HÁROM FILM
Két új és egy klasszik, avagy a Nyugat alkonya
The Prestige
Duplafenekű cím (hiába, bűvészfilm) — mellé szokatlanul gyatra magyarítás —, sztárparádé (David Bowie! szopós Scarlett!), és egy, a szétesés és inkoherencia szélén briliánsan dülöngélő forgatókönyv. Meg persze Nolan vágásai. Nolan zseni, de túl sokat gondol magáról: az excentrikusságra nem lehet életművet építeni, mert x plusz egyedszerre már unalmas.
Tudjuk le gyorsan az eredetileg regényformában megjelent sztorit: két bűvész kezd halálos, egymás életébe taposó vetélkedésbe az 1890-es évek Angliájában. A középpontban egy teleportálós trükk áll, melyet ketten kétféleképpen valósítanak meg, szerepet kap mindebben Mr. Tesla és az ördögi elektromosság; szerelmi bonyodalmak fűszerezik a párbajt, míg végül minden könnyes-mosolygós tragédiába és morális pusztulatba fullad, számos tündibündi kis kanári élete árán.
Mi az előnye a bűvészfilmnek a művészfilmmel szemben? Szögezzük le: határozottan mágikus felütésű, nagy potenciállal rendelkező mozgóképről van szó, mely többórás beszélgetést tud generálni arról, hogyan is cseszték el végül az alkotók. Emiatt randihoz alkalmatlan, geekeknek viszont kötelező. Kis társaságunkból Pista bácsi pl. kitalálta mindkét twistet kb. 30-30 perccel azelőtt, hogy arra a forgatókönyvíró hipnotizőrök engedélyt adtak volna, Tula pedig megjegyezte, hogy a film pont azzal rombolja le saját varázsát, amit a benne elmélkedő bűvészek szigorúan tiltanak: elmeséli a trükkjeit. De sok egyéb gyalázási lehetőség van még; ehhez nyújt segítséget a megfilmesítést értékelő titkos CIA-jelentés itt az endlessen, scorba értő tollából.
A film számos hibája közül a legfontosabb, hogy képtelen fókuszálni az érzelmi energiákat, mert az egyetlen őszinte, valóban forró és transzcendens szerelem a film rivális főszereplői között kellene hogy létrejöjjön: a Prestige bámulatos mélységeket sejtető homoszexuális eposz egy olyan örök szerelemről, amely Nolan fantáziájában csak a szado-mazochizmus (ujjlevágás, megfojtás, szerelmi intrikák) révén talál önkifejezésre, és a libidó kirobbanása helyett egymás tönkretételéhez vezet. Reméljük, Ang Lee már tekercseli a celluloidot, hogy fordítson a helyzeten.
Apocalypto
Mit mondhat az alkoholista a majákról? Főleg azok után, hogy fundamentalista propagandaműfajt csinált a horrorból (Passió)?
Úgy tűnik, egész sokat. Az Apocalyptót mindenki üti; nyilván megpróbálják rasszistának beállítani, továbbá az összes keleti és nyugati parti kultúrtörténész professzor azon csámcsog, mennyire hiteltelen történelmileg. Merthogy az északmaja templomokon nem szerepelhettek középmaja faragványok. Sőt még abban sem lehetünk biztosak, hogy a nemes maják valóban ilyen csúnya emberáldozatokat mutattak be. Lehet, hogy csak a rasszista eurocentrikus gyarmatosítók próbálták befeketíteni őket.
Tegyük félre a kicsinyes kifogásokat, és lássuk be, hogy az Apocalypto egy fantasztikus erejű, példátlan humanista-pacifista antropológiai tanmese és egy őskori Predátor-sztori szerencsésen összehegesztett kombinációja. Mel Gibson nemcsak arra a hőstettre képes, hogy feliratos filmeket nyomjon le az amerikai közönség torkán, de blockbusternél példátlan módon szabályos őserdei dokumentumfilmmel indítja a művet, amiből pontos képet kaphatunk róla, milyen lehetett az elidegenedéstől mentes, halászó-vadászó ősközösségi társadalom — és milyen, amikor az ilyen ősharmóniát gátlástalan, szadista és közönyös módon péppé tiporja egy elnyomó birodalom. A történet ennyiben univerzális, és az áldozati oltárig tartó háromnegyed óránál szívbemarkolóbb háború- és népirtásellenes kiáltvány aligha képzelhető el.
