A FÉRFI, AKI TÚL KEVESET ALUDT
Warren Ellis különös világai 1.
Warren Ellis mostanában a harmincas évei közepén járhat, Angliában él, és erősíti a sztereotípiát, miszerint a képregény-biznisz új hangjai valahogy mindig a Brit-szigetek felől érkeznek Amerikába.
Ellist számos dolog teszi egyedivé. Kezdjük azzal, hogy ha hivatalos életrajzának hinni lehet, ő az az ember, aki nem alszik. Ez akkor is szembetűnő egyébként, ha valaki nem olvas biókat, elég megnézni, mi mindennel foglalkozik: a homepage mellett egyszerre működtet amolyan sajtófigyelő naplót, mobilblogot, továbbá mistersleepless néven rövid írásokkal bombázza a livejournal olvasóit. És ekkor még nem említettük írói munkásságát. Ellis a kilencvenes évek eleje óta publikál képregényeket, szinte döbbenetes mennyiségben. A mennyiség-minőség viszonyának alapelveit cáfolva ezek ráadásul mind friss és olvasásra érdemes darabok, még akkor is, ha képtelenség minden alkalommal ugyanazt a színvonalat produkálni.
Jelen sorozat azokkal a darabokkal foglalkozik, amelyek még az Ellis-féle átlagból is kiemelkednek. Akad bőven. Ezekből fogunk szemezgetni a közeljövőben, ha nem is időrendben, hanem a rivjú-szerző szubjektív tetszési indexe szerint.
Ellis első igazán nagy dobása a Transmetropolitan őrült jövőképe volt, Spider Jerusalemmel, a fékezhetetlen habzású gonzó-újságíróval a kaotikus metrolopolisz mocskában. Az 1997-ben indított, négy éven át futó sorozat vége felé Ellis már elismert — és népszerű — szerzőnek számított, és menet közben időt szakított rá, hogy két külön projektjével — a Planetary-val és az Authority-vel —, szinte mellékesen, tornádóként söpörjön végig az underground világán. Ezekről lesz szó az alábbiakban.
Planetary
Egy ócska, magányos kis büfé a sivatag közepén, egy széthullott arcú pincérnő és egy elhanyagolt férfi hófehér öltönyben, akinek a közelében megbolondul a légkondicionáló. Az ajtón pedig belép egy csinos, fiatal nő...
A férfi neve Elijah Snow, és pontosan egyidős a huszadik századdal. A nőt Jakita Wagnernek hívják, és káprázatos fizetésért munkát ajánl Snow-nak a Planetary nevű titokzatos szervezetben. A sorozat pedig, amely ezzel a képsorral vette kezdetét 1999. áprilisában, a legutóbbi évek egyik legeredetibb ötletparádéja, mely mesterien keveri a húszas évek pulp- magazinjait a 19. századi kalandregényekkel, a standard szuperhős-toposzokat a science fictionnel és a B-filmekkel, mindeközben pedig szinte kicsorognak belőle az utalások más képregényekre, többek között Ellis saját munkáira.
Az alaphelyzet elsőre mégsem tűnik túlságosan formabontónak. Adott ez a Planetary nevű szervezet, sok különálló ügynökséggel, melyek hálója kiterjed az egész bolygóra — vagy talán még azon is túl? Létezésük természetesen titok, és ez így van rendjén, hiszen csupa olyasmivel foglalkoznak, amiről az átlagembernek, ép elméje védelmében, hallania sem szabad. És mint minden normálisan szervezett Titkos Társaságban, itt is van három, különleges képességekkel rendelkező figura, akik az adatgyűjtést és egyéb dögunalmas munkákat végző névtelen peonok helyett kivonulnak a terepre. Az egzotikus szépségű Jakita Wagner káprázatos gyorsasággal képes száguldozni, és ha úgy hozza a szükség, puszta kézzel aprít szét egy tankot. A nem kevéssé elmebeteg Dobos (the Drummer) a szokásos csodagyerek, minden elektronikus szerkezet jóbarátja, aki úgy beszélget a gépekkel, mint más emberekkel (és viccből extradimenzionális pornóadót fog be a szállodai tévéken, bár ez most lényegtelen). Az újonnan érkezett harmadik, Elijah Snow azonban még rajtuk is túltesz — gyakorlatilag halhatatlan, kontrollálni tudja a fagyot és havat (mint neve is sejteti), továbbá évtizedek tűntek el a memóriájából, miközben abban az átkozott sivatagban aszalódott. Ami biztos: néhány hasonlóan különös képességű kiválasztottal egyetemben 1900. január elsején látta meg a napvilágot. Egyes elméletek szerint ők azok az „antitestek”, akik gyógyírt hozhatnak a huszadik század borzalmaira. És ez nem kevés felelősséggel jár.
