Kurt Busiek:
ASTRO CITY
Life in the Big City
Bevallom nőiesen, hogy — koca-képregényező lévén — Kurt Busiek neve teljesen ismeretlen volt számomra, míg kézbe nem vettem az Astro City-t. Szorgos kutatómunkám azonban világossá tette, hogy régi motorosról van szó; Busiek — karácsonyi képzavar kategóriában ezt nyújtom át idén — már hosszú évek óta koptatja a Marvel kötelékét. A jelek szerint afféle ügyeletes képregény-spin doctor, akit cselekményvezetési válságok megoldására riasztanak: ő tette például rendbe az Avengers nevű csapat egyik főgonoszának az évek során teljesen áttekinthetetlenné vált sztorivonalát (Avengers Forever), másik nagy dobása pedig a Marvels című kötet volt, mely — nemes egyszerűséggel — a Marvel-univerzum teljes történetét egyesítette és egységesítette egy kívülálló hétköznapi szereplő (naná, hogy újságíró) szempontjából. Az Astro City már Busiek önálló projektje, mely a kilencvenes évek végén indult, és eddig négy gyűjteményes kötetet ért meg. Ezúttal az elsőről lesz szó, melynek címe Life in the Big City, azaz élet a nagyvárosban.
Miféle nagyvárosban? Hát bizony Astro City-ben, ahol víg atommodell pörög a városháza tetején, az eget ostromolják a futurisztikus épületek, modern irodákban szorgoskodik a nép, a város felett pedig bátor szuperhősök csapnak össze a szupergonosztevőkkel és szökőárakkal. Mármost ez eddig a klasszikus szuperhős-világok szégyentelen kópiájának tűnhet, és valóban az. Astro City az archetipikus jövőbeli szuperhős-metropolisz, ahogy azt a hatvanas években elképzelhették, szereplői pedig úgyszintén ismerős figurák: sugarat lövős, átalakulós, fémtestes és ókori jelmezes lények. Maga a nyitó- és zárótörténet főhőse, Samaritan például egy teljesen sematikus Superman-klón. Még a foglalkozásuk is ugyanaz; egyedül a hajszín nem stimmel.
Ugyanakkor már a félig ironikus név („Szamaritánus”) is sejteti, hogy a szokványos környezet ellenére maga a stílus nem szokványos. A városvédő hősök itt annyira jóságosak, kalandjaik pedig annyira kiszámíthatóan rutinszerűek, hogy az egészből pont az — a váratlanság, a fenyegetettség, a nagyvárosi rend állandó felborulása — hiányzik, ami a szuperemberes műfaj lényege lenne. Astro City-vel valami nagyon nem stimmel: mégpedig az, hogy minden stimmel vele; alapjában ez egy békés és optimista város. Ha időnként szét is szaggatják a mutáns gonosztevők egy-egy irodaházát, a segítség mindig időben érkezik, és ha késik is, csak azért késik, mert a földgolyó túlsó felén kellett megmenteni valakit. Astro City, noha időnként idegenek inváziója fenyegeti és köpenyes emberek hasítják fölötte az eget, valójában teljesen normális hely. Az idegen invázió és a fém- és agyagemberektől szétszaggatott irodaház itt olyan, mint nálunk a közlekedési baleset: a mindennapi rutin kellemetlen megszakadása, melyre van stabil, bejáratott, a mindennapokba visszavezető megoldás. A szuperhősök itt fehérgalléros munka-alkoholisták; az üzletemberek, rendőrök, orvosok, mérnökök és filmsztárok keverékei, akik rutinszerűen mentik meg a világot napjában többször is, közben meg menedzserbetegségeik vannak és képtelenek normális párkapcsolatot kialakítani.
Jól látható, hogy Busiek a képregényeknek azt a — talán a Moore-féle Watchmennel és Miller-féle The Dark Knight Returns-zel kezdődött — vonalát követi, melynek lényege a szuperhősök „lerántása” a realitásba és a köznapokba. Az Astro City annyiban mégis elüt pl. Moore különféle projektjeitől, hogy nem a szuperhősség nagyhatalmi, pszichopatológiai dimenzióját hangsúlyozza, és nem is az önreflexív paródia a célja, hanem a nagyvárosi hétköznapokat írja át a köpenyes megmentők világára. Busiek egyszerű kis novellákat ír ismerős élethelyzetekről, melyek valódi környezetükben előadva akár még banálisak is lehetnének, a szokatlan világ azonban egészen sajátos ízt ad nekik, élénkebbé, átélhetőbbé és kellemesen furcsává teszi őket.
