Alan Moore:
The League of Extraordinary Gentlemen
II. kötet
RETTENET az űrből! Lélekölő borzalmak, páratlan kalandok, a tét a VILÁG SORSA! Albion büszke birodalma VÉGVESZÉLYBEN, London lángokban, de John Bull ökle lesújt az idegen förtelemre — csak két penny! Benne: ERKÖLCSI TANULSÁG minden egészséges szellemű brit lurkónak!
Stílusosan valahogy így lehetne összefoglalni a viktoriánus szuperhősök második történetét, Alan Moore és Kevin O'Neill újabb fejesugrását az alternatív múltba, ahol a tizenkilencedik századi kalandregények szereplői és helyszínei kavarodnak igazán egyedi masszává.
Ezúttal Wells korszakalkotó regénye, a „Világok harca” szolgált a történet gerincéül: London mellett gigászi fémhenger csapódik a földbe, és az esemény természetesen hatalmas felfordulást kelt. A roppant marsbeli ágyúkból kilőtt lövedékből iszonyatos szörnyeteg mászik elő, és az idegen technológiával senki sem képes felvenni a harcot. A Korona mit tehetne mást, beveti a Ligát: Alan Quatermaint, Mina Murray-t, Némó kapitányt, Dr. Jekyllt, aki most már inkább Mr. Hyde, és Griffint, a láthatatlan embert. De hiába minden — ó, a gonosz halálsugarak ellen még ők is tehetetlenek! Amikor újabb és újabb lövedékek érkeznek, majd az idegenek háromlábú fémmonstrumai megindulnak London ellen, a Nautilus a Temzéről védi az apokaliptikus lángokban égő, evakuált várost, miközbem a legendás felfedező a különc Mina társaságban elindul, hogy megszerezzék a fegyvert, ami megmentheti a világot. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a groteszk világmegváltó hősök között van valaki, aki saját szakállára dolgozik...
Ezúttal sem a történet egyedisége, csavarossága és váratlan fordulatai teszik emlékezetessé a füzetet, mely mindenesetre hűen követi az alapanyagul szolgáló regényt; újfent stílusos, szép képi megvalósításban. Ha nem is akkora létszámban, mint az első kötetben, de a hagyományokhoz hűen ezúttal is képviselteti magát a kor ponyvahőseinek színe-java, akár utalásképpen, akár terjedelmesebb szereplőgárdával, de erről nehéz lenne konkrétumokat írni anélkül, hogy elveszne a felismerés öröme.
A történetnél sokkal izgalmasabb az, amit Moore immáron sokadszorra játszik el: fogja ezeket az elsőre kissé gyerekesnek tűnő figurákat, lehámozza róluk a sablonos felszínt, a kétdimenziósságot, és alatta egészen meglepő dolgokat talál. Nem pszichológiai mélyelemzésről van szó, mégis, kicsit több szerepet kapott a láthatatlan ember tébolya vagy Némó kapitány angolgyűlölete, mint azt a „szuperképességemmel megmentem a világot”-stílus megkívánná. (Igaz, 2004-ben ez a fajta „realizmus” már egyáltalán nem egyedülálló, inkább követelmény, többek között magának Moore-nak köszönhetően). Így lett számomra a történet csúcspontja Alan Quatermain és Mina Murray meglehetősen, khm, bizarr románca; a legnyugtalanítóbb szál pedig az „utazás Edward Hyde lelkébe” címet is viselhetné.
A gyűjteményes kötetből természetesen nem hiányozhatnak a korabeli filléres ponyvák stílusában íródott felvezetők, no meg a debil gyerekjátékok (hajtogatható Nautilusszal és a „juttasd át a brit titkosszolgálat vezetőjét a morális kérdések labirintusán” c. fejtörővel), ráadásul helyett kapott egy igazán furcsa alkotás is. Már az első gyűjtemény végére is jutott egy „hagyományos” (szöveges) novella Moore tollából, ez az ál-pecsétekkel ellátott ál-dosszié azonban sokkal komolyabb vállalkozás.
A nagyjából negyven-ötven oldalas, illusztrált iromány több szempontból is meghökkentő. Lényegében a Liga elkövetkező éveinek krónikája, ami ahhoz képest, hogy maga a képregény pár nap eseményeit ölelte fel, kissé túlzott tempónak tűnik. De ez még semmi: Moore részletesen leírja az általa mixelt teljes viktoriánus ponyvavilágot, mely annál is bizarrabb, mint eddig gondoltuk. A mester komolyan vette házi feladatát: univerzumába nagy valószínűséggel minden létező utópiát és kalandregényt beledolgozott a 19. század végéről. Szinte bekezdésenként robban egy-egy ötletpetárda: nem csak az derül ki, mi történt szerencsétlen Alice-szel a Tükörországból való visszatérés után, de szó esik arról az expedícióról is, mely a kislány nyomait követve lemászott a nyúlüregbe, akárcsak egy Svejk nevű derék katonáról, aki a Plutóniába vezető úton segítette a Ligát — és még lehetne sorolni a váratlan kombinációkat. Egyetlen kontinens sem maradt ki, a némileg átalakult társaság a Hókirálynő palotájától Laputáig, Arkhamtól Shangri-Láig, Drakula kastélyától az Őrület Hegyeihez mindenhova eljut. A gond éppen ez a hihetetlen töménység: stílusa miatt cseppet sem könnyű olvasmány, ráadásul a képregény lezárása után eléggé illúzióromboló néhány odavetett sorból megtudni, mi történt hőseink magánjellegű kapcsolataival. Az már különvélemény, hogy ezeken az oldalakon több tucat sorozat vagy épp regény ötletét hajigálta el Moore — legalábbis nem hiszem, hogy ezek után újra elővenné őket; inkább olyan érzést keltenek, mintha azt mondaná: „no, most megmutatom, mennyire kitaláltam én ezt az egészet”, és tényleg. Ami egyszerűen pazarlás — én legalábbis mindenképpen szívesen olvasnék még a Liga francia ellenpárjáról, Arséne Lupinnel meg Roburral az élen, akárcsak a többi őrült viktoriánus kalandról (erkölcsi tanulsággal, persze).
brainoiz
|
