Timur Bekmambetov:
NIGHT WATCH
Éjjeli őrjárat
Van remény Keleten! Ez jut eszembe elsőre, némileg még kótyagosan a film hatásától. Mikor az ember teljesen hanyatt vágja magát — váratlanul — egy filmen, elsőre nehéz eldönteni, hogy itt valami egyszeri nagy húzásról, vagy valóban maradandó, kanonikus alkotásról van szó. A Mátrixra, utólag úgy tűnik, az előbbi áll: a bemutató pillanatában maga volt a progresszió, de azóta minden fontos eleme olyan szervesen továbbépült (és maga a Mátrix sem kitalálta, csak összefoglalta őket), hogy a film ma már laposnak, idejétmúltnak hat. A 2004-es Night Watch esetében hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az extázis maradandó eredményt jelez-e, de az biztos, hogy frissen, az első élmény hatására úgy érzem: ilyen még nem volt, most valami új korszak nyílik. Tíz évvel A holló után végre egy film, mely vizuálisan és hangulatát tekintve Proyas művéhez mérhető — a grandiózusan döglődő Star Wars, a CG-butaságba vesző, szuperhős-mitológiát fosztogató plotmentes hollywoodi szennytömeg és az amerikai fantasztikum utóvirágzását meghirdető Gyűrűk Ura után itt az új évezred iránymutató fantasyje.
A Night Watch orosz film, orosz stábbal és többnyire orosz trükkmesterekkel; a helyszíne pedig Moszkva. Noha a „Kelet” számunkra általában a büszke és technikailag fejlett, mélyen „civilizált” nyugat után hasztalanul kajtató félbalkáni átokföldjét jelenti, melyet orosz vonatkozásban legfeljebb a végtelen sztyeppét idéző, melankolikus-heroikus irracionalizmus színez, a Night Watchban, ha első körben egyszerű urban fantasyként értelmezzük, semmi sem érződik ebből: a történetvezetés profi és logikus, a trükkök tökéletesek, a színészi munka pontos és érzékletes. Technikailag ez ízig-vérig „nyugati” film, mely a világ bármely pontján izgalmas sztoriként fogyasztható. De nem ez az igazán érdekes benne. Technikailag profi filmet a nap bármely szakában láthatunk a multiplexekben.
A Night Watch (Éjjeli őrjárat) Szergej Lukjanyenko regénye alapján készült, és egy trilógia első része. A történet alapja a lehető legprimitívebb archetipikus szituáció, amit a film keresetlen őszinteséggel mutat be rögtön az elején: a Fény és a Sötétség seregei küzdenek egymással a világban, furcsa és sérülékeny egyensúlyt alkotva. Egy véres, a Hegylakót és a Gladiátort idéző felvezetésben kiderül, hogy az újkor hajnalán egyszer már kenyértörésre próbálták vinni a dolgot, de kiderült, hogy ez a világ végét jelentené: a két tábor ekkor paktumot kötött, miszerint együtt fognak uralkodni a világon. Jó csak a rossz, rossz csak a jó beleegyezésével történhet, és mindkét társaság fenntart egy csoportot, mely az ellenfelet figyeli és ha kell, beavatkozik. A Fény seregeinek rendfenntartó csapata az Éjjeli Őrjárat.
Maga a történet egy személyes dráma és egy rutinakció összefonódásából szövődik, és nagyon ügyesen löki tovább a filmet a folytatás felé. A középpontban Anton áll, az Éjjeli Őrjárat harminc év körüli tagja. Az Éjjeli Őrjárat afféle paranormális nyomozó iroda és kommandós csoport; nagyjából a World of Darkness-es Hunterket lehet ide képzelni, Mage-szerű képességekkel. A film elején, a felvezetések után egy egyszerű feladat — a sötétség lényei által áldozatnak kiszemelt kisfiú megmentése — kapcsán Anton felfigyel egy nagyon furcsa, magányos fiatal nőre, Szvetlanára, aki bajt visz magával, amerre csak jár, háza pedig (egy Békásmegyerről vagy bármelyik nagyváros széléről ismerős lakótelepi toronyház) hatalmas varjúsereg gyülekezőhelyévé válik. Lassan kiderül, hogy valami készülődik Szvetlana körül, valami nagy szerencsétlenség, melyet csak úgy lehetne megakadályozni, ha sikerülne kideríteni, honnan ered az átok, mely rajta ül; ki bocsátotta rá erre a kietlen sorsú fiatal nőre a rontás erőit.