Ami utána jön, az már a kötelező hollywoodi szálelvarrás (ahol Mel Gibson nem is egy, hanem két deus ex machinát vet be), de még ezt is elnézzük, sőt.
Az pedig, hogy még így sincs happy end — már világtörténelmi tanulság.
Ilsa, She-Wolf of the SS
Ha már Maus, akkor jöjjön Ilsa is. A holokausztra emlékezik ez a kultikus sexploitation gyöngyszem, amely mind a német, mind az amerikai konzumkultúráról parádés szegénységi bizonyítványt állít ki.
A helyszín egy koncentrációs tábor, amit női SS-tisztek irányítanak, akik kizárólag félmeztelenül vagy köldökig dekoltált SS-egyenruhában jelennek meg, rangjelzésüket pedig a mellbőségük határozza meg. A táborban férfi és női foglyok élnek a parádés dudákkal rendelkező főparancsnok, Ilsa irányítása alatt. A férfi foglyokat szexrabszolgának használják, majd megölik őket, a női foglyokat pedig egyszerűen halálra kínozzák az SS-dominák, ugyanis be akarják bizonyítani, hogy a női faj felsőbbrendű, és sokkal jobban tűri a fájdalmat. A fordulat ott érkezik, amikor egy amerikai (!) diák kerül a táborba, akibe a levitézlett pornósztárra emlékeztető Ilsa és porno-wannabe-szerű szárnysegédjei is belehabarodnak, ugyanis a jóember akármeddig tud dugni anélkül, hogy elélvezne (!). Ezzel veszi kezdetét a nagyszabású összeesküvés, amely fogolylázadásba torkollik és előre sejthető lezáráshoz vezet — persze csak jónéhány szoftpornós szexjelenet és legkevésbé sem szoft, nyílt színi kínzás után.
A producer jónak látta rövid magyarázattal indítani a művet, melyből megtudjuk, hogy ez a nyilvánvalóan nyereségvágyból elkövetett Z-film az emlékezést szolgálja; azt, hogy soha ne felejtsük el a nácik által elkövetett borzalmakat.
Szabad-e, lehet-e egy ilyen filmet csinálni? A jelek szerint lehet, mert a film létezik, és szabad is, mert szólásszabadság van, hál' istennek. Egy másik olvasat szerint lehet ilyen filmet készíteni, mert szólásszabadság van, de nem szabad, mert meggyalázzuk az egyik legfontosabb kulturális mementónkat. Egy harmadik olvasatban pedig szabad, mert az önkifejezést nem jó tiltani, de nem lehet, mert egy ilyen film nem a holokausztról szól.
A holokauszt ugyanakkor híresen kifejezhetetlen: mintha némán, negatív hittételként visszhangozná azt az ószövetségi tiltást, hogy az isten nem megjeleníthető. A holokausztot csak elidegenítő effektusok révén lehet művészileg megszólalásra bírni (Az élet szép — nevetés, Schindler listája — az ellenség perspektívája, Maus — állatmese), és még az ilyen kísérletek értéke is kétes. Az Ilsa, amennyire ez olyan buta műfajoktól, mint a szoftpornó és a horror telik, megteszi a magáét: a nyersre vagdalt és perzselt lázadólány szenvedéseinél és végső belépőjénél aligha van őszintébb tiltakozás a kínzás intézménye ellen, a náci főtiszt látogazása pedig zseniális tömörséggel jellemzi a diktatúrák dekadens embertelenségét. Más kérdés, hogy elegendő-e ez ahhoz a fajta emlékezéshez, amit a producer képmutatóan ígér — és hogy lehetséges-e az egyáltalán.
rampion
|
