Raoul Renier:
Hellblazer-impressziók
Szerkesztői megjegyzés: habár a következő eszmefuttatás elsősorban a Hellblazer képregénysorozat avatott ismerőinek szól, a kánonban nem teljesen járatos tesztcsoportunk mégis bátran ajánlja a témához éppen csak konyítók számára (ők azok, akik esetleg látták a Constantine című filmet, netán olvasták az endless.hu áttekintését a sorozatról; ha nem, itt pótolhatják). Akik azonban még csak ismerkednek Anglia legpofátlanabb és legveszélyesebb mágusával, viszont kényesek a spoilerekre, csak saját felelősségre haladjanak tovább.
A fő gond az evvel a sorozattal, hogy a szerzők futtában kreálják a főhős mögé a múltját, ami ilyesformán tele van inkonzisztenciákkal. Nem ártana például tisztázni, hogy egészen pontosan mikor volt tinédzser John Constantine. A Love Street #1 szerint (pp. 4—8.) 1968 júliusában Londonban él, és kábé egy évvel idősebb egy zsidó barátjánál, aki majdnem tizenöt éves. A Hellblazer Special #1-ben (p. 8.) ránézésre tizenhét-tizennyolc évesnek tűnik 1969 októberében (ez eddig stimmelne), viszont még csak ekkor szökik el Liverpoolból Londonba. Azt is tudjuk, hogy 1982 júniusában (a Falkland-háború idején) bocsátják el a Ravenscar szanatóriumból (Hellblazer #130 p. 5.), ahol két évet töltött (ezt kismilliószor említik; a legkézenfekvőbb referencia Hellblazer #1 p. I.), és előzőleg 1977-ben vagy 1978-ban készítette a notórius Mucous Membrane első és egyetlen demovideóját (Hellblazer Special #1, p. 7.). Ennek alapján óhatatlanul felmerül a kérdés: hogy fér el ebben az időkeretben az az anarchisztikusan vad punk ifjúság, amelyet a Hellblazer #151—156 háttértörténete, illetve a Hellblazer #162—163 fest le nekünk? Az ember vagy a beat-, vagy a punkkorszakban kamaszodik, a kettő egyszerre nem megy. A punkmozgalom tetőzésekor JC a jelek szerint már harminc felé járt, ráadásul a legpuskaporosabb éveket a diliházban töltötte.
Az ilyesfajta következetlenségeket tömegével sorolhatnám, de ez az egy példa is elegendő. Az elmaszatolt múlt önmagában is kínos, de ami még rosszabb, rendszeresen agyoncsapja a drámai hatást. JC legendájának ugyebár az egyik legfontosabb narratív tartozéka, hogy folyton bajt hoz a hozzá közelálló személyekre. A szerzők ezt általában avval a módszerrel illusztrálják, hogy előhúznak a kalapból egy korábban sose látott mellékszereplőt, bizonygatják róla egy sort, hogy mennyire fontos ő John Constantine-nak, aztán záros határidőn belül kinyírják. Jobb esetben az illető később felbukkan még pár flashbackban, de ennyi. This really sucks, hogy stílszerű legyek. Nincs benne semmi kakaó.
Megfigyelhetjük, hogy akik igazán számítanak JC-nek, azoknak sohasem lesz semmi komoly baja. Csak az epizodisták hullanak. A nagy szerelmek, akiknek az örök elvesztése igazán fájna neki, sorra kilépnek John életéből, aztán háborítatlanul élik a világukat, semmiféle gonosz mumus nem bántja őket. Ahhoz képest, hogy mennyire utálják JC-t a démonok, feltűnően kímélik az exbarátnőit. Zed, Marjorie, Kit, Dani vagy Angie érzelmileg csúnyán megsínylik a vele folytatott viszonyt, miután azonban szakítanak vele, a hajuk szála sem görbül. Kizárólag azok a lányok halnak változatos szörnyű halálnemeket, akikkel legföljebb egy-két hónapig futott, s többnyire a puszta létezésükről is utólag értesülünk: Emma a Swamp Thing-előjátékban, Rachel a Sandman #3-ban, Sadie a Hellblazer #99-ben, Isabel a Hellblazer #134-ben, Helen a Hellblazer #204-ben. Közülük egyedül Helen tűnt föl korábban is a képregényfolyamban, elég jelentős mellékszereplőként a Hellblazer #78—83-ban. Számomra az ő halála volt a leginkább megrázó, részben éppen ezért, részben meg amiatt, mert ő valóban csak annyit tehetett az egészről, hogy valamikor régen ismerte JC-t. A többiek? They had it coming. Johnnak ostobaság nyavalyognia miattuk.
