Punklány tustollal
Válogatás Kuszumoto Maki műveiből
A hatvanas évek végén született Kuszumoto Maki talán egyike lenne a számtalan névtelen leánymanga-szerzőnek, ha nem tudna minden egyes művével újat alkotni, messzire tolva a narráció és a grafikai megvalósítás (a mangában amúgy is elég tág) határait.
Koszumoto Hot Hot Hot című debütáló novelláskötete után kezdett bele a hírnevét megalapozó Kiss XXXX sorozatba. Az öt köteten át kavargó szerelmi történet a Gloom Cookies méltó keleti párja lenne, ám a szemérmetlenül hemzsegő gegek és a fejezetkezdő, erősen szimbolikus grafikák jelzik: ez nem a végállomás, csak a kiindulópont. Tini-lovestory igazi jelmezpunkokkal és lolitákkal.
Kiss XXXX
„Punkok is vannak itt. Meg glammerek. És egy egész rakás neoGS-es.”
A történet középpontjában a Die Küsse együttes és ennek rokonai, barátai ill. üzletfelei állnak. A Die Küssében énekel Kannó-Kannon, a karizmatikus, pacsirtahangú énekes, és itt basszusozik Kani, a Rák. Kani középiskolás húga, Kameno összeakad az énekessel, és ha nem is első látásra, de másodikra bizony szerelem szövődik köztük, a második kötet ötvenhatodik pedig oldalán megesik az első csók (előfordul ilyesmi az első kötetben is, de az időrend miatt a szerző szerint is érdemes a másodikkal kezdeni). Innentől kezdve a történet egyre csak gyorsul: merthogy Kannónak is van egy gyönyörűséges húga, aki viszont Kani szívét rabolta el, és viszont.
És akkor még szót sem ejtettünk a rivális banda göndör Adoniszáról, aki szintén Kannóért rajong. Nincs megállás, csattannak a csókok, repkednek a poénok, és egykettőre azon vesszük észre magunkat, hogy végére értünk mind az öt kötetnek. Mi jöhet még?
T.V.Eye
„Eat dog food.”
Például a T.V. Eye. Alig két évvel vagyunk túl a Kiss XXXX-en, amikor Kuszumoto tiszteletét teszi tinibálványa, Iggy Pop előtt, bár rajzolás közben a háttérből már rég az Einstürzende Neubauten szól. Négy önálló darab, mely mégis összetartozik, mintegy hidat alkotva az ötkötetes love story és az elkövetkezendő remekművek között. A „dog food” a borító csöndje után fülünkbe csapó, torzított gitárhang: ez nem hullámvasút, itt csak lefelé fogunk utazni.
A címadó mű az utcagyerek Kannón alternatív múltjában játszódik. Semmibe szétcsúszó sorsok, fiúprostitúció és balul sikerült bolti lopások: itt nincsenek értékek, nincsenek célok, csak a kihalt raktár közepén fehérzajt sugárzó tévékupac. A jövőtlen mindennapokból egy módon lehet kitörni: megsemmisíteni azt, ami még biztos. Mikor Iszaó meghal, a szőke fiú (Kannó?) továbbindul, és máris itt a Camera obscura.
Az egész kötet sajátos átmenetet képez a korai és érett művek között: Koszumoto óvatosan kísérletezik, jól ismert hőseit új szituációkba helyezi, hogy későbbi munkáiban majd visszatérjen hozzájuk, és fenekestül forgasson fel mindent.
A Camera obscura sem kivétel. Szökött jakuza-szerető érkezik egy táskányi pénzel és egy revorverrel főhősünk lepusztult otthonába. Ahogy a falra felkerülnek a lányról készült polaroidok, úgy telik meg a szoba tárgyakkal, és úgy válik a két ember (már és még nem pár) kapcsolata egyre üresebbé. Ám a fiú számára nincs menekvés: hiába távozik a lány, hiába épít magának álomvilágot egy videojáték segítségével, a kötelék (póráz) elszakíthatatlan.
A zárónovella, Kuszumoto tizenegyedik műve — innen a cím: ch 11 — az identitásról szól. A történet főhőse egy ikerpár, akik talán többen is vannak, talán ketten se. Hiába kutatja-csábítja őket egy képkockáról képkockára másképp öltözködő lény, hiába az angyal-csapos támogatása, a fiú(k) nemhogy egymást, önmagukat sem találják, s ezen még az sem segít, hogy hamarosan két ismeretlen holttest (önmaguk) költözik be hozzájuk. Hirtelen elfogynak a lapok: tanulság nincs, egyedül a vég maradt.
K gyászmenete
„Anyám leölt,
Apám elrágcsál,
Testvéreim
Az asztal alatt
Fölszedegetik
És kő alá dugják
A lehullott
Csontokat.”
(angol gyermekmondóka)
A T.V. Eyes után következő K no szórecu (K gyászmenete) Kuszumoto talán legkomplexebb, legjobban megszerkesztett munkája. Itt is, akárcsak a ch 11-ben megjelenik a holttest-motívum, ám a háttérzene feltételezhetően már rég nem indusztriál: itt grunge és a Nirvana szól.
A történet helyszíne egy kafkai rémálomból született bérház. Fura lakói hol babákat készítenek, hol naphosszat a kádba ülve teázgatnak, hol valami sosemlátott morkvarát próbálnak összeszedegetni, hogy estére az összegyűjtött dolgok újból szertefussanak. De van itt kolbászruhás hentes is, akinek a ház néhány lakója kínál megélhetést, valamint furcsa papok, özvegyasszonyok és aranyfürtű leánykák. S persze itt élt K, a megboldogult. Az ő temetésére toppan be az újabb albérlő, aki ki akarja venni K szobáját.
