The Short Films of
David Lynch
Aki nem tudja, mi az a Twin Peaks, nem látta a Mulholland Drive-ot, a Lost Highway-t, a Straight Story-t, a Kék bársonyt, az Eraserheadet, a Dűne első feldolgozását, stb — az olvassa el ezt itt, hátha kedvet kap hozzájuk. Az imént felsorolt filmek ugyanis David Lynch kult-rendező kult-filmjei, jobbára egész estések, mentek moziban, meg minden. Ezért is nem róluk lesz most itt szó. Hanem miről? Lynch ritkán látott rövidfilmjeiről, amiket jótét lelkek sokasága (de főleg ő maga) egy csokorba gyűjtött egy DVD-re.
Six Men Getting Sick (six times)
[hatan hánynak, hatszor]
Hat szürreális ember egy szürreális, félig-meddig megelevenedett festményen. Kezdetben „méla undor”, de ahogy kibontakozik az alkotói folyamat (és változik a festmény), melynek ők szubjektumai, egyre inkább hadonászva tiltakozó „direkt rosszullét”. A tüzet (!) követően „elkerülhetetlen behányás”. Aztán vissza az egész elejére — hatszor egymás után, kockáról kockára ugyanúgy. És végig szól a hang — egy sziréna monoton, nyújtott vijjogása, ami korunk talán egyik legegyértelműbb szimbóluma, jele. Baj van. Lynch ezen rövidfilmje nem más, mint tompa színekkel, fenyegetően megfestett térkép a tudattalan azon kapujához, ahol az ember szembenézhet önnön létének érthetetlenségével — vagy, ha a másik oldalról közelít, a világ túlmagyarázottságával. Nekem legalábbis ezt jelentette.
Mindezt 200 dollárból hozta ki a mester, pályafutása legelején - és hiába nyert versenyt a Hat emberrel, akkori pénztárcájához mérten túl költségesnek találta a dolgot: azt fontolgatta tehát, hogy felhagy a filmezéssel.
Ó, jaj, mi lett volna, ha.
The Alphabet
[az ábécé]
Az ábécé sok tekintetben a Hat ember egyenes folyománya: Lynch megbízást és pénzt kap egy új filmre (ennek a történetét a mester szájából hallhatjuk, ő „narrátor”, az átvezető szöveg saját víziói között, végig a DVD-n). Az új film elkészül, ám tönkre is megy, anélkül, hogy bárki láthatta volna. Újabb nekirugaszkodás: Lynch egy valódi lány valódi rémálmát gondolja tovább. A félig animációs, félig valódi-szereplős alkotásban némi kiköpött véren kívül nincs semmi gusztustalan — ám a folyamatos, váltott hangú éneklés, az erőltetett, ám pont ezért effektív szél-hang, valamint a megvilágítások, beállítások és humorfosztott, abszurd Monty Pythont idéző grafikai elemek keveréke gyomorszorító feszültséget teremt. Ha értelmezni akarom, megintcsak visszatérek a Hat emberhez: az emberi tanulás folyamatát, a megszerzett tudás önpusztító és / vagy értelmetlen voltát látom „lemozgóképezve”. De lehet, hogy Lynch kiröhögne, ha ezt olvasná. Én persze azt mondanám: kit érdekel? Én nézem, nem ő. Most viszont további egotrip és világmegváltás helyett jöjjön inkább a folytatás.
The Grandmother
[a nagymama]
Vajon mennyire ember az ember? Mit nevezünk annak? És mennyire vagyunk ösztönlények, és mit irányítanak bennünk az ösztönök? Van, amit nem azok irányítanak? Szerintem ezeket a kérdéseket feszegeti A nagymama c. (nem is annyira rövid) rövidfilm, egy családi dráma keretein belül. A szülők állatiasak, mert még náluk is ősibb és primitívebb matéria szülte őket, ám gyermekük már a tudatos teremtés magaslataira tör, ahol viszont visszanyúl családja gyökereihez és a megértő bölcsességbe emeli a nagyanyját, a „földet”. Ám saját, fájdalmas öntudatra ébredése rányitja a szemét a halál egó-romboló jelenségére is, amivel szemben nagyobb öntudatlanságban élő, ugató (!), erőszakos szülei közömbösek maradnak. Az előző két filmhez képest jelentősen rövidültek az átvezető animációk, ám a sötét, erősen kontrasztos fényvilág és a hátborzongató hang-kíséret megmaradt feszültségfokozónak. A kamaszfiú — ráadásként — határozottan elképzelhető Dale Cooper (a Twin Peaks nyomozója, de ezt biztosan mindenki tudja) ifjúkori kiadásának.