Máskülönben nemcsak a barátnőkkel áll így a helyzet, hanem a rokonokkal és a barátokkal is. Cherylt ugyan nemrég megfojtotta a férje, de a narratíva alakulásából előre megjósolható, hogy némi démoni asszisztenciával fel fogják támasztani (amiről egyébként JC a Hellblazer #130-ban kategorikusan kijelentette, hogy nem lehetséges; ott éppen ebből támadt az egész bonyodalom), mellesleg Gemma és Chas is valahogy mindig megússza; de még az az idióta seggfej is, aki állítólag Arthur király reinkarnációja (Rich the Punk). A többi halott barátról alig tudunk valamit, dramatikai szerepük annyiban merül ki, hogy röviddel színre lépésük után kinyiffannak. Ha egyáltalán meg van magyarázva, hogy miért jelentettek olyan sokat JC számára, az mindig retrospektíve történik, és többnyire meglehetősen elnagyoltan (ld. Hellblazer #76). Ami elég nagy kár, mert a supporting cast némelyik tagja ennél többet érdemelne; Ric the Vic például szenzációs karakter, csak a szerzők hagyják elsikkadni a benne rejlő lehetőségeket.
Családi vonalon az egyetlen tényleges áldozat JC apja, őt a Family Man nyírja ki a Hellblazer #28-ban. (Ugyanaz, akit a Sandman #14-ben hiába várnak a gyűjtők nemzetközi kongresszusára.) Csakhogy az öreg Thomas Constantine ritka undorító egy féreg volt, akit a fia szívből utált, és erre minden oka megvolt. Abszolút nem értettem, miért rendül meg annyira, amikor értesül a haláláról. A társadalmi konvenciók persze elvárják, hogy az ember érzelmileg kötődjön az apjához, de ami engem illet, épp ezért érzem teljesen hiteltelennek a reakcióját.
A másik probléma, hogy JC folyton magát hibáztatja a barátai pusztulásáért, pedig alapvetően nincs igaza. Az én álláspontom, hogy az embernek a saját döntéseiért kell vállalnia a felelősséget, nem másokéiért — még akkor sem, ha azok történetesen a barátai. Brendan vagy Gary Lester csupán a tulajdon ostobaságának adta meg az árát, Header és Ric pedig pontosan tudták, mire vállalkoznak, amikor kitartottak JC mellett. Ha élvezték a barátságának az előnyeit — például azt a százezer fontot, amit a Hellblazer #133 háttérsztorijában kasszíroztak egy mágikus műveletért —, akkor vállalniuk kellett a vele járó kockázatot is. John folyton a barátai szárazdajkájának hiszi magát, mintha nem lennének ők is önálló emberek, akik maguk hozzák meg felelős döntéseiket. Személyiségének ez az oldala — amely barátai balsorsának bekövetkeztekor önsajnáló nyavalygásba fullad — egyáltalán nem szimpatikus számomra.
Az egyetlen olyan barát, akit JC minden erkölcsi alap nélkül mocskosul kihasznált, és noha az illető bízott benne, mégis tudatosan a romlásba taszított, Ellie avagy Chantenelle — a pokolbéli szukkubusz. Őt fenemód sajnálom, és őszintén remélem, hogy ezért az aljas árulásért John piszkosul megfizet majd valamikor a belátható jövőben.
Térjünk át a traumatikus élményekre! Ami Newcastle-ben történt (Hellblazer #11), az igazán kellemetlen, csak azt nem értem, miért viselte meg főhősünket annyira, hogy két évre diliházba került miatta. Ugyebár túlságosan elbizakodott volt, és nem tudott megmenteni a démoni hatalmaktól egy kislányt (aki egyébként nem az ő hibájából került ebbe a szituációba). Ez idáig rendben volna. Csakhogy JC utálja a gyerekeket, amire minden oka megvan. A Hellblazer #200-ból kiderül, mi történt volna, ha jó útra tér és családot alapít: a kölykök, akiket Zed, Kit vagy Angie szülnének neki, apokaliptikus nagyságrendű világkatasztrófákká cseperedtek volna. A Hellblazer #133-ban John szemrebbenés nélkül felaprít baltával egy újszülött csecsemőt. Kicsit nehéz elhinni erről a fickóról, hogy egy vadidegen kislány halála két évre összeroppantotta volna.
