a második széria, amely a Wells-féle „Világok harca” marslakóit zúdítja hőseink nyakába. Szólni kellene a 2003-as filmről is, mely a történethez nem igazán, a szereplőkhöz meg kis módosításokkal kötődik (a Ligában helyett kapott a halhatatlan Dorian Gray, illetve Tom Sawyer, hogy az amerikai nézők is bemenjenek a moziba), de ez egy szubjektív oldal, és barátaim szubjektív, rendkívül negatív véleményét szem előtt tartva nem dobtam ki egy mozijegy árát sem a Sean Connery nevével fémjelzett alkotásra. [Raoul Renier viszont megnézte,véleményezte és elemezte az endlessnek, mégpedig itt]. De azóta sem győzöm bizonygatni úton-útfélen: aki teheti, olvassa el az eredetit... azt érdemes.

brainoiz