A spoilerek miatt nem érdemes magát a történetet tovább ragozni, de igazából nem is ez a lényeges a filmből. Noha a sztori is koherens és izgalmas, pont a trilógia-kezdő funkció miatt igazából az alaphelyzet, a hangulat és a konklúzió számít (apropó konklúzió: érdemes majd utólag átgondolni, mennyivel jobban megfogja ez a film azt, amivel Lucas próbálkozik). Egy világot, egy hangulattömeget ismerünk meg, amire később (remélhetőleg hasonló színvonalon) építkezni lehet. És ez a hangulat, ez a látvány- és viszonyszövevény az, amitől a Night Watch igazán forradalmi. A szocialista városok tablói, hangulatai kapnak itt mítikus megvilágítást: az Underworld is efelé tapogatózott, de elég szánalmas eredménnyel; az Éjjeli Őrjárat akcióiban viszont a mindannyiunk számára ismerős lakótelepek, bérház-belsők, lepukkant piacok és nyolcvanas évekbeli irodák a jó és gonosz evilágon túli küzdelmének cseppet sem gagyi, hanem rendkívül szuggesztív és mélyértelmű terepeiként jelennek meg. Ezt a stratégiát tökéletesen szolgálja ki a látványvilág, mely a Mátrix trükkjeinek a színvonalát kombinálja (a lepukkantság-faktort sokszorosára növelve) az Amélie hangulatával (telített színek, szuggesztív tablók, apró kis rezdülésekbe — a csengő villanyvezetékén végigfutó áramba, egy repülőgépből kieső csavar útjába — belebújó kamera: kimerevített pillanatok, mintha a világ minden kis eseménye egy haiku vagy kristály lenne, melyen el lehet merengeni, és melyből kelletlenül kell továbblendülni a folytatódó, a lehangoló életbe). Mindezt pedig A Mester és Margarita jellegzetes varázslégkörének fantasybe átírt, dinamikusabbá tett változata tölti fel élettel. Az eredmény — talán már ennyiből is érezhető — igen erős elegy.
A vizuális csemegék nagyjából mind megtekinthetők a trailerben (ld. alább), de az az érdekes, hogy a Night Watch ehhez képest is tud újat mondani, sőt igazából csak ezután mond újat: a mai filmek túlnyomó részével ellentétben sokkal érdekesebb, mint a trailerje. A trükköket a film során az ember szinte észre sem veszi, mert tökéletesen belesimulnak a történetbe: nem ugranak elő hivalkodva, hogy parkolóvágányra tegyék (vagy helyettesítsék) a cselekményt, hanem pontosan teljesítik a funkciójukat és a hangulatépítést segítik (talán ez az egyik döntő különbség e film és a Mátrix között). Ízig-vérig World of Darkness-szerű, élettel (és élőhalállal) teli mágikus világ bomlik ki a szemünk előtt.
Még sokáig lehetne elemezni a film egyes aspektusait, üdítő megoldásait — különösen zseniális például, ahogy a Fény és Sötétség ellentétét két egyformán rossz és jó erő egymás mellett éléseként mutatja be a főhős és szomszédja (egy vámpír) barátságán keresztül —, de elsőre talán ennyi elég is a nyáladzásból. Azt javaslom mindenkinek, tekintse meg az Éjjeli őrjáratot, és döntse el maga, talál-e benne valami újszerűt: számára is azt sugallja-e, hogy a fantasztikumnak van egy olyan formája, amit nem a barátságosan arrogáns nyugati barátainktól kell vágyakozva importálni, hanem itt van velünk, bennünk, és csak felfedezésre vár. És persze a cél az lenne, hogy nekünk is legyen ilyenünk: hogy az efféle alkotások ne csak külföldi tüneményként és a retro-rovat múltbeli gyögyszemeiként kandikáljanak elő, hanem mai, itteni regények, novellák, képregények és (talán egyszer) filmek formájában szaporodjanak és sokasodjanak.
rampion
Link: a film trailerje.
Köszönet Bandinak és az ld50-nek!
|