A szuperlatívuszok halmozása a képregényfolyam első részében egyébként is megnehezíti a később becsatlakozó szerzők dolgát. A századik számra JC már halálra szívatta az egész pokolbéli hierarchiát, plusz hazavágta a vámpírok királyát, a Sátánt és Gábriel arkangyalt. Ilyen alapról kicsit nehéz folytatni a sztorit, nemde? Miféle veszedelem elég nagy még hozzá, hogy kihívást jelentsen számára? Nos, például a mindig előráncigálható világvége, amitől nekem herótom van. A Hellblazer #189—193-ban Mike Carey kiverítékezik magából egy sokadik apokaliptikus szörnyeteget, amely mindenki számára nyilvánvalóan nekilát felzabálni a komplett emberiséget. Tömeghisztéria, őrjöngés az utcákon, nyíltszíni apokaliptikus nagyjelenetek... úgy szemét az egész, ahogy van.
Nincs különösebb kifogásom az obligát apokalipszisek ellen — de csak akkor, ha nem torlódnak szakadatlan folyamba, és ha a feloldásuk a háttérben marad, a populace at large semmit sem vesz belőlük észre. Valahogy olyasformán, ahogy Gaiman csinálta a Sandmanben. A szájbarágósan nyilvános világvége-fenyegetések ezzel szemben oly mértékben divergálnak a valóságtól, hogy komolyan próbára teszik a suspension of disbelief-t, és kizökkentik az olvasót a hangulatból, megkeserítve a szájában a drámai ízt. Az ilyesmi olcsó megoldás, inkább a four-color szuperhős-képregényekbe való, mint a Hellblazerbe. Avatottabb tollú szerző finomabb módszerekkel él.
A fenti problémák egy része arra vezethető vissza, hogy a Hellblazer nem egyetlen szerző koherens víziója — mint a Preacher, a Sandman vagy a Transmetropolitan —, hanem egy céges brand, amelynek narratív folyamában egymást váltják az írók. Az összefüggések így hellyel-közzel döcögősek, és valahányszor új szerző veszi át a stafétabotot, az egész koncepciót újraértelmezi, továbbá lecseréli a régi szereplőgárdát a magáéval. Így például amikor Warren Ellis rövid időre átvállalta a Hellblazert a 134-ik számtól, meglepve értesülhettünk róla, hogy London egy csomó rejtőző mágus otthona, akik érdekes módon a kisujjukat sem mozdították, amikor a Sátán a 78—83. számokban vérengző anarchiába akarta taszítani a várost. Ez a dilemma sajnos megkerülhetetlen, hacsak az új szerző nem helyezi a korábbitól eltérő közegbe a főhőst, ahogy Brian Azzarello csinálta JC amerikai vándorútjával.
Ha az egész képregényfolyamot tekintjük, a Hellblazer pályafutásában élesen megkülönböztethetők az egyes vezető szerzők nevéhez kapcsolható korszakok, amelyeket itt-ott „vendégelőadók” fellépése színesít. Részemről hangsúlyos antipátiát táplálok a nagy világmegmentő sztoritömbök iránt; jobban szeretem azokat a történeteket, ahol a cselekmény small-scale témákkal foglalkozik, minél kevesebb orrbavágóan természetfölötti elemmel. Azonban az apokaliptikus narratívák is elfogadhatóak, amennyiben a probléma elsősorban személyes szinten vetődik fel és oldódik meg, nem bukik ki a nagy nyilvánosság elé. Kicsit részletesebben:
1) Jamie Delano-korszak (Hellblazer #1—40)
Habzó szájú balos zsebradikalizmus és militáns antimilitarizmus, némi fárasztó hippiromatikával körítve. JC egy töketlen balfasz, aki irtózik a cselekvéstől és takonycsomóvá redukálja magát a nagy fene önsajnálatban. Tevékenysége főleg a sírós hüppögésben merül ki, hogy ezt is elbasztam, azt is elbasztam, micsoda mocskos disznó vagyok. A természetfölötti elem az én ízlésemnek túl tongue-in-cheek stílusban van prezentálva, amellett képzelőerő vonatkozásában meglehetősen együgyű. (Sátánista henteskultuszok a csatornában? Alakváltó démon-yuppiek a felkapott klubokban?) Ezen a füvezős-nyúédzses vízöntősdi sem sokat lendít a közepe táján meg a befejező számokban. A „belső mondanivaló” fájdalmasan bárgyú és szájbarágós; ahol pedig Mr. Delano Kafkát és Gaimant próbálja divatosan utánozni, kínos kudarcot vall a kísérletezéssel (#33: Sundays Are Different és #23: Larger Than Life).
