Frank Miller:
SIN CITY
Frank Miller nevét sokáig elsősorban The Dark Knight Returns című képregénye miatt emlegették elismerő bólintások kíséretében. A nyolcvanas években ugyanis nem Alan Moore volt az egyetlen, aki olyan Batman-történettel állt elő (The Killing Joke), amivel egészen új megvilágításba helyezte a Denevérembert. Miller is komolyabb, mondhatni felnőttesebb módon nyúlt Gotham City igazságosztójához: a történetben az öreg, megkeseredett, megroppant egészségű Bruce Wayne évtizedes magány után kényszerül visszatérni, de régi ellenfelei mellett a megváltozott korszellemmel és az amerikai álom verőlegényévé vált Supermannel is szembe kell szállnia.
Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a későbbi Sin City-sorozatot ugyanez a szemléletmód uralja, csak jóval kiforrottabb és keserűbb formában. Miller egyszemélyes projektje — a füzeteket ő írta és rajzolta — a hagyományosan sötét és emberi krimihez, a noirhoz nyúlt vissza, de esendő, mégis emberfeletti hőseitől talán a Dark Knight Batmanje is kérhetne órákat elhivatottságból és szenvedésből.
A Sin City sötétebb a legsötétebb noirnál is. Mindenben a műfaj hagyományait követi — történetben, a hangnemben, a szereplők és a környezet kiválasztásában —, de ahol lehet, jóval feljebb srófolta a határokat.
A helyszín a közelebbről meg nem nevezett Bűnös Város, Basin (röviden csak Sin) City. A történetekben elhelyezett utalások és visszatérő szereplők laza kapocsként illesztik össze az amúgy különálló epizódokban felbukkanó színtereket, melyeket tulajdonképpen alig néhány részlet tart vissza attól, hogy téren és időn kívül létezzenek. Valahol Kaliforniában járunk (hol máshol), az autók és épületek az ötvenes éveket idézik, a ruhák és a fegyverek pedig a modern kort. Esszenciális noir-város tárul fel előttünk: fenyegető, életveszélyes és mocskos, ahol a kilátástalanságból a tompaság mutat egyedüli kiutat, és sötétségben emberi roncsok küzdenek egymással.
Miller egyedi rajzstílussal kelti életre azt a hangulatot, amit a Chandler- vagy MacDonald-regényekben az eltalált leírások és fanyar hasonlatok teremtenek meg. A Sin City lecsupaszított, zseniális látványvilággal dolgozik: a városban mintha örök éjszaka lenne, szakadó eső, kavargó hó ostorozza a komor házrengeteget. (Tegyük hozzá: minden noir-rajongónak látnia kellene, ahogyan Miller esőt rajzol.) Most, az első Sin City film bemutatása után talán feleslegesnek tűnik hangsúlyozni, mennyire filmszerű az összhatás, például a teljesen fekete-fehér rajzok stílusos „beállításai” révén. Jellemző a minimalizmus: fények és árnyékok kontrasztjai, lehúzott redőnyökön derengő nappal-szeletek, fekete és fehér foltokból álló arcok, egész oldalt elfoglaló panelek, vagy teljes lapok, ahol a szurokfeketeséget alig néhány szövegbuborék töri meg. Ez utóbbiak néha hiányoznak, és a kereten kívülre került monológok veszik át a helyüket, stílusosan cinikus noir-hangvételben.
Aztán ahogy halad előre a sorozat, úgy jelennek meg színek. Nem kell persze tobzódásra gondolni: történetenként egyetlen szín szerepelhet csak — egy nő vörös ruhája, a Gonosz betegesen sárga arca és a feketeségbe szétcsorduló, sárga vére, egy kék szempár... Ki tudja, talán a fekete-fehér megvalósításnak köszönhető, hogy a sorozatot nem tiltották be nagyon hamar. Ha ugyanis színesben ábrázolja a kíméletlen, ultrabrutál agressziót, minden tocsogna a pirosban. Így viszont az erőszak megjelenítése, akárcsak a szintén gyakori meztelenségé — elegáns.
Miller buja nőalakjai gyakran burkolóznak árnyékokba, és a férfiolvasók nagy örömére lengén öltözött, csodaszép hölgyekben nincs is hiány. A Bűnös Városban túlzásba vitt erőszakot ellensúlyozza a szerelem, ami talán meglepő, de fontos része mindegyik történetnek. A szerelem, még ha a társadalmon kívüli páriák között lángol is fel, életcélt és értelmet nyújt a kitaszítottaknak, akik a pokolig is elmennének a védelmében. Ez általában sikerül is nekik.
