Brian K. Vaughan:
EX MACHINA
„Maga New York legfőbb tisztségviselője, nem pedig egy elcseszett robotzsaru.”
Brian K. Vaughan 2004-ben indított sorozata, az Ex Machina jól ismert toposszal kezd. Főhőse, a New York-i Mitchell Hundred zseniális mérnök — volt, amíg még 2000-ben az elátkozott hírben álló brooklyni hídhoz nem hívták, hogy vizsgáljon meg egy rendkívül különös szerkezetet. A rejtélyes valami azonban felrobbant, leperzselte Mitchell fél arcát és sajátságos szuperképességgel ruházta fel: azóta nemcsak kommunikálni tud az összes létező mechanikus szerkezettel, hanem parancsolhat is nekik, legyenek azok rádiók, légkondicionálók, pisztolyok vagy mondjuk számítógépek. A baleset utáni traumából öreg barátja és mentora, Kremlin rángatta ki, aki úgy gondolta, ezt az adományt kötelessége az emberiség javára fordítani, így aztán nem kevés győzködés után Mitchell álruhát öltött, rakétahajtóművet kapott a hátára, és a felhőkarolók között repkedve Hatalmas Gépezet néven próbálta jobbítani a világot.
Eddig feltehetően ismerős a sztori, hasonlót láttunk, olvastunk számtalanszor, de Vaughan — két másik sorozatához, a Runawayshez és az Y: The Last Manhez hasonlóan — ezúttal sem tagadja meg önmagát. Az Ex Machina a szerzőtől megszokott apró ötletek miatt válik rendkívül szórakoztatóvá, beleértve azokat a részleteket is, amelyekkel az átlag szuperhős-sztorikban ritkán foglalkoznak. Mitchell karrierje ugyanis álarcos igazságosztóként egészen másként alakult, mint azt kedvenc képregényei alapján várta volna.
Mitchell helyzete egyrészt kezdettől fogva különleges, ő ugyanis a világ egyetlen szuperhőse. Aktív korszakában a rendőrség ellenségnek és bűnözőnek tekintette, kormányzati szervek vadásztak rá, a tévéhíradók stábjai örökösen a nyomában koslattak, hogy megtalálják a titkos búvóhelyét, arról nem is beszélve, hogy az átlagpolgártól bizony szikrányi hálát sem várhatott: ha életét kockáztatva elhárított egy komoly katasztrófát, legfeljebb azt kapta meg, mennyit kell takarítani utána, ha nem szimplán bohócnak tartották vagy éppen be akarták perelni. Az utolsó csepp a pohárban pedig a 2001. szeptember 11-i terrortámadás volt, mert vannak dolgok, amelyek még egy szuperhős képességeit is meghaladják.
Itt következik az Ex Machina másik kellemes csavarja. A szuperhősködés a múlt, és minden ott kezdődik, ahová a legtöbb sorozat el sem jut. A magából kiábrándult Mitchell úgy gondolja, képességeit nem bőrruhában repkedve kellene kamatoztatnia — de mihez kezd egy ex-igazságosztó? Mindenki hatalmas meglepetésére leleplezi magát a világ előtt, és 2002-ben sikeresen indul New York polgármesteri posztjáért. Ezzel egészen új komplikációk sora kezdődik, meg persze maga a sorozat, ami nem sokkal a beiktatás után veszi fel a fonalat.
A jelenleg két összegyűjtött köteten túljutott sorozat epizódjai következetesen két szálon futnak: az egyik Mitchell aktív szuperhős korszakát eleveníti fel, ami természetesen lezáratlan. A múltból visszatérő ellenfelek, a különös bomba megoldatlanul maradt rejtélye és egyéb komplikációk mellett azonban a polgármesternek — akinek most már nemzetközi egyezmények tiltják meg, hogy bárkinek az oldalán beavatkozzon a komoly konfliktusokba —világi gondokkal is szembe kell néznie, legyen az egy sorozatgyilkos, netán rasszista indíttatású művészperformansz vagy a melegek házasságának legalizálása...
Az Ex Machina azon képregények közé tartozik, ahol a szuperhősködés csak kiindulási pont, a lakmuszpapír vagy az ürügy. Különösen reálissá teszi, hogy bevallottan felhasználja a valóságot, legyen szó az aktuálpolitika belegyúrásáról vagy a társadalmi kérdések boncolgatásáról (habár ezek helyenként kissé eltúlzottnak tűnnek mondjuk egy krimi-szál mellett), arról nem is beszélve, hogy elegánsan és nem öncélúan nyúl a 2001. szeptember 11. eseményeihez. A rangos Eisner-díjra jelölt fordulatos történethez remekül illeszkednek Tony Harris rajzai.
brainoiz
|