Mindamellett a szekció egy nagyon jó sztorival indít (#1—2: Hunger és A Feast of Friends), és később is vannak fénypontjai (#37—38: Man's Work és Boy's Games). Narratív szemszögből ez az időszak alapozta meg JC családi hátterét, amelyre a későbbi szerzők gazdagon építettek. A jóformán olvashatatlan Fear Machine-sztoritömb után Mr. Delano mintha kicsit kifulladt volna: innentől fogva az összefüggő narratíva széthullik (ami az előzményeket tekintve kimondottan pozitív fejlemény), és egy-két szám erejéig gyakran debütálnak vendégszerzők. A nívót illetően ez igen vegyes következményeket von maga után. Neil Gaiman meghívása talán minden idők legremekebb JC-sztoriját eredményezte (#27: Hold Me), a Doom Patrollal hírnevet szerzett Grant Morrison viszont csúcsokat döntöget a bárgyú antimilitarista halandzsa műfajában (#25—26: Early Warning és How I Learned to Love the Bomb). Végezetül egy óriási pozitívum: Mr. Delano minden utódjánál jobban tudta, hogyan kell lezárni úgy egy korszakot, hogy ne kössük meg az utánunk jövő szerzők kezét (#40: The Magus). Ez szinte hihetetlen írói önzetlenségről tanúskodik.
2) Garth Ennis-korszak (Hellblazer #41—83)
Az antimilitarista idiótaság itt szerencsére felszívódik, hála Mr. Ennis személyes élményanyagának: ő egyike azon kevés képregényszerzőknek, akik értik a hivatásos katonákat. A balos radikalizmus viszont még tajtékosabbá válik, helyenként a szándékolatlan komikum határait súrolva (#52—55: Royal Blood). Annak az olvasónak, aki formatív életéveit egy igazi totalitárius államban élte le, nehezére esik komolyan venni a toryk és a brit arisztokrácia ellen intézett vad kirohanásokat. (Hú, de bírom sajnálni az ottani szegényeket, akiknek az angol hatóságok csupán csökkent komfortfokozatú családi házakat utalnak ki, és kénytelenek tízéves Opeleken járni!)
A felütés itt is rettentő nagyot durran (#41—46: Dangerous Habits), egy ördögien ravaszul bonyolított sztorival — amelyben a fő konfliktus a természetfölötti elemek dacára húsbavágóan prózai —, és egy sor nagyra hivatott mellékszereplő debütálásával. Az impozáns nyitányt követően azonban Mr. Ennis ugyanúgy elaprózza magát, mint korábban Mr. Delano tette, csak sokkal hamarabb. A rákövetkező számok nem túl emlékezetesek, és bár akad közöttük pár remek darab (#56: The Diary of Danny Drake), ezek részben vendégszerzők kezét dicsérik (#51: Counting to Ten). Minden képregényfolyamba elkél néhány novellisztikus betét, itt azonban túltengenek és zavaros kaleidoszkóppá tördelik szét a nagy összképet. Ettől függetlenül az én John Constantine-képemet elsősorban Mr. Ennis határozta meg; a többi érát az övéhez szoktam viszonyítani.
Mr. Ennis hőse sokkal aktívabb és impulzívabb, mint Mr. Delanóé. Nem nyavalyog, hanem cselekszik, bár ösztönösen és meggondolatlanul. A félrefogásaival általában nagyobb bajba keveri magát, mint amilyenben eredetileg volt; mégis vállalja és végigviszi a hibás döntéseit. Az előző szakaszhoz képest határozottan megkeményedett — és igen, szemetebbé is vált. Számomra az egyik legemlékezetesebb kép John Constantine-ről, amikor rávigyorog a bukott arkangyalra, és előveszi a motoros fűrészt... Ugyanez vonatkozik a többi karakterre is. Szegény Chas a képregényfolyam fennmaradó részében inkább afféle kallódó lúzer, itt viszont kőkemény londoni vagány; Kit pedig messze a legmarkánsabb egyéniség az összes nőszemély közül, akivel JC-nek valaha dolga volt.
