Alan Moore: The Forty-Niners
Alan Moore és Gene Ha képregénysorozata, a Top Ten ötletes keveréke volt a nagyvárosi krimiknek és a szuperhősös történeteknek, ugyanis remekül át tudta ültetni a hétköznapi hekusok viszontagságait egy teljesen emberfeletti környezetbe. Egyúttal nem vette magát teljesen komolyan, és rengeteg utalást, öniróniát és szituációs poént tartalmazott, és ráadásként bemutatta az amerikai Neopolist, a klasszikus képregények és az ős-scifik megavárosaiból összegyúrt, lelakott és nyüzsgő futurisztikus bolyt, ahol kizárólag szuperhősök éltek, ennek megfelelően egészen átértékelődött a „különleges” és a „hétköznapi” fogalma.
A sorozat tizenkét epizódot ért meg, majd kerek, egész lezárással búcsúzott, Moore azonban több olyan utalást is elhelyezett menet közben, amelyeknek bármelyike alkalmas lehetett arra, hogy külön kis történetként szökkenjen szárba. Ez pár évvel később meg is történt: az egyik mellékszál az eredeti sorozat szerintem legszórakoztatóbb figurájára, a sárkányölő barbárból tökös zsaruvá vált Jeff Smaxre koncentrál (hazatérését és otthoni viszontagságait a Smax című minisorozat elevenítette fel), a másik pedig Neopolis röviden felvillantott eredetmítosza, ami a The Forty-Niners című, rögtön keményfedeles kötetben kiadott képregény témája lett.
1949-et írunk, a második világháborúnak vége. A szövetségesek győzedelmeskedtek, hála azoknak a természetfeletti képességekkel rendelkező hősöknek, akiket alig néhány évvel a háború után már látni sem akarnak. Ezért némileg elítélendő módon ezt a hadseregnyi csodabogarat egy újonnan épülő városba száműzik, amihez fogható nem lesz több ezen a bolygón. Ez Neopolis, az áttért ex-náci tudósok segítségével létrejött grandiózus társadalmi kísérlet.
Az újonnan érkezők között van Steve Traynor, aki alig tizenhat éves, mégis legenda: a háborúban Jetlad néven hordozható rakétahajtóművével hajtott végre csodálatos hőstetteket. Ugyanazon a vonaton utazik régi ismerőse, Leni Müller, aki szintén a felhők között harcolt mint boszorkány, először a németek oldalán, majd átállt a szövetségesekhez és Skywitch néven segített nekik megnyerni a háborút. A páros beilleszkedése ad keretet a négy fejezetből álló történetnek.
Maga a sztori nem különösebben bonyolult és nem is különösebben hosszú. A helyét és identitását kereső Steve Traynor egy leszerelt pilótákból álló csapatnál vállal munkát, Leni Müller pedig belép az éppen alakuló — és már akkor komoly nehézségekkel küzdő — rendőrséghez. A cselekmény gerincét két komolyabb konfliktus alkotja. Az egyik a magyar vámpírmaffia mesterkedéseiről szól („nem vámpír, hanem örökletes betegségben szenvedő amerikai-magyar”), a másik pedig egy elvetemült náci szervezkedés körül bonyolódik (ez utóbbi szál egyébként nyugodtan lehetett volna hosszabb is). Moore természetesen az alapszituáció emberi oldalairól sem feledkezik meg (ez főleg a koravén, mégis alapvetően gyerek Steve-re igaz), bemutatja, mihez kezdenek a szemétdombra hajított egykori hősök, hogyan alakulhat ki egy ilyen közösség, és miképpen alkalmazkodhat a változó világ követelményeihez (például a gyermekek védelmében hozott sidekick-törvény bevezetéséhez, ami megtiltja, hogy az álarcos szuperhősök kiskorúakat foglalkoztassanak társként, lásd Batman és Robin), de a Top Tenhez hasonlóan szerencsére ez sem csap át moralizálgatásba.
Egy előzmény leginkább azért jó, mert újszerű megvilágításba helyezi az eredeti történet helyszínét és szereplőit. A The Forty-Niners is ezért szórakoztató, ennél fogva leginkább a Top Tent ismerőknek ajánlható. Egyrészt adott a lehetőség a vizuális poénok, utalások és kikacsintások elhelyezésére, amit sem a szerző, sem a rajzoló nem mulaszt el kihasználni. Indításként például megkapjuk a Top Ten átértelmezett kezdő képsorait, ezúttal a vonaton érkező veteránokra hangszerelve (az eredeti kezdésnél a metróra felszálló egyre furcsább alakok dialógusaiból derengett fel, mi nincsen rendben ezzel a világgal, hogy utána szó szerint befussunk velük Neopolis két oldalon elterpeszkedő látképébe). A félkész Neopolis itt még tiszta, ódivatú és sokkal kisebb — Gene Ha egyébként tökéletes retrovárost teremt az 1940-es évek végére jellemző épületekkel, feliratokkal, a bogárszerű autókkal és az öltözködéssel. Közben világosan felismerhetőek az ötvenvalahány év múlva már lepusztult Neopolis óriási struktúrái vagy azok kezdeményei. Mindezt a régi fényképeket idéző, hol kékesszürke, hol szépiaszerű árnyalatok teszik hangsúlyosabbá.
A prequel másik előnye, hogy egy csomó jól ismert vagy csak emlegetett szereplőt lehet szerepeltetni. Akiknek rémlik még a Top Ten, azok emlékezhetnek, hogy Steve Traynor akkoriban már rendőrfőnök, és most aztán alaposabban megismerhetjük, de szerepel Toybox édesapja meg egy leendő főgonosz is, és valószínűleg még egy csomóan, akiket nem ismertem fel.
Míg a Top Ten a modern szuperhősökről mintázta a szereplőit, a Smax pedig a fantasyk megszokott karaktereivel bánt el alaposan, a The Forty-Niners lapjain bájosan naiv, régi vágású szuperhősök néznek idejétmúlt kosztümökben a jövőbe, egyenesen a negyvenes évekből. Merész és nagyszájú aviátorok, bádogdobozra emlékeztető robotemberek, őrült tudósok és egy Zorró-klón álarcos igazságosztó (fekete paripa helyett már motoron) mint szuperzsaru. A Top Ten híres volt arról, mennyi képregényes utalást tudott egy képkockába belezsúfolni, és azt hiszem, a The Forty-Niners paneljein is el lehet bogarászni egy ideig.
Összességében a The Forty-Niners egy jól kigondolt, profi ötlet jól kigondolt, profi előzménye vagy folytatása, ahogy tetszik. Továbbra sem ezt tartom Moore leghatalmasabb dobásának, de szórakoztató, és annak, aki szerette a Top Tent, mindenképpen ajánlott.
brainoiz
|