A FÉRFI, AKI TÚL
KEVESET ALUDT
Warren Ellis különös világai 2.
Életműsorozatnak a világért sem nevezhető, szelektív szemlénk második állomása Warren Ellis néhány scifivel kacérkodó minisorozatára összpontosít. Az alvás helyett képregényeket író úriembertől most néhány önálló darabot mutatunk be, leginkább figyelemfelkeltő célzattal, ha már a csattanókat nem érdemes lelőni.
Global Frequency
Aleph: Szóval ez a maga különleges kódneve vagy micsodája a Global Frequencynél? Én is kapok ilyet?
Miranda Zero: Aleph.
Aleph: „A”?
Miranda: Nem olvastál Borgest?
Aleph: Ír ez a Borges a Buffyhoz?
Miranda: Nem.
Aleph: Akkor nem olvastam.
Megtébolyodott szuperkatonák és rádión érkező földönkívüli invázió, féregjáratokat nyitogató orosz kémek, biotechnológiai terrorizmus vagy éppen egy norvég falu, ahol mindenki megőrült, mert egy bizonyos napon felnézett az égre — az egész bolygónk zsúfolva van ketyegő bombaként lapuló, különös folyamatokkal. Mindannyiunk nagy szerencséjére a Global Frequency azért létezik, hogy még időben hatástalanítsa a különböző gócokat — vagy legalábbis hatékonyan elvégezze a takarítást.
A Global Frequency az egész világot behálózza. Pontosan ezeregy tagot számlál — ha valakit elveszítenek, hamarosan pótolják. A főnökasszony a rejtélyes és csinos Miranda Zero, valószínűtlen álnévvel és kemény múltat sejtető utalásokkal. Az ultramodern kommunikációs központot egy szétpiercingelt kiscsaj, Aleph felügyeli, nála fut össze az egész szervezet, az összes információ és az állandó adatcsere. A páros körül hatalmas bolytudatként szerveződik a világ jobbá tételére felesküdött Global Frequency, ahol minden egyes tag valaminek a specialistája — természetesen a legjobbak mind között. Katonák, tudósok, kémek, bűvészek, parapszichológusok és rendőrök — nem ismerik egymást, legfeljebb akkor találkoznak, ha egy adott küldetés során több szakértőre van szükség egy csapatban. Vészhelyzet esetén Aleph, a központi operátor sorban riasztja és hálózatba kapcsolja azokat, akiknek a szakértelme szükséges lehet a probléma megoldásához. Vagy a helyszínre rendelik őket — zsoldosokat és ex-kommandósokat, rendőröket és sofőröket —, vagy a távolból végzik el a munkát, mint a tudósok vagy a hackerek. A GF egyetlen roppant organizmus, amely szükség esetén mindig a megfelelő alegységeket aktivizálja. A szokványos megoldásokkal ellentétben nem titokban működik, bár nem is reklámozza magát különösebben. Hatékonyak és megvédik magukat — ha ügynökei bajba keverednek, láthatatlan kezek törlik az adatbázisból még a nyomukat is.
A Global Frequency a klasszikus „problémamegoldó szupercsoport” témát emeli át mindennapjainkba, megkavarva a tudomány felelősségét firtató scifik hangulatával, ami Ellisnek amúgy is visszatérő, kedves témája. Az első történet például egy Janos Vojdan nevű oroszról (hmm) szól, akit még a hidegháború idején dobtak át az Államokba, és a nagy káoszban elfelejtették visszaparancsolni. A gond mindössze annyi, hogy Janos különleges ügynök volt, amolyan pszí: képes féregjáratot nyitni a világ bármely pontjára, ahonnan tárgyakat húzhat át maga mellé. Jelen esetben egy külön erre a célra kifejlesztett atomsilóba nyílik az átjáró, valahová a fagyos Szibériába, ahol évtizedek óta várakozik egy töltet az apportra. És Janos fejében valami kezd nagyon elromlani...
A Global Frequency jelenleg 12 részből áll, mindegyiket más rajzolta, ami kellemes változatosságot ad a képi világnak, és mindvégig hű maradt az első epizódban megadott alaphanghoz, a tudományos (olykor paratudományos) és fantasztikus történetvezetéshez, mágia és szuperhősök nélkül. A cikk megírása idején — 2004 novemberében — úgy tűnik, tévésorozat is készül belőle.
Hivatalos oldal: www.globalfrequency.com
Ministry of Space
Anglia, 2001 nyara. A Brit Világűrminisztérium, a Ministry of Space riasztó hírt kap: az amerikaiak végre felkészültek rá, hogy első ízben rakétát juttassanak az űrbe...