Ami a sztorikat illeti, Mr. Ennis jó szokása szerint tocsogunk a vérben, amelyből legalább annyit — ha ugyan nem többet — ontanak ki az egyszerű halandók, mint a válogatott természetfölötti ocsmányságok. Kapunk továbbá egy gyilkos szatírát az amerikai „mítosz”-ról (#72—75: Damnation's Flame), amelynek az eszmei tartalmon túl narratív funkciója is van: keretet nyújt a nagy leszámoláshoz Papa Midnite-tal. Mr. Ennis profi mesélő és nagy karakterábrázoló; a befejező sztoritömbre is tartogat néhány kitűnő csavart, ez azonban számomra ennek ellenére csalódást jelentett (#78—83: Rake at the Gates of Hell). Túlságosan eklektikusnak és túlhajtottnak találtam, a cselekményben megbúvó remek ötletek és fordulatok dacára. Mindazonáltal elég kakaó maradt benne, hogy ne rontsa el az előző számok ízét.
3) Közjáték (Hellblazer #84—88)
Az Ennis-korszakhoz nyúlfarok gyanánt csatlakozik egy rövid átvezető betét Mr. Delano tollából (#84: In Another Part of Hell), méghozzá talán a legjobb, amit ebben a novellisztikus műfajban JC-ről valaha írt. Nem valami világrengető témát dolgoz fel: JC és Chas barátságának eredetéről beszél, és fellebbenti a leplet a hátterében meghúzódó hátborzongató titokról. Úgy látom, a hosszú kihagyás után Mr. Delano itt újra ráérzett a John Constantine-ra, és csak sajnálni tudom, hogy nem vette vissza a képregényfolyamot.
Eddie Campbell négyrészes intermezzója (#85—88: Warped Notions) feledhető lapszus JC történetében. A sztori végeredményben nem lenne rossz a maga mitopoetikus szürrealitásával, de annyira elüt a klasszikus Hellblazer-stílustól, mint egy Harley Davidsonra ültetett nagyanyó.
4) Paul Jenkins-korszak (Hellblazer #89—128)
A vitathatatlan mélypont. Mr. Delano és Mr. Ennis tudják, hogyan kell cselekményt tervezni és bonyolítani; Mr. Jenkins nem. Nála a sztori össze-vissza van csűrve-csavarva: áttekinthetetlenné tekervényesített labirintus, amit a lezárásban egy teljes számon keresztül kell magyarázni, és még így sem igazodik ki rajta az ember. Ez merő faszság: a történet végén a dolgoknak a helyükre kell kattanniuk az olvasó fejében, a szerző végeérhetetlen magyarázkodása nélkül. Analógiával élve: a jó krimi olvasása közben az olvasót nemcsak az hozza izgalomba, hogy a végén megtudja, ki a gyilkos, hanem az is, hogy közben megpróbálja magától kitalálni. Mr. Jenkins ezt eleve reménytelenné teszi az önkényesen labirintussá gubancolt cselekményszövésével. Félreértések elkerülése végett, nem a plot bonyolultságát kárhoztatom, hanem azt, hogy a szerző nem adja az olvasó kezébe a felfejtéséhez szükséges eszközöket — minden kulcsmomentumot eltitkol előlük, aztán a sztori végén orgazmikus kéjmámorban kioktatja őket, hogy ugye milyen kis bugyuták voltak, amikor nem értették. Senkinek sem hiányzik például a mágia működésének légből kapott, konvulzív taglalása, amelybe Mr. Jenkins rendszeresen belesüpped, ismételt önellentmondásokba gabalyodva.
Mindehhez a Hellblazer történetének legunalmasabb és legkiábrándítóbb supporting castja társul: egy rakás kallódó lúzer, a tegnap itt felejtett lázadói, a hetvenes évekből megmaradt relikviák. Nemcsak egyszerűen érdektelenek, hanem a nímandságukból kifolyólag egyenesen irritálók. A franc a belüket, én a Hellblazerben különleges és formabontó egyéniségekkel akarok találkozni; nóném senkik éppen elegen nyüzsögnek körülöttem a valóságban, nincs szükségem további betekintésre a problémás életükbe.
Ezeket a számokat legjobb lenne mindenestül átadni az irgalmas feledésnek. Nagy kár, hogy — ha jól tudom — a filmváltozat készítésekor innen merítettek a legtöbbet.