Ennek ellenére Snow egyelőre teljesen más problémákkal kénytelen szembesülni. Például azzal, mi történt az előző „harmadik emberrel”, akiről senki sem beszél. Ki lehet az ügynökség vezetője, a rejtélyes Negyedik Férfi, akit sohasem lehet látni? És egyáltalán, mi a célja ennek az egész céltalan ügynökösdinek?
A Planetary tagjai nemes egyszerűséggel „A lehetetlen feltárói” névvel illetik magukat (ez a sorozat alcíme is: „The Archeologists of the Impossible”), és valóban, ők azok az — irigylésre vagy éppen szánalomra méltó — különleges lények, akiknek bejárásuk van az általunk ismert világ kulisszái mögé. (Jegyezzük meg, hogy a „világ” ez esetben egy Ellis-féle konzisztens univerzumot jelent, amelyen a párhuzamosan futó Authority szereplői is osztoznak, sőt... de erről később).
A sorozat tehát erősen klisészerű felütéssel és szereplőgárdával indít, de nagyon hamar elbizonytalanítja az olvasót. Adott ugyanis három szuperképességű alak, akik szinte sohasem használják adottságaikat; véres akció helyett leginkább beszélgetnek, és többször megesik, hogy érdekes mellékszereplőként mások fantasztikus kalandjait hallgatják türelmesen. Mindehhez társul egy történetfüzér, amely elsőre teljesen összefüggéstelennek tűnő (de rendkívül szórakoztató) epizódokból áll — majd középtájon elkezd kibontakozni valami egészen nagyívű cselekmény, a kötelező csavarokkal.
Az első epizód, amely az „All Around the World” címet kapta, egy néhai pulp-szupercsoport nyomait göngyölíti fel az Adirondack-hegység rejtett barlangrendszerében. A mélyben egy fatális kimenetelű kísérlet egyetlen túlélője, a tudós-felfedező-zseni Doc Brass várja elsorvadt lábbal, ám az öregedés leghalványabb jele nélkül, hogy valaki megtalálja. Az ügy pontosan a Planetarynek való: szerepel benne egy csapatnyi emberfeletti ember (?) — nem nehéz felismerni bennük az aranykor ponyvahőseit, Tarzantól kezdve az Árnyékon át a jó útra tért Harkig (a kínai főgonosz-mágusig), feltűnik továbbá Edison — egy kvantumszámítógép, mely azért épült, hogy véget vessen a második világháborúnak —, és a következetesen visszatérő téma, az alternatív világok koncepciója.
A második rész már a borítójával egyértelművé tette, hogy a Planetary esetében a dizájn erősen alkalmazkodik az aktuális epizód hangulatához. (A Japán közeli Godzilla-szerű szörnyekkel foglalkozó történet elején a csontvázdínó elől menekülő emberek felett kandzsik hirdetik, hogy „Akció! Rémület! Szórakozás!”.) A keleti vonalat folytatja a Hongkongban játszódó harmadik rész: középpontjában egy elárult zsaru áll, aki halála után kísértetként gyilkolja tovább a rosszfiúkat. A negyedik epizód főhőse a Hark Corporation fiatal nyomozója, aki furcsa gépezetet talál egy felrobbant felhőkarcoló alatt. A géppel egy idegen faj országméretű űrhajójára jut, mely önálló értelemmel bír, alternatív valóságok között hajózik, és... szüksége van egy pilótára. Az ötödik részben viszontlátjuk Doc Brasst, aki félig képregényben, félig korhű módon illusztrált pulp-történetben emlékezik vissza életére. A hatodik részben felpezsdülnek az események, egy heves nézeteltérés következtében leradírozódik egy felhőkarcoló egész emelete, megismerhetjük az amerikai és a náci űrkutatás igaz történetét; mindebben segítségünkre lesz négy űrhajós, akik odakint találkoztak valamivel, amivel talán nem kellett volna. A felvezető széria csúcspontja a hetedik rész, ahol a csapat Angliába utazik egy régi barát temetésére, melynek keretében megtudhatjuk az igazat Mrs. Thatcherről, felvonul a brit képregényhősök egész armadája (még a Sandman szereplői is feltűnnek egy kurta pillanatra), és fény derül egy rejtélyes gyilkosságra.
