Odegnál Róbert: A hívó
Manapság végre beszélhetünk magyar képregényéletről, nemcsak azért, mert egyre ismertebbek és végre kaphatóak itthon a külföldi munkák, hanem azért is, mert a különféle képregénymagazinok mellett készülnek új, eredeti magyar képregények — és ráadásul nem is rosszak. Odegnál Róbert munkája például megállná a helyét a nemzetközi mezőnyben is, úgyhogy igazán van minek örülni.
A hívó a Vad Virágok Könyvműhely kiadásában jelent meg 2005-ben, és amikor megláttam valamelyik képregényfesztiválon, alig hittem a szememnek: létezik kiadó, amelyik be mer vállalni egy végig színes, keményfedeles, 48 oldalas képregényt? Ráadásul az elegáns, matt fekete alapon UV-lakkos mintákkal díszített borító is olyan bíztatóan igényesnek tűnt, hogy arra gondoltam, egye fene, ha belül rossz, már akkor is megéri megvenni. De nem rossz belül.
A sztori egy három részből álló sorozat első darabja, főszereplője Colm Valera, egy jövőbe látó képességekkel megvert „hívó”, aki bérlátnokként próbál megélni, csak éppen érdekes módon nem tőzsdeügynökök veszik igénybe a szolgáltatásait, ezért a munka nem életbiztosítás. Az egyébként standardnak mondható sztorit (veszélyes megbízás félresikerül, menekülés a cuccal nagyjából mindenki elől) bonyolítják a „normális” látomások, amiknek utalásait a főhős általában maga sem érti egészen addig, amíg be nem következnek (legfeljebb egy pár másodperccel korábban); a kábítószerek által előidézett látomások, mindenféle gyerekkori trauma meg ami ilyenkor elő szokott jönni; illetve a kábítószer utóhatásai, amik elég nehezen elválaszthatók az előző kettőtől.
A többszörösen zárójelbe tett történések megértését a képi világ nem kifejezetten segíti: ez egyrészt jó, mert az egésznek furcsa realitást kölcsönöz, hogy nincsenek flashbacktől hullámos oldalú kockák, az viszont, hogy az olvasó is csak a főhőssel együtt, illetve utólag jön rá, hogy az előző pár oldal megtörtént-e egyáltalán vagy sem, ugyanúgy próbára teszi őt is, mint szegény Colm Valerát. Olvasás közben állandóan felül kell írni a sztoriról alkotott képünket: jó esetben csak az utolsó pár oldalt, de néha egészen komolyan átrendeződnek a viszonyok. Ezt valószínűleg a szerző is érezhette, ezért néha egy pár szavas összefoglalással igyekszik lehorgonyozni az olvasót, hogy hol és főleg mikor is vagyunk éppen: ezt az egyébként talán bosszantó segítséget hálásan fogadjuk a látomások káoszában, amik a múltra ugyanúgy vonatkozhatnak, mint a jövőre, sőt a történet jelenével is párhuzamosak lehetnek.
Azt felesleges elmondani, hogy Odegnál Róbert tud rajzolni — képeinek sötét, esős, ballonkabátos, kábítószerködös világában az Alien-sorozat, Giger, a Mutant Chronicles és a Brazil világa keveredik gyönyörűen — inkább az az érdekes, hogyan lesz ebből képregény. Ne számítsunk kockákkal takarosan tagolt cselekményre, az értelmezést hagyományosan segítő eszközökre, de néhány olvasási szempontból szerencsétlenül elhelyezett szöveg és a helyenként kissé öncélúan elszabadult tipográfia mellett a kép és a szöveg egysége jól működik. Persze a legjobb valamiféle középút lenne: ha a képek egy kicsit jobban segítenék az olvasót (akár a formabontás rovására is, különösen annak betájolásánál, hogy mikor is vagyunk), nem lenne szükséges a szövegben „megmagyarázni” a dolgokat. Akkor lesz az igazi, ha tudatos olvasói erőfeszítés (pl. visszalapozás) nélkül is összeáll a kép: némi vizuális segítségtől még nem szájba rágós és lebutított, hanem áramvonalasabb lenne az egész.
A történet egyébként a háromrészesre tervezett Rév-sorozat első kötete, és nyilván ezekkel együtt lenne fair megítélni, de A hívó alapján érdemes várni a folytatásra. A szerző a Kijevben rendezett 28. Euroconon megkapta a legjobb európai grafikusnak járó díjat, valamint a 2. Magyar Képregényfesztiválon az Alfabéta-díjat is.
diane
Érdemes ellátogatni Odegnál Róbert honlapjára, itt pedig interjú olvasható a szerzővel.
|