5) Garth Ennis visszatér (Hellblazer #129—133: Son of Man)
Méghozzá fanfárral és dobpergéssel. Ez a sztori óriási. Minden megvan benne, amit Mr. Ennisben tisztelünk és szeretünk: vérmocsok, blaszfémia, perverzió és rögvalóság, pont a megfelelő adagolásban. Apokaliptikus témájú ugyan, ám ez csöppet sem zavaró, mivel JC szőrmentén elébe vág a világvégének, amely nem burjánzik át nyilvános nagyjelenetekbe. A szereplőgárda úgy csapja képen a Mr. Jenkins langymeleg karakterei által zsibbadásba ringatott olvasót, mint egy kisebbfajta lórúgás. Mr. Ennis határtalan kreativitásáról sokat elárul, hogy képes volt egy ötrészes történet mellékszereplőjeként elpazarolni egy olyan remek figurát, mint az öreg Gestapo. (Clip-clip!...) A Son of Man revitalizáló injekció a képregényfolyam történetében.
6) Warren Ellis-korszak (Hellblazer #134—143)
Kár, hogy nem tartott tovább. Mr. Ellis nem értelmezi át a főhőst, de gazdagítja a személyiségét pár markáns ecsetvonással. A rá gyakran jellemző lírikus felfogásban lát neki a dolognak, ám ahelyett, hogy ezzel csiszolna JC érdességén, épp ellenkezőleg, az éleket és a sarkokat hozza ki belőle. John Constantine egyetlen más szerzőnél sem annyira cinikus és annyira idealista, mint nála. Hogy ez a két fogalom kizárja egymást? Sorry, épp ebben áll Mr. Ellis jellemábrázoló zsenialitása.
Epikailag ez a rövid éra nem sok újat hozott — a történetek személyes apróságokról szólnak, nem a pokollal vívott dzsungelháborúról —, drámailag azonban annál ütősebbnek bizonyult. Ami azt illeti, annyira ütősnek, hogy a kiadó végül el is tanácsolta Mr. Ellist a folytatástól, amint azt a soha nem publikált eredeti 141-ik szám (Shoot) tanúsítja. Azt még nyilván lenyelték volna, ha egy vérengző sátánista szekta gyilkolja a középiskolás kiskölyköket; de hogy a tulajdon agyondicsőített amerikai életformájuk a felelős a tinédzserek között dúló erőszakért, az már túl sok volt a kiadónak. De hát mit vártak attól a szerzőtől, akinél JC úgy áll bosszút az exnője gyilkosán, hogy bead neki egy mamutnak való bélyegadagot, aztán a trip kezdetén összekötözve berakja őt az áldozata mellé a tepsis hullarekeszbe? Constantine Mr. Ellis kezén vált azzá az igazán ijesztő rohadékká, akitől Mr. Delano a sorozat kezdetén borzadva visszahőkölt volna.
Mr. Ellis ezenkívül a szereplőgárdát is felfrissítette, méghozzá olyan emlékezetes alakokkal, mint Watford detektív (beletelt egy kis időbe, míg a korai szakasz balos retorikáján áttört egy olyan rendőrfigura, aki a) nem az establishment láncos kutyája és b) nem elkötelezett bűnirtó apostol, csak c) egyszerűen fáradt és kiégett), vagy a London árnyai és fényei között megbúvó mágusok (Map, Darren, Clarice, Albert, Haine és a többiek). Az ő szerepük szerencsére nem merül ki abban, hogy állandóan szörnyű halált haljanak az első sarkon, nyomatékosítandó a JC-t sújtó szörnyű balsorsot. Visszatérő szereplők lesznek belőlük, méghozzá markánsak és érdekesek, eltérően Mr. Jenkins szánalmas kreatúráitól. Ha választani kellene közülük — igen nehéz döntés —, nekem Miss Clarice Sackville lopta bele magát legjobban a szívembe. Végre egy gazdag, elegáns, nagyvilági nő, aki feltűnően öreg és ronda!
Az éles társadalomkritika továbbra is megmaradt, sőt bizonyos értelemben minden korábbinál húsbavágóbbá vált (lásd a kiadatlan #141 esetét), a forradalmi hevülettől és a veszettbal radikalizmustól azonban végre megszabadultunk. Ez a vonal, a taknyos hippi remineszcenciákkal karöltve, még Mr. Jenkins éráját is kísértette; Mr. Ellis nagy szolgálatot tett a képregényfolyamnak, amikor egyszer s mindenkorra leszámolt vele.
Az Ellis-korszakot egy kétrészes átvezető történet zárja Darko Macan tollából (Hellblazer #144—145: Ashes & Honey). A kelet-európai vendégszerző nagyon felizgatta a fantáziámat (tudat alatt nyilván egy új Enki Bilalt vártam), de csalódnom kellett: a sztori egy nyálas, szentimentális műmese, amibe JC alakja iszonyú erőltetetten van beleráncigálva.