Ezek után pedig lassan, de biztosan beindul a Nagy Történet. Elijah Snow egyre több zavaró apróságra jön rá a múltjával kapcsolatban, és elkezdenek összeállni a mozaikdarabkák. A fentebb zanzásított epizódok — egyébként mindegyik pazarul megrajzolt és kiválóan megírt sztori, tele nyeglén elszórt, elképesztő ötletekkel — első olvasásra, enyhén inkoherens jellegük miatt, enyhe visszatetszést válthatnak ki, de ezért maradéktalanul kárpótolja az embert, amikor a későbbiekben villámcsapásszerűen értelmet nyernek az elpottyantgatott utalások. Kiderül, mit művelt az amerikai kormány a kommunista-gyanús elemekkel a titkos kutatótelepeken, megtudjuk, kik azok a fikcionauták és természetesen nem marad titokban, mi történt a Planetary régebbi harmadik tagjával, mi a helyzet a Negyedik Férfival, honnan merítette Jules Verne az ötleteit — és további meghökkentő csavarokban sincsen hiány...
Talán a sorozatnak szentelt betűmennyiségből is látható, hogy a recenzor kritikátlanul szerelmes a Planetary-be. Mint a legtöbb vájtfülűeknek szóló kiadvány esetében, a teljes élvezethez nem árt, ha az ember kicsit ismeri a felhasznált és kicsavart hátteret, ami jelen esetben a harmincas évek ponyváinak kliséit, a klasszikus kalandregényeket (plusz Vernét), no meg a főbb képregényvilágokat jelenti (utóbbiakkal — néhány néven nem nevezett, de egészen felismerhető figura képében — egyébként itt egészen durva dolgok történnek). A Planetary három főhőse remekül megrajzolt alak (minden értelemben), a történet izgalmas, a szöveg remek, mi kell még?
A sorozat egyébként ennek ellenére — vagy éppen ezért, ld. még a „vájtfülű” kitételt — kissé hányatott sorsú. Amolyan szerelemgyerek lehet ez Ellis és a rajzoló John Cassaday számára, amivel más, fizetősebb melók mellett foglalkoznak néha. A 15. és 16. szám között például egy év is eltelt. Rebesgetnek olyasmit, hogy a sorozat 25 részes lesz (most tart huszadiknál), és az egyre pörgősebb történetet figyelve ez nem is elképzelhetetlen, csak bírjuk kivárni. A kihagyásokat három ún. „crossover” epizód töltötte ki, amelyek szigorúan véve nem tartoznak a fő történetszálhoz, hanem egyéb képregényhősökkel eresztik össze a csapatot. Lezárásképp ezekről szólunk.
A Planetary/Batman: Night on Earth azért meglepő, mert Ellis univerzumában Batman eredetileg nem is létezik. Ebben a kiadványban azonban váratlanul több is akad belőle, a klasszikustól a hatvanas évek sztreccsruhás Adam West-alteregón át Frank Miller Bruce Wayne-jéig... és a váltások vizuálisan is elég szembetűnőek. Jó ötlet, közepes sztori, tökéletes kivitelezés.
A Justice League of America/Planetary az úgynevezett „Elseworlds” füzetek tagja, amelyben egy-egy történet erejéig a már jól ismert szuperhősök teljesen kifordított szerepekben és világokban tűnnek fel. Az általam egyébként felejthetőnek tartott (a fanoktól ezúton is elnézést) JLA-triász (Superman, Wonder Woman és Batman) itt a világot uraló és velejéig romlott Planetaryvel száll szembe.
A Crossing Worlds füzettel elérkezünk Ellis párhuzamos sorozatához, az Authorityhez. A történet a két széria szereplőit dobja közös medencébe, H.P. Lovecrafttel, alternatív valóságokkal és rengeteg gusztustalan csápos szörnnyel együtt.