The Amputee
[az amputált]
Az egyik legsokkolóbb darab, amit Lynchtől valaha láttam (rögtön két verzióban, közvetlenül egymás után, ami tovább erősíti a hatását). Egy fiatal nő ül egy fotelben, akinek mindkét lábát amputálták, combközéptől. A baleset friss lehet, mert a csonkok még kötözésre szorulnak. A nő cigarettázik, és ír, talán levelet egy barátjának, talán egy novellát — a lényeg az, hogy teljesen elmerülten alkot: csak az érzelmek, csalódások, elvárások, szerelmek világa létezik számára. Számunkra, akik minderről az ő "kihangosított" gondolatain keresztül szerzünk tudomást, nem ez az egyetlen valóság. Megérkezik ugyanis egy ápoló, és nekiáll átkötni a sebeit (mindenféle orvosi eszközökkel) — de valami nem jól megy, mert felszakad egy ér, és a nő lábából folyni (később dőlni) kezd a vér, amivel az ápoló nem igazán tud mit kezdeni. De a nő nem érez fájdalmat, és észre sem veszi, mi történik, mígnem aztán —
Szerintem ez a film ismét a „Mettől meddig tart az ember, és mi az ember egyáltalán?” kérdéskört feszegeti. Ha valaki levágja a körmét, senki nem siratja meg. Nem fáj, szükségszerű. De ha a lábát kell levágni? No és mi van akkor, ha őt nem érdekli a lába? Akkor is olyan szörnyű neki? Vagy csak nekünk az, akik azért találjuk annak, mert félünk az ő sorsától? Nem őt féltjük, hanem magunkat. De ő? Teljes marad? Vagy csonka? Ember marad? Kérdés ez egyáltalán? Hmm. Az én klisé konklúzióm: minden relatív. És ez az emberi egó számára nagyon ijesztő.
The Cowboy and the Frenchman
[a cowboy és a francia]
Damn! What the hell! — Két kulcsmondat, ami nagyon sokszor elhangzik ebben a darabban. Három cowboy (egyikük, a főnök, majdnem teljesen süket; másikuk kedves ismerős a Twin Peaks-ből) elfog egy franciát, aki a ranchon kódorog. Soká tart, mire rájönnek, kivel van dolguk, és közben vicces dolgok történnek, aztán további szereplők tűnnek fel (egy indián, talán rockabilly lányok, hasonlók), és még viccesebb dolgok esnek meg. Nyoma sincs komorságnak — olyan ez, mintha Lynch alap-szürrealitását ötvöznénk egy kultúrantropológiai meglátásokat és kultúrák közti különbségeket parodizáló, abszurd Monty Python jelenettel. Zseniális.
(Lumière)
A filmezés 100. évfordulóján jó néhány rendező lehetőséget kapott arra, hogy forgasson egy filmet az egyik legelső kamerával, amit valaha gyártottak. Lynch is közéjük tartozott. 55 másodpercnyi tekercset kaptak (annyi fért a gépbe, ha jól értettem), csak természetes fényeket használhattak, stb. — mintha 100 évvel korábban kellett volna megcsinálniuk, amit akartak. Lynch egy nő UFO-k általi elrablását mutatja be, a régi film és a régi sci-fi képvilágával. Hátborzongató, egy tréfás pillanattól eltekintve.
Össz.:
Lynch — és az ő művészete — sokszor érthetetlen. Sokszor zavaros. Sokszor harsogó. Sokszor túlmisztifikált. Sokszor beteges. Sokszor egyszerűen undorító. Sokszor elgondolkodtató. Sokszor mély értelmű — sokszor csak annak tűnik (de talán nem is akar az lenni, csak ráhagyja a nézőre, hogy lásson és értsen azt, amit akar). Lynch műveit sokszor meg lehet nézni és a végtelenségig lehet vitatni, ha az embernek ahhoz van kedve, és van ideje is.
Ezt a DVD-t feltétlenül érdemes beszerezni (nem kis feladat). Kár, hogy csak kölcsönbe volt nálam. (Thanks to Wrack / ld50.hu stáb.)
whoisnot
|