És elkezdődik az első kötet végéig tartó őrült tánc: Mikaja, az új jövevény megpróbálja kiismerni magát e különös teremtmények között. Előkerül egy gyűrű két része, és egy különös kulcs, ami talán a K halálának titkát rejtő, lakatlan szobát nyitja. És az utolsó oldalon az eddig használaton kívüli lift tetején Mikaja és társa rábukkan egy hullára: K-ra, akiről mindenki tudta, hogy halott, de senki sem látta meghalni.
A második kötet tehát úgy indul, ahogy egy tipikus detektívtörténet véget ér: szalonba gyűlnek a lehetséges gyanúsítottak, és megkezdődik Mikaja vezetésével a szembesítés. Kuszumoto mintha nem is történetet vezetne, hanem kalácsot fonna, úgy csavar egyet, még egyet, és még nagyon sokat a történet fonalán: mindenkinek alibije van, és igen jó oka, miért segítette K testének vándorlását. Az egyre gyorsuló sztorinak Mikaja kettős öngyilkossága vet véget: a vitát eldöntendő a testvér-szerelmes a tetemmel együtt a mélybe zuhan, s a másodszorra is elhunyt K újabb temetésén már két koporsóval vonul a tömeg. De Koszumoto nem lenne Kuszumoto, ha így érne véget a sorozat.
Látszólag az előzményektől elkülönülve, ártatlanul indít a G no sóten (G mennybemenetele). Egy idősödő homoszexuális a virágoskertjében elcsábít egy fiatal költőt. A fiatal költő ki más lenne, mint K — K, aki csakhamar érzi a halálát. Hiába hát az előző fejezetek nyomozása, a gyilkos valójában mindvégig K testében lapult, halálos vírus formájában? Igen, mondhatnánk, de máris itt a következő fejezet, és az újabb csavar.
Az Uteróban mintha visszazökkent volna a lemez. Száz oldallal korábban vagyunk, visszatérnek ugyanazok a panelek, ugyanazok a kifejezések. Mikaja már él, és még él. Neki kellett volna megölnie K-t, a szeretve imádott, és gyűlölve irigyelt testvért. De elkésett, s ajándékba már csak az üzenetet kaphatta: a szeretett kölcsönös volt.
S az Intróval elérkezünk a zárójelenethez: újra a múltba kerülünk, fiatal fiú keresi bátyját (valahogy így kezdődött a Kiss XXXX is), s cserébe annak barátait kapja. Mintha a mangából gyúrt Kurt Cobain kínálná fel a kis csíknyi fehér port az üveglapon. Mikaja ott fekszik K utolsó, üres szobájának padlóján, és nem marad más, csak a széthulló tudat, az anyag.
Die Tödliche Dolis
„Micu modellkedett.
Doktorandusz volt.
Hófehér karján kéken derengtek az erek.
Néha alig látszott tizenhét évesnek.
Mégis, volt benne valami különös.
Én leginkább a bokáját szerettem.”
Hófehér borító ezüstollóval : a Halálos Dolis egyszerre könnyed szerelmestörténet és halálosan komoly SM-tragédia. Szó sincs hentairól: ilyesminek talán még a színfalak mögött sincs hely, az eredmény mégis az egyik legtöményebb történet, mely valaha a szellős tinilány-képregények oldalaira került. Az erőszak szinte észrevétlenül jelenik meg, nem tocsogunk vérben (bár néha ki-kicsordul, vagy a falra fröccsen), az olvasó mégsem tehet mást, mint hogy nagy levegőt vesz, és tíz-tizenkét oldalanként fuldokolva, lihegve bukkan fel a lapok közül: ezt nem lehet folyamatosan olvasni.
A történet látszólag egyszerű. Könyvesboltban dolgozó diák udvarolni kezd egy rendszeres vásárlójának, és a bókok nem maradnak viszonzatlanok. Ám csakhamar kiderül, hogy az ellenállhatatlan Micu korántsem hétköznapi lány. Kényszeres wrist-cutter (vagdossa az alkarját), aki fétismagazinokban vállal modellszerepet (Dolis néven), és lehetetlen meggyőzni, hogy nem érdemes itthagyni ezt az életet.
A képregény különlegessége, hogy szakítva a hagyományos fekete-fehér mangával, itt mindegyik fejezet színes: fejezetenként más és más, de mindig csak két tónus vetélkedik, és teremt meg egy különleges, hol bizarr, hol félelmetesen reális hangulatot. Ugyanígy szabadultak el a betűk is: már nem csak a hangeffektek, de az egyszerű szavak is beleolvadnak, szerves részévé válnak a képnek, s az olvasó hol rémülten borzong bele a látványba, hol perceket, órákat tölt azzal, hogy végigtanulmányozza az egyes oldalakat.
Ilyen volna hát Kuszumoto Maki? Meglehet, bár a fenti válogatás eléggé szubjektív, és nem szerepelnek rajta olyan művek, mint az idei év végi meglepetés, az Eggnog című album, mely az angolul értő olvasók számára is érdekes lehet, vagy a Manga Feverben tomboló Láz. Mindenesetre ha van szerző, aki képes megmutatni, hogy a manga képzelt gettójából létezik kitörési lehetőség, az Kuszumoto, aki már közel húsz éve mást sem csinál, csak rajzol: képregényt nekünk, s új határokat a kilencedik művészetnek.
Rorimack
|