(Értékelni? Minek? Kötelező darabok. Ha valaki a Transmettel ráérzett Ellisre, itt valami hasonlóan jót, de teljesen más tálalást várhat.)
The Authority
Mint az az előzőekből kiderült, a Planetary a szuperhősök után takarító szuperhősök koncepciójával játszadozott. Ellis azonban 1999. májusában röppályára állította az Authorityt is, amely a klasszikus hagyományokhoz nyúlt vissza.
Legalábbis a borítóra, illetve a megszokott beállítású pózban sorakozó hősökre pillantva így tűnt. Azonban a látszat csalóka... Tömören fogalmazva: ha az Authority külsőségekben a megszokott szuperhős-képregényeket idézi — még a „főhős bemutatása akció közben kimerevítve” megoldás sem hiányzik —, akkor a tartalmáról nyugodtan kijelenthetjük, hogy utóbbiaknak a végletekig felpörgetett és már-már költői túlzásba vitt változata. A világot megmentő latexruhások kicsit furcsák, ezt mindig is tudtuk, és a hagyományos történetekben New York — esetleg Gotham City, Metropolisz vagy egyéb, néven nem nevezett nagyváros — minden krízis végén szegényebb lesz egy-egy gyárteleppel, felhőkarcolóval, egyebekkel, de semmi jóvátehetetlen nem történik. Ezzel szemben rögtön az első Authority-történetben — a sorozat amúgy mindig négy epizódból összeálló részekre épül — Moszkvát, Londont és Los Angelest majdhogynem leradírozza a térképről a világuralomra törő keleti szuperfőgonosz (ki más? itt kérem hagyományok vannak!). Semmi kispályázás: a megvalósítás pedig tökéletesen alkalmazkodik a koncepcióhoz színes, szélesvásznú, hatalmas képeivel. Ellis felvetése egyszerű: ha vannak szuperhősök, senki sem aprópénzben játszik — és éppen ezért bármi megtörténhet. Ez sok fejfájást is okozott a sorozat kiadójának, ami Ellis kilépéséhez, majd rengeteg konfliktushoz és nyílt cenzúrához vezetett.
A szereplők legalább annyira szokatlanok, mint az emberek, és néha valóban nem emberek, sem motivációjukban, sem a gondolkodásukban. Az Authority gárdájának egy része eredetileg a Stormwatch nevű sorozatban szerepelt (ezt Ellis 1996-ban vett át elődjétől), de itt teljesedtek ki igazán. A főnök a csinos, láncdohányos Jenny Sparks, akin nem látszik, hogy 1900. január elsején született (akárcsak Elijah Snow, akivel amúgy kurta kapcsolata volt a harmincas években), a szikrák és az elektromosság a specialitása, és nem elhanyagolható módon ő a „huszadik század szelleme”. Társai: a csinos Swift, a szárnyas vadász (igen, igaziak); Jack Hawksmoor, a városok istene, aki bármikor képes belépni egy metropolisz gondolataiba; Angie, azaz a Gépész (Engineer), az önmagát nanotechnológiával feljavító mérnök; a Doktor, a Föld éppen aktuális sámánja, aki tanácsért elhunyt elődeihez fordul; és a furcsa páros, a bevallottan Supermanre hajazó, kvázi legyőzhetetlen Apolló, a napisten, és a Batman-tükörkép, fekete bőrben nyomuló, kegyetlen Midnighter (így elsőre nem tudnám lefordítani a nevét), a harc démona, aki már bunyó elején tisztában van az összes mozdulattal — kettőjük esetében leginkább csak a nyíltan homoszexuális kapcsolat tűnhet formabontónak. A csapat főhadiszállása a Carrier, egy idegen kultúra roppant űrhajója, amely valaha az alternatív világok közötti áramlatokat járta (lásd még: Planetary 4), és most 25 álom/másodperc sebességgel kering a Föld körül, ahonnan bárhová kaput nyithat a bolygóra.
Az Authority második pillantásra sem az a kimondottan jófej társaság, akik aranyos kisangyalokként őrködnének a Föld felett. Természetesen megvédelmezik az ártatlanokat és segítenek, ahol tudnak, de náluk a cél szentesíti az eszközt. Hidegek és kegyetlenek, ha úgy kell, de mindenkit vigasztalhat, hogy csak a mi érdekünkben ilyenek — mert vigyáznak a világra, akár tetszik, akár nem, és minden árat hajlandóak megfizetni ezért. A tétek, mint arról már szó esett, nagyok.
