TWIN
PEAKS
Van-e, aki a Twin Peakset nem ismeri? Bizonyára; az ő kedvükért is ismétlik, nagyon is dicséretes módon, a Viasat3-on vasárnaponként a sorozatot. És nekik szól ez a kis kedvcsináló.
A Twin Peaks igazi szenzáció volt a kilencvenes évek elején: olyasmi, mint Tarantino, csak másképp. S mivel a magyar tévé valami titokzatos oknál fogva pár éven belül megvette és egészben levetítette, a hazai közönség szinte egyenes adásban lehetett a tanúja annak, hogy David Lynch a bizarr kismester szerepéből kilépve szégyentelenül hackelni kezdi a kollektív tudattalant. Ez utóbbiról nemcsak a villámgyorsan elterjedő I killed Laura Palmer-es trikók árulkodtak; a hatás sokkal mélyebb és messzehatóbb, és a mai napig érezhető azokban a történetekben, ahol egy vérszomjas csendben várakozó másik világ visszfénye csillan fel a mindennapi helyzeteken, viszonyokon. Twin Peaks nélkül aligha elképzelhető a Carnivale vagy a Lost, vagy akár a Constantine és a Mátrix.
Az alapötlet ismert: brutális bűntény történik a csendes amerikai kisvárosban, ahol (ha nem lenne elég a baj) rögvest feltűnik egy FBI-ügynök is, aki sorozatgyilkos után szimatol. A szokványos krimi-alapséma azonban már az első jelentben repedezni kezd, mikor a seriffhelyettes sírógörcsöt magát a holttest fölött. Nem sokkal később kiderül, hogy a mindig makulátlan ügynök folyamatosan egy diktafonba beszél, akinek külön nevet adott, hisz az álmok útján való jóslásban és esténként egy furcsa fémszerkezettel lógatja le magát a mennyezetről, mert az jót tesz az agyműködésnek. De Twin Peaks lakóiról is gyors ütemben lefoszlik a normalitás látszata. A helyi pszichiáter felemás napszemüvegben flangáló new age-es exhippi, a kávézó egyik idősebb törzsvendége egy jókora fahasábbal társalog, a halott lány, Laura Palmer apja pedig gyors ütemben felgyógyul és varieté-show-kkal szórakoztatja a környezetét. Az is hamar kiderül, hogy a környék egyes üzleti érdekeltségei kevéssé tisztességes csatározások középpontjában állnak, hogy pár tucat mérföldre északra, a kanadai határ túloldalán egy kupleráj működik, és hogy Twin Peaksen kábítószer-szállító útvonal is átfut, melynek többek közt a helyi gimnazistákhoz is köze volt. Nem meglepő tehát, hogy Laura Palmerről is olyan nyugtalanító részletek kerülnek elő, melyekből sejteni lehet, hogy a városka szeme fényének — aki szép volt, jól tanult, ennivalót szállított az öregeknek és beteg gyerekeket tanított — minden gyanús ügylethez, és még annál többhöz is volt köze. Mintha az amerikai idill egyik archetipikus színtere, a békés és szorgos kisváros a lemészárolt szende bálkirálynő figurája révén mutatná meg és dobná ki magából mindazt a mocskot, rettegést, brutalitást és borzalmat, amit a polgári világ az udvariasság, hivatalosság és családi bensőség álcája mögé szorít.
A sorozat igazán meglepő húzása viszont a természetfeletti beemelése volt: hamar kiderül, hogy akárki ölte is meg Laura Palmert, valójában Bob volt a tettes. Bob valószínűleg a rosszfiúk örökranglistájának biztos dobogósa: kevés filmkészítő volt képes ennyi brutális, nyomasztó rettegést belegyömöszölni egyetlen farmerdzsekis, koszos rockerbe, aki nem tesz többet, mint időnként vicsorít egyet. (Na jó, azért tesz ennél többet is... Akik látták a sorozatot, tudják, mire gondolok.) Az alkotás iróniája, hogy Bob alakítója állítólag csak egy díszletrakodó munkás volt, aki bennmaradt bizonyos felvételekben, és Lynchnek annyira megtetszett, hogy külön figurát írt neki. Akárhogy is, a félkarú ember, a visszafele beszélő törpe törpe, a vörös szoba mind-mind olyan ikonikus , melyek újradefiniálták az okkult szférát a kilencvenes évek számára.
Az első, nyolcrészes széria a feszültségsrófolás szép hagyományai szerint hatalmas kérdőjellel zárul, de ahogy a sorozat a figyelem középpontjába került, nem lehetett sokáig halogatni az első leleplezést. A legenda szerint Lynch és fő szerzőtársa, Mark Frost pénzfeldobással döntötték el a 13. rész táján, hogy ki a gyilkos; a szóban forgó rész ennek ellenére igen meggyőzőre sikerült. A második sorozat maradék kétharmada egybehangzó vélemények szerint lényegesen gyengébb — Lynch akkoriban a Veszett a világ-gal foglalkozott —, a záró epizód viszont ismét a szokott színvonalat hozza, még ha... De inkább ne spoilerkedjük el az új beavatottak örömét.
Lynch a Twin Peaks-ben — vagy talán az előtanulmány-szerű Kék bársonyban — találta meg azt a hangját, amitől azóta is retteghetünk: akinek tetszett a TP, az letisztult, filozófiai mélységekbe alászállt, szűkszavúan aberrált formában találhatja ezt a stílust a Mulholland Drive-ban, vagy a jóval a sorozat befejezése után forgatott, de az előzményeket feldolgozó Tűz jöjj velem (Fire walk with me) c. filmben Ha pedig már a spinoff-termékeknél tartunk, ne feledkezzünk el a háttérbe szorult ötlettárs, Mark Frost erősen Twin Peaks-beütésű Sherlock Holmes-regényéről, a List of Seven-ről, és az após, Scott Frost magyarul is olvasható könyvéről, a Dale Cooper naplójáról, mely a különös módszerekkel dolgozó ügynök előéletét tárja fel, igen hangulatosan és borzongatóan. Annyi biztos: Cooper már gyereknek se volt egészséges.
Végezetül ne felejtsük a Twin Beakset, a Szezám Utca válaszát Lynch kihívásaira, melyben Cooper ügynök a Sütiszörny, és megeszi az összes pitét. Ebben is ott a megfejtés.
rampion
|