A „koszos krimik” egyik alapvetése, hogy a főhősök sohasem győzhetnek igazán, és harcuk, amit a sötétség erőivel vívnak, legfeljebb ideig-óráig tartó nyugalmat hoz, míg valahol újra fel nem bukkan a kiirthatatlan gonosz újabb megtestesülése. A történetek itt is klisék, a keményöklű magándetektíveket felvonultató ponyvairodalom alapkövei: korrupt politikusok, gonosz rendőrök, sátáni gazemberek, szeretni való keményfiúk vadásszák egymást az emberrablásokra, gyilkosságokra, leszámolásokra, sorozatgyilkosokra és egyéb sötét üzelmekre építő események láncolatában. Az efféle bűnügyi történetek persze sohasem Agatha Christie regényeit akarták megverni bonyolultságukkal, és a sztori — például a műfaj királyánál, Chandlernél — néha nem több jól kimódolt alibinél, mely egyik szituációból a másikba löki a ballonkabátos keményfiút. Miller sem változtatott a jól bevált recepten, viszont kárpótol azzal, ahogy mindezt megrajzolja: megesik, hogy a szó szoros értelmében vett történet nem több, mint egyetlen elnyújtott, véres epizód, de a rajzoknak köszönhetően ezen igazán könnyen felül lehet emelkedni.
Az eltúlzott agresszióhoz, a fekete-fehér helyzetekhez természetesen „larger-than-life” szereplők illenek. Néha kicsit groteszk módon emberfelettiek, de egy rajzolt világban ez kevésbé feltűnő, mint a vásznon. Acélkemény, bár lelkileg defektes férfiak; érzéki, buja nők, dominaszerepben vagy áldozatként; és emberi álarc mögé bújt gonosz szörnyetegek. Mind a gonoszok, mind a jók már-már embertelen túlélő képességekkel rendelkeznek. A hősök maguk is gyilkológépek, mégis esendőek, emberek, akik még azt is keveset is feladják, amijük van, hogy ideálokért harcolva rohanjanak a vesztükbe.
A sorozat egyik legizgalmasabb vonása, hogy a szemünk előtt, mozaikkockánként bontakozik ki egy nagyszabású, koherens mitológia, miközben összeáll az egyes szereplők elő- és utótörténete, Sin City hatalmi viszonyainak képe. Miller zsenialitása abban is megmutatkozik, ahogy rájátszik az ezzel kapcsolatos elvárásainkra (ezért is érdemes időrendben olvasni a füzeteket): mikor a szereplők elindulnak a Farmra, vagy felbukkan egy figura, akit a főhős nem ismer, de mi már igen, akkor a többlet-tudásunktól még feszültebbé válik a történet. A remek érzékkel szétszórt utalásokból egyre pontosabban rajzolódik ki a Bűnváros ökológiája: a kihasználtak, a roninok és az uralkodók három osztálya él egymás mellett az undok házrengetegben, ahol az erőszak a törvény, a törvény állítólagos őrei pedig a legnagyobb erőszaktevők. A rendőrség, a politikusok, az egyház és a maffia hézagmentes, korrupt konglomerátumot alkotnak, mely a lecsúszottak és megalázottak húsán él (ld. Kevin). Erkölcsös itt az, aki mások letiprása nélkül tudja kivívni a maga kis szabadságát — a legjobb példa erre a szamuráj-kurvák archetípusa, mely szerény véleményem szerint sitté alázza Tarantino halálra hype-olt Bride-ját (előtte tízegynéhány évvel). Jónak az számít, aki egyszer-egyszer a megalázottak mellé áll; számára még a legelvetemültebb brutalitás is megengedett, bátor pedig az, aki szeretni mer: ez az egyetlen tiszta, feltétel nélküli érzés, de ez is bármikor a csalárdság eszközévé válhat, és ha nem válik, akkor is mindent megmozgat ellene a világ. Az igazi szerelmet nem tűri a város: a szeretők meghalnak, lelépnek a végén egy kabrióban, vagy szakítanak, mert tudják, hogy tragédiák acsarognak rájuk minden sarokról. Ha pedig hozzávesszük, hogy a sivár, árnyékoktól szabdalt utcákon csupa szörny járkál (Marv egy lecsúszott titán, a nők démonok, Miho és Wallace nindzsa-szellemek, Roark tiszteletes egy gonosz gnóm stb.), világossá válik, mennyire mély, lélekbe markoló mitológiát alkotott Miller: sikerült leásnia a noir olyan gyökereiig, ahová még Chandler sem jutott el.
A Sin City nem ajánlható azoknak, akik irtóznak az erőszaktól, netán cizellált történetmesélésre vagy lelki csipkékre vágynak. Azonban a sötét krimik és a gyönyörűen megrajzolt képregények rajongóinak egyaránt kötelező.
És a nagy általánosságok után következzen, afféle ízelítőként, egy rövid összefoglaló az eddigi epizódokról.
[ > > ]
|