A következő két részben — azaz nyolc epizódban — még tovább sikerült fokozni a gátlástalanságot és növelni a téteket. A Shiftships („Csúszóhajók”) című történetben problémák akadnak egy alternatív Angliával — ahol még a középkorban sikerült kapcsolatot létesíteni a világok közötti utazgató idegen fajjal —, mert a másik Földet felélve kénytelen a mi világunk felé terjeszkedni. Kaland, titkok és meghökkentő mennyiségű erőszak, a mellékszereplők közt Jenny Sparks eltitkolt férjével. Sparks kisasszony ezúttal attól sem riad vissza, hogy majdhogynem isteni módszerrel egyszerűen elpusztítson egy károsnak ítélt másik kultúrát. A harmadik részben (Outer Dark — „Mélyűri sötétség”, talán) felbukkan egy mélységesen idegen és roppant hatalom, minden teremtett dolog megalkotója — ebben az értelemben akár istennek vagy Istennek is nevezhetjük —, amely készen áll arra, hogy visszavegye, ami az övé. A csapat természetesen megpróbál szembeszállni vele, de szörnyű árat fizetnek ezért, a huszadik század utolsó, haldokló pillanataiban...
Talán nem meglepő, hogy ezután egyszerűen nem lehetet tovább srófolni a téteket. A kreatív csapat széthullott, és maga Ellis is távozott. A Jenny Sparks: The Secret History of the Authority később még feldolgozta a múltat, bedobott néhányat az Ellisverzum alternatív világainak egy részéből, de az már nem volt az igazi.
Az Authority formabontó vállalkozásnak születetett: mesteri párbeszédekkel, remek beállításokkal és elsőrangú megvalósítással olyan kérdéseket boncolgatott, mint a totális hatalommal járó felelősség. Ha nem derült ki volna ennyiből: ajánlott olvasmány, bár a szuperhősöktől undorodóknak csak módjával.
Néhány szó az Authority utóéletéről: a hagyományok bizonyos értelemben sértetlenek maradtak, és a viharos kezdést rendkívül viharos folytatás követte. Ellis helyét (az ő ajánlására) a szintén zseniális Mark Millar vette át, aki megtalálta talán az egyetlen járható utat. Alapvetése pofonegyszerű volt: ha léteznek tapadós kosztümökben repkedő szuperemberek, miért mindig őrült tudósokkal és mélyűri démonokkal foglalkoznak? Miért nem segítenek tevékenyen jobbá tenni a világot — és mondjuk rúgják seggbe a politikusokat? A sorozat újabb epizódjai ezzel merész fordulatokat vettek: a Carrier menekülteket fogadott be a harmadik világból, felismerhető vagy néven nevezett (egyelőre azért messzi, fura nevű helyeken élő) hatalmasságokat vágott taccsra, aztán sorozatosan cserélődni kezdtek a rajzolók és egyre-másra csúsztak az epizódok. És egyszer csak megtörtént az elképzelhetetlen: 2001. szeptember 11., onnantól kezdve pedig egyetlen szétbombázott város sem lehetett elfogadható, még a képregények kockáiba börtönözve sem. Ez természetesen kihatott az Authority sorsára is. Egyes vélekedések szerint egyébként ez csak ürügy volt a sorozat merészségétől megriadt kiadónak: Millar legdurvább epizódjait amúgy is cenzúrázták vagy hónapokkal elcsúsztatták, és időrendben későbbi részeket tettek előbbre, már az új, bevallottan gonosz, perverz és embergyűlölő Authorityvel a főszerepben, amelyet a felbőszült lobbik és politikusok uszítottak a régi csapatra. Hogy az utóbbiakkal mi történt, arra a később mégis leadott füzetek adnak választ, melyekben explicite megalázzák, megkínozzák és sárba tiporják az egész garnitúrát, akik nagy nehezen, de méltó módon állnak bosszút. (Millar addigra már nem vitte a sorozatot.) Az Authority amúgy több váltás és melléksorozat után (ilyen az új Stormwatch, a Monarchy és az Establishment), a mai napig létezik, de Ellis zsenijét nem tudta utolérni soha.
brainoiz
|
