Art Spiegelman: Maus
Be kell vallanom, a könyvesboltokban nem keresem kimondottan a holokauszt- értelmezéseket. A kötelező filmek és könyvek megvoltak a témában, egy ideje nem könnyű meghatni engem az ilyesmivel — nevezzen ezért akár cinikusnak vagy érzéketlennek a kedves olvasó.
A fentieket mégis fontosnak tartottam leírni, hogy nyilvánvaló legyen, milyen prekoncepciókkal estem neki Art Spiegelman képregényének. Ez nem fog nekem újat mondani, gondoltam. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
A Maus első vázlatai 1972-ben jelentek meg a Funny Aminals című underground képregényújságban, és már akkor nyilvánvaló volt briliáns koncepciója: állatokkal előadni a nagyon is emberi tömegtragédiát. A homo sapiensnél alsóbbrendűnek tartott lények antropomorfizálása e kényes nyersanyag kapcsán önmagában zseniális elképzelés volt, mert az olvasónak megengedi a távolságtartás luxusát (ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy ilyen téma mélységeit meg lehessen mutatni), ugyanakkor nagyobb szabadságot ad a szerzőnek. Spiegelman azonban csavart még egyet az ötleten azzal, hogy — szinte modellezve a fajelméletet — különböző állatokat társított más-más nemzetekhez. A Mausban a németek macskák, a lengyelek disznók, az amerikaiak kutyák, a svédek szarvasok, a zsidók egerek. Ez utóbbi volt az igazi telitalálat, rengeteg áthallással bír. Eszünkbe juthat az Egerek és emberek, az, hogy a nácik éppen rágcsálóknak nevezték a zsidókat, vagy akár rengeteg szójáték az egérúttól a macska-egér játékon át az egérfogóig — ez utóbbiakkal egyébként él is a könyv, sőt a Mauschwitzig is elmegy. Ráadásul az alkotó olyan képi finomságokat is megenged, mint a dupla állatbőr: amikor a zsidó főszereplő lengyelnek tetteti magát, az egér malacálarcot kap. A mű alapvetése tehát eléggé rendhagyó, ráadásul képregényes formában dolgozza fel a holokausztot, a szövegbuborékokról és a képkockákról pedig sokan a mai napig úgy vélik, hogy az gyerekeknek való — nem csoda hát, hogy a Maus óriási figyelmet kapott, amikor végre ki tudott törni a kis példányszámokkal megvert undergroundból.
A képregénykönyv első kötete (Egy túlélő története) 1986-ban jelent meg, a második 1991-ben (Mauschwitzból a Catskill-hegységig), 1992-ben pedig Spiegelman úgy kapta meg a Mausért a Pulitzer-díjat, hogy külön kategóriát kreáltak a számára. A remek ötlet mellett ez a történetet is dicséri, a sztori erőssége pedig a személyes érintettség: a szerző saját, Auschwitzot megjárt apja, Vladek kálváriáját meséli el. Amivel pedig engem igazán megfogott a Maus: a túléléssel járó hétköznapi borzalmak szinte ugyanolyan nagy hangsúlyt kapnak, mint a második világégés pokla. Vladek Spiegelman a mű jelenében bogaras, elviselhetetlen vénember, akit fia, Artie faggat Auschwitzról, mert valami könyvet akar készíteni apja múltjáról. Így az olvasó fejezetről fejezetre követheti a mű születését is, és miközben pontos képet kap az egérszereplők háborús hányattatásairól, abba is betekintést nyer, milyen terhet jelent a holokauszt az életben maradottaknak, sőt a túlélők leszármazottainak. Hogy a szellemekkel — Artie háromévesen meghalt bátyjával vagy a hatvanas években öngyilkosságot elkövetett anyjával — együtt élni gyötrelmesen nehéz. Hogy Artie már nem értheti, miért fontos Vladeknek, hogy minden apró vacakot megőrizzen a fészerben, mondván, még jó lehet valamire.
A mű formanyelve szintén egyedi. Az emberi állatmese fekete-fehér képekben kerül az olvasó elé, a vonalvezetés szándékoltan durva. Bevett trükk a képregényiparban, hogy a rajzolók nagyban készítik el a képkockákat, majd azokat lekicsinyítve élesebb képeket kapnak. Spiegelman nem él ezzel, sőt mintha direkt vastagabb tussal emelné ki a rajzokat. Ahol a szerző ezt az előadásmódot megtöri, tudatosan teszi: a mérnöki precizitással felvázolt haláltábor képénél, illetve egy „képregény a képregényben” csavarnál. Ez utóbbi az apja szavait lejegyző Artie egy korábbi műve: A pokol bolygó rabja című négyoldalas megmutatja az egérbőrbe bújt főszereplők igazi arcát, és az álcáját vesztett művész bevallja, hogy képtelen feldolgozni anyja öngyilkosságát. Az új kontextusba helyezett alkotás a Maus legbizarrabb és legmegrázóbb eleme.
Érdemes szót ejteni a magyar változatról. Először csak az első kötet jelent meg 1989-ben, szinte fű alatt. Igen rossz fordításban, egyes képek, részletek kihagyásával debütált — nem véletlen, hogy a 2005-ös, mind a két kötetet tartalmazó kiadás címe „A teljes Maus” lett. Ez a kiadvány már méltó volt Spiegelman remekéhez, ami a gondos szerkesztés mellett a kötet támogatóit is dicséri (az árhoz képest ritka jó papírminőség mindenképpen). Az újrafordítást illetően már megoszlanak a vélemények. Érték olyan kritikák az elkövetőt, Feig Andrást, hogy az átdolgozásában elveszett egy nyelvi különbség, nevezetesen az, hogy az eredetiben Vladek jiddis angolt beszél. Én úgy vélem, ez nem akkora baj: zsidó szavak így is szép számmal szerepelnek, és egy sokkal fontosabb különbséget, a kor érzékeltetését sikeresen átültette Feig. Az apa sokkal öregesebb fordulatokban beszél, mint a fiú, a szobabiciklizést például pedálozásnak hívja — úgy érzem, a műhöz sokkal többet tesz hozzá ez a fajta stílusérzékenység, mint az eltűnt jiddis modorosság.
Spiegelman a Maus megjelenésével New York egyik legelismertebb művésze lett. 2004-ben a szeptember 11-i tragédiáról is graphic novelben emlékezett meg, In the Shadow of No Towers (A nincs-tornyok árnyékában) címmel. A könyv jó kritikákat kapott, és 2005-ben a Time magazin a 100 legbefolyásosabb ember közé választotta a szerzőt, ám ez az elismerés még mindig inkább a Mausnak szólt. Kevés olyan holokauszt-parafrázis létezik, amely ennyire mentes az önsajnálattól és ennyire közel hozza a popkultúrához a koncentrációs táborokat. Ereje kivételes: meg tudja fogni az érzéketlen cinikusokat is.
A képregény magyarul is megjelent, Maus címmel (Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005, 296 oldal)
Stöki
|