7) Brian Azzarello-korszak (Hellblazer #146—174)
Számomra ez a szakasz a csúcspont, az eszményi John Constantine. Sajnos nem igazán emblematikus, mivel Mr. Azzarello kiragadja a hőst a hazai turfról, és az amerikai zarándokútját beszéli el. A természetfölötti elem szinte teljesen a háttérbe szorul, az árnyak közt bujkáló szellővé szelídül, amely ritkán legyinti meg az arcunkat, ám ominózus jelenlétét mindvégig érezzük magunk körül. Furcsa módon számomra itt a legegyértelműbb, hogy John mágus. Nagyon ritkán adja jelét, és általában akkor is kerüli a blatáns műveleteket, de ha csinál valamit, akkor annak súlya van — legyen bár szó egy ujjcsettintésről, egy csókról, egy odavetett szóról vagy egy cigaretta elszívásáról. Ezek az apró gesztusok átértékelődnek, önmagukon túlmutatóvá válnak, és az embernek a hideg futkározik tőlük a hátán. Míg Mr. Ennis tobzódott a vérben és velőben, Mr. Azzarello szinte sosem prezentálja nekünk nyílt színen a brutalitást... mármint a természetfölötti részét, az őrjöngő démonokat, zombikat, egyebeket. Az emberek közötti brutalitás ábrázolásától esze ágában sincs megkímélni minket, sőt minden eddiginél mélyebbre ereszkedik benne. Kevés szóval rengeteget mond, maximálisan kihasználja a képregényműfaj speciális lehetőségeit, és egészen hihetetlen drámai érzéke van. Ez, kérem, modern horror a legnívósabb fajtából.
Mr. Azzarello karakterei egyáltalán nem szimbolikusak, masszívan gyökereznek a valóságban, mégis mind egyediek és emlékezetesek, finom ecsetvonásokkal ábrázolva. Kár, hogy nem lehet továbbvinni a gárdát; no persze, nem is ezzel az igénnyel hozta őket létre. Ugyanakkor nem is epizodisták, hanem egy időben és térben behatárolt odisszea konstans szereplői: Lucky már a történet kezdetén halott, S. W. Manor pedig csak a vége felé lép színre, a jelenlétük mégis ominózus árnyként borul az egész cselekményre.
John Constantine Mr. Azzarellónál bizonyos értelemben eljutott személyiségfejlődése csúcspontjára: ennél ravaszabb, manipulatívabb gazember már nem lehet, ha meg akarja őrizni a rokonszenvünket. A szerző a legvégső határokig elmegy, még attól sem riad vissza, hogy szadomazo biszexuálist csináljon belőle. Végre nem csak dumálunk róla, hanem tényszerűen látjuk, hogy JC egy öntörvényű és extrém alak, akit nem kötnek a társadalmi konvenciók. Félelmetes, ahogy szinte mindent előre lát, és apró kis beavatkozásokkal fordítja a saját javára a mindenkori helyzetet. Ugyanakkor szó sincs róla, hogy tévedhetetlen lenne: időnként egészen elképesztő hibákat követ el. (Például a Good Intentionsben — Hellblazer #151—155 — ostoba félreértésből kinyírja az egyetlen fickót Amerikában, aki tényleg a barátja szeretne lenni; de Turro ügynök is ügyesen manipulálja őt, az egész kalamajkát elindító Luckyról nem is beszélve.) És nem is holmi vadnyugati igazságtevő, aki rendbe rakja a zilált ügyeket, majd magányosan ellovagol a lenyugvó napba; amerre jár, mindenütt gyászt és keserűséget hagy maga után.
És mégis, ha elhagyja a legújabb kaland helyszínét, egyvalamit biztosra vehetünk: akármi történt, a túlélők tanultak valami fontosat belőle. Például hogy minden közösségnek szüksége van mítoszokra, és ha az ő mítoszuk történetesen egy fantom sorozatgyilkosról szól, akkor azt kell ápolniuk és fenntartaniuk. Vagy hogy ha fanatikus fundamentalistákká és rasszista ótvarokká neveljük a következő nemzedéket, a pusztulásba kergetjük őket — de előbb még a mi szívünket fogják összetörni.
Imádom. Nem tudok betelni vele.
