Alan Moore:
TOP TEN
Ha Alan Moore felüti a fejét egy címlapon, akkor sejthető, hogy ott a szuperhős-mitológia valami újabb beteg, hagyományokat átértelmező, műfajokat turmixoló újraírásának leszünk a tanúi — különösen akkor, ha a szóban forgó mű Moore saját kiadójának (nemes egyszerűséggel: America’s Best Comics) az égisze alatt jelent meg, a Tom Stronggal, a League of Extraordinary Gentlemennel és a Prometheával együtt. Nos, a Top 10 pont ilyen mű. A borítón Moore neve alatt egy nagybajuszú kovbojt, egy embertestű kutyát, egy két és fél méteres kék óriást és egy tüsifrizurás fiatal csajt látunk, amint egy bár előtt csevegnek; biztosak lehetünk hát benne, hogy lesz itt sok szuperhős és még valami.
A „még valami”, vagyis a különleges Moore-féle adalékanyag, mely reakcióba lép a szuperhős-mitológiával, ezúttal az Ed McBain-féle rendőrőrsös krimi képében jelentkezik: arról a fajta sorozatról van szó, amiben egy gyilkossági csoport nyomozóinak a mindennapjaiba pillantunk bele, és a különféle bűnügyek felderítése mellett megismerjük a főszereplők magánéletét és konfliktusait, emberi oldalát, barátságait is. Hogyan ülteti át az ember ezt a szuperhős-univerzumba? Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a nyomozók legyenek a szuperhősök (a verőember, az érzékelőember stb.), de akkor pont az veszne el a rendőrőrs-műfaj hangulatából, ami igazán érdekes benne: hogy szereplői elkötelezett, de alapvetően hétköznapi emberek, akiknek az életében egymás mellé kerülnek a mindenki számára ismerős munkahelyi, baráti viszonyok és a brutális bűnügyek.
Moore tehát — nyilván nem ilyen racionális mérlegelés révén, mégis logikusan — azt a huszáros megoldást választotta, hogy a Top 10 világában nemcsak az ügyosztály, hanem mindenki szuperhős, a pizzafutártól kezdve a kurvákon át a rágcsálóirtókig. A cselekménynek otthont adó város, Neopolis ugyanis eredetileg azért jött létre, hogy egy helyre telepítsék a második világháború során kifejlesztett szuperhős-népséget. A szupernépek aztán szaporodni kezdtek, és korrekt kis nagyvárost hoztak létre, melynek nyilván saját rendőrségre van szüksége: ez a Precinct 10, vagyis a Tízes Ügyosztály, történetünk fókusza (hogy mi van a másik kilenc ügyosztályon, az idővel kiderül). Maga Neopolis az ötvenes-hatvanas évek sci-fijeinek dicső fémmetropoliszait idézi, csak kicsit koszosabb, kicsit kaotikusabb és a lakossága korántsem nemes és dicső, hanem ugyanolyan önző és esendő, mint bármelyik nagyvárosé. Moore elejt egy-két utalást, hogy Neopolist eredetileg nácik építették, és valamiféle embertelen fejlesztési projekt része lett volna, de ez a moralizáló vonal később (hál’ istennek) egyáltalán nem kap szerepet.
A történet kezdetén együtt érkezünk meg a nyomozók közé az új munkatárssal, Robyn „Toybox” Slingerrel, aki trükkös kis legohelikopter-szerű szerkezeteket tud a távolból irányítani (ez a szuperképessége). Mint kiderül, az Ügyosztály vezetője egy intelligens kutya, Kemlo őrmester, aki robottestben lakik, de akad itt egy két lábon járó nukleáris arzenál (Irma — teljes nevén Irma Geddon), egy álcázóbőrrel rendelkező karatés lány (Girl One), egy nagyvárosi kovboj és társa, az elektromos marhaterelő, egy sebezhetetlen obszidián óriás (Jeff Smax), és még jópár érdekes figura. Robyn persze egyből a mélyvízbe kerül: a hírhedten mizantróp Smaxet kapja társnak, és egy családi perpatvar rendezése után rögtön egy gyilkosságnál kell helyszínelniük. Ez a gyilkosság indítja be a két köteten át hömpölygő, lényegében egységes történetet, melynek középpontjában egy furcsa drog és egy prostituáltakat lefejező sorozatgyilkos áll. A fővonalakat mindenféle szórakoztató mellékszálak dúsítják: ilyen a sátánista nyomozó, King Peacock kalandja egy alternatív valóságban, ahol a Római Birodalom nem bukott el (és a vámnál mindenkitől megkérdezik, nem próbál-e idegen isteneket importálni), a szuper-egerek feltűnése az egyik főszereplő anyjánál, Baldur meggyilkolása az Istenek Bárjában, vagy a hús-alapú polgárok és a „ferroamerikaiak” (robotok) faji ellentétei, nem is beszélve a pszichopata (és pszichokinetikus) Télapó ámokfutásáról.
Kezdetben voltak kételyeim, hogy hány posztmodern bőrt lehet még lehúzni szerencsétlen szuperhősökről, de a Top 10 minden ilyen félelmet pillanatok alatt szertefoszlatott. A történet sodró, a mellékszálak, a világkidolgozás zseniális (szinte minden képen megbújik a háttérben valami poén), az alakok elevenek, és az egész kombináció — részben a gyönyörű, hangulatos megvalósítás révén — tökéletesen működik. Az átértelmezés-probléma teljesen háttérbe szorul; a szuperhős-tematika itt csak arra szolgál, hogy a nagyvárosi kriminek nagyobb mélységet adjon, kombinációs lehetőségekkel és poénokkal bővítse. Moore végre nem képregénybotanikai előadást tart vagy moralizálva prédikál, hanem játszik: jól felépített figurákat és izgalmas, elgondolkodtató konfliktusokat mutat be egy egészen sajátos, mégis ismerős világon, mely hibátlanul ötvözi a két kiválasztott műfajt. A Top 10 egészen felvillanyozó olvasmány: melegen ajánlom mindenkinek, aki néhány emlékezetes estére vágyik egy teljesen őrült város és néhány szerethető főhős társaságában.
A sorozatból eddig két gyűjteményes kötet jelent meg, melyek egyetlen összefüggő sztorit alkotnak; a lezárás nem végleges, de nem tudok róla, hogy lennének további részek. Van viszont egy mű, mely bizonyos értelemben folytatja a sorozatot: az a címe, hogy Smax, és kedvenc obszidián óriásunkról szól, aki Neopolisból hazalátogat a saját dimenziójába. Moore ebben állítólag a fantasy-hagyományt vágja taccsra, Tolkiennel meg mindennel együtt, amolyan „Moore goes Pratchett” stílusban — ha valaki már eltöltekezett a Top 10-nel, efelé is érdemes lehet keresgélni.
rampion
P.S. Köszönet Scorbának az anyagért!
|