A kötet hat rövidebb epizódból áll: az elsőben megismerjük a menedzserbetegségben szenvedő Szamaritánust (In Dreams), a másodikban Astro City egyik napilapjának a főszerkesztőjétől hallunk — fiatal kollégájának címzett — tanmesét (The Scoop), a harmadikban végignézhetjük, hogyan próbálja egy pitiáner bűnöző kihasználni, hogy rájött az egyik szuperhős-celebrity valódi kilétére (A Little Knowledge), a negyedikben egy vidéki lányhoz csatlakozunk, aki karriert próbál csinálni a nagyvárosban (Safeguards), az ötödikben egy idegen invázió groteszk előkészületeivel és ennek kapcsán az emberi világ kritikájával szembesülhetünk (Reconnaissance), a zárótörténetben pedig visszatér kedvenc Szamaritánusunk, akinek jószándékú munkatársai randit szerveztek egy szupernővel, hogy kikapcsolódjon végre (Dinner at Eight). A történetek színvonala enyhén hullámzó, és amelyik üt, abban sem a cselekményfordulatok az érdekesek, hanem a szituáció, melyet Busiek a szuperhős-klisékből kirakosgat. Ebből a szempontból viszont tényleg a zsenialitás villan meg több helyen; az, hogy a fő-fő szuperhős Samaritan a legelső történet elején azt álmodja, hogy repül (miközben a valóságban is repül, neki nem kéne erről fantáziálnia — csak hát ugye nehéz élvezni a dolgot, ha az embernek tíz másodpercenként meg kell állítania egy földrengést vagy szökőárt, a szünetekben pedig rohannia kell vissza az irodába, hogy fenntartsa az ál-identitását), önmagában annyira groteszk és kifejező ötlet, hogy már emiatt megéri végigcsámcsogni a kötetet. A másik nagy húzás (számomra) Marta, a vidéki lány és otthona, Shadow Hill, ahol a néphit tényleg él: éjjel szörnyek szörcsögnek végig az utcán, és sisakvirágot kell tenni az ablakba, nehogy bejöjjenek. Shadow Hill és a belváros kettőssége olyan érzékletesen jeleníti meg a tradicionális vidéki lét és a nagyváros ellentétét, ahogy még egy Csehov se tudná. A sorozatra az utolsó, randizós történet teszi fel a koronát: ez a epizód egyszerre vicces, izgalmas és találó; az átfordított helyzetek itt végig működnek, úgyhogy összességében elégedetten zárul Astro City-be tett kirándulásunk.
Ami a külcsínt illeti: a képi világ kicsit műanyagszerű, de nagyon szép és profi. Az egész gyűjtemény valahogy ilyen: kicsit kimódolt, kicsit túlságosan is ügyes; mintha Busiek és társa, Brent E. Anderson maguk is túldolgoztatott képregényíró-szuperhősök lennének, akik azért makulátlanul végzik a munkájukat. Ennek ellenére, a mindennapi helyzetek megragadása révén, átdereng a puszta profizmuson valami kedves és szerethető emberiesség. Az Astro City, ha nem is a klasszikusok közé való, kellemes elalvás előtti olvasmány, és jobb pillanataiban kifejezetten felvillanyozó élmény.
A sorozatnak további három kötete jelent meg: a Family Album a fentihez hasonló novellagyűjtemény, a Confession egy fiatal srácról szól, aki felmegy Astro City-be, hogy beálljon szuperhősnek, a Tarnished Angel főhőse pedig egy frissen szabadult szuperbűnöző, aki szeretne végre nyugalomban félrevonulni, de persze üldözni kezdi a múlt. Az első kötet ismeretében feltehetőleg ezeket is érdemes kipróbálni.
rampion
|