8) Mike Carey-korszak (Hellblazer #175—208)
Ez az éra még most is tart, és bár az előzőhöz képest némi visszaesést mutat, azért alapjában véve emészthető. Mr. Careyvel az a fő bajom, ami már a Luciferben is kiütközött: nála minden sztori egy-egy apokalipszis, vagy ha nem, hát legalábbis az előszele. Nincs érzéke a kisebb léptékű dolgokhoz, hiányzik belőle az az életközelség, amire az elődei — Mr. Jenkins és Mr. Campbell kivételével — mindig nagy gondot fordítottak. Az ő JC-je mitikus alak, bimbózó szuperhős, szemben Ellis vagy Warren értelmezésével, akik egy ijesztően bölcs embert állítanak a sztori középpontjába. A nagyívű epikus műnek szánt Staring at the Wall (Hellblazer #189—193) engem teljesen kizökkentett a Constantine-hangulatból; ha van olyan figura, akiről egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy összehívja a leghatalmasabb halandó mágusokat a Föld megmentésére, akkor az ő. Ennek inkább Dr. Strange-íze van, és az egész hihetetlenül infantilisen hat.
Hasonlóképpen idegesít, hogy az előző negyven szám dicséretes visszafogottságához képest most megint fuldoklunk a földön járó démonokban, akik nyílt csatákat vívnak egymással London kellős közepén, illetve aukción licitálnak egymásra JC lelkéért. Ez kicsit Mr. Delano korai Hellblazer-sztorijaira üt vissza, a csatornában dagonyázó Nergallal, aki futballhuligánokból fércel össze kombinált zombikat; és bevallom őszintén, nehezemre esik komolyan venni. Hová tűnt a természetfölötti elemnek az a finoman kétértelmű megközelítése, amit Mr. Ellis mutatott nekünk a letiltott 141-ik szám hevenyészve legyártott pótlásában (The Crib)?
Mindazonáltal Mr. Careynek vannak erényei is. Átvette például Mr. Ellis londoni szereplőgárdáját — még az undok Joshua Wrightot is előbányászta a szanatóriumból —, és elég ügyesen szövi közöttük az interakciós szálakat, néhány saját karakterrel dúsítva a keveréket. Sajnos, a szereplői nem elég koherensek — Angie Spatchcock például hol védelemre szoruló felnőtt nőnek tűnik, hol vagány kis tinicsajnak —, és riasztó gyorsasággal gyilkolja le őket. Vissza kellene vennie kicsit a tempóból, mielőtt ugyanoda lyukadnánk ki, ahová a korai Hellblazer-történetekben: vagyis hogy a szereplők rútul fűbe harapnak, mielőtt teljesen kibontakozhatna a bennük rejlő narratív potenciál. Különösen Mapet és Miss Clarice Sackville-t féltem; nagyon izgalmas figurák, de alig tudunk róluk valamit, és elég kínos lenne, ha ismét csak utólag prezentált flashbackekben ismernénk meg őket, a síremlékük fölött merengve.
Az ős-szereplők közül Chasszel nagyon csúnyán bánik Mr. Carey, öregedő bamba prolivá fokozza le; Gemma pedig az egyik pillanatban széllelbélelt fruskaként viselkedik, a másikban viszont kiütköznek rajta a Constantine-vonások. Idegesítő szokása a szerzőnek, hogy néha hosszan megfeledkezik egyes fontos mellékalakokról, aztán egészen más szituban szedi elő őket, mint ahol utoljára hagyta. Alapvetően ez a gyökere a fentebb már kárhoztatott inkonzisztenciának; engem például kicsit meglepett, amikor a hazulról megszökött Gemma olcsó prostiból hipp-hopp visszavedlett a szülők dédelgetett kis kedvencévé.
Az aktuális konfliktus mindenesetre csak úgy feszül a kibontásra váró lehetőségektől: Johnnak most a saját alternatív gyerekeivel kell megküzdeni, akiket a potenciális anyjuk helyett egy démonúrnő szült meg és nevelt fel egy nap alatt. (Sajnos nem Ellie; pedig úgy reménykedtem!...) A Constantine família egyik ága a másik ellen, a démonapóssal JC oldalán... Ebben sok kakaó van, bár a sztori pillanatnyilag az obligát pokoljárásnál tart (ezúttal Cheryl feltámasztása érdekében), ami sohasem volt a kedvenc menüm. Remélem, Mr. Carey megmarad a családi balhé talaján, és nem csinál belőle egy újabb istenverte apokalipszist.
Szerkesztői megjegyzés no.2: Mr. Carey a cikk megírása óta átadta a stafétabotot Denise Minának; ki tudja, talán egyszer erről is olvashatunk egy bővebb összefoglalót.
|