1945 nyarán John Dashwood brit repülődandár-parancsnok legfeljebb álmodozik arról, hogy egyszer a „Sir” szócskát biggyesztheti a neve elé. A merész és ízig-vérig brit fiatalembernek minden vágya a világ legnagyobb hatalmává emelni a Birodalmat — és Dashwood éppen eléggé nagyban játszik ahhoz ahhoz, hogy ne csak álmodozzon, hanem minden piszkos avagy kevésbé piszkos eszközt bevetve képes is legyen megvalósítani a terveit. Mert Dashwood hitt a náci rakétakísérletekben részt vevő tudósok tehetségében, és messzebbre látott az oroszoknál vagy a jenkiknél, akik legfeljebb otromba interkontinentális rakétákban gondolkodtak. Így történhetett, hogy a német kutatók ezen a bizonyos 1945-ös nyáron angol fogságba kerültek, és munkájuk minden nyomát bombák pusztították el, nehogy a riválisok kezére kerüljön. És amint Dashwood meggyőzte magát Winston Churchillt, kezdetét vette a brit űrprogram, mely a nagyravágyó katonatiszt személyes parancsnoklásával szárnyalt egyre magasabbra és magasabbra, megnyomorítva és közben a fellegekbe emelve Sir Johnt. 1957-ben megtörténik a holdraszállás és 2001 nyarán úgy tűnik, a Naprendszert egyedüliként kolonizáló angoloknak nem lehet ellenlábasa. Ekkor azonban Dashwoodot a Hold körül keringő Churchill Űrállomásra rendelik, hogy felettesei magyarázatot követeljenek az örök másodhegedűs amerikaiak vádjaira, akik azt állítják, pontosan tudják, honnan szerezte Dashwood az űrprogram beindításához szükséges pénzt...
Tokyo Storm Warning
Ellis nem először merít avagy tiszteleg a tradicionális japán manga előtt — néhány munkájában a rajzolók kifejezetten az anime belassulós-felpörgős látványvilágát idézték fel néhány ötletes kép megoldással —, ezúttal azonban száz százalékos mecha-történettel állt elő, az obligát meglepő csavarral.
1945-ben az Amerikai Egyesült Államok atombombát dob Japánra. Ellis háromrészes minisorozatának valóságában azonban egyenesen Tokióra, hogy elejét vegyék a kutatási stádiumban lévő japán atombomba bevetésének. És ezzel néhány dolog egészen meghökkentő fordulatot vesz.
2003 augusztusában Zoe Flynn amerikai pilóta megérkezik az ultramodern, újjáépített Tokióba, mely annyira futurisztikus, hogy szinte fáj. Zoe pilóta, különleges kiképzéssel, aki a japán-amerikai csereprogram keretében, a szimulátorok virtualitása után végre a valóságban is helyet foglalhat egy Arkangyalban — egy gigászi, több emelet magas harci robotban.
Japán határain kívül kevesen hiszik el, hogy az Arkangyalok nem a következő lépcsőfokot képviselik az emberi haditechnika evolúciójában. Pedig épp az a gond, hogy a roppant mechákat nem fejlesztette ki senki: szó szerint a japánok ölébe hullottak.
Az Arkangyalok egyszer csak előbukkantak a semmiből. Egy napon üresen, sötéten, mozdulatlanul sorakoztak a Tokiói-öböl partján. Egyedül az öt évig tartott, amíg a kutatóknak sikerült megfejteniük, miként működik a kezelőfelületük. Reprodukálni őket egyelőre képtelenség. Legalább ilyen fogós kérdés az, honnan származnak. Esetleg a sors fintoraként csusszantak át egy másik dimenzióból? Netán egy idegen civilizáció küldeményei? Valakik gondoskodni próbálnak róla, hogy az emberiség ne legyen védtelen a robotok érkezése óta rendszeresen felbukkannó, felhőkarcoló méretű, agyaras-csápos-dínószerű szörnyetegek ellen, melyeknek a jelek szerint egyetlen célja van: szilánkokra taposni Tokiót?
A minisorozat tulajdonképpen erre a háttérre alapozva mutatja be a mélyvízbe hajított Zoe Flynn első bevetését, a műfaj hagyományait követve egész oldalakon vagy oldalpárokon elterpeszkedő tombolással és rombolással, szörnyekkel csatázó óriásrobotokkal, sikoltozva menekülő emberekkel és porfelhővé robbanó felhőkarcolókkal, a végén pedig kellemes megoldással, melyben fontos szerepet kap egy üres szobában raboskodó kisfiú...
brainoiz
|
