Neil Gaiman: Marvel 1602
Sok fanfiction szerző elszórakozott már azzal, hogy kedvenc film- vagy képregényhőseit nemcsak szokatlan párosításokban írja újra, hanem más világba vagy időbe teszi őket. A 2003-as Marvel 1602 esetében is ilyesmiről van szó, csak ezúttal Gaiman löki át a Marvel univerzum néhány szereplőjét 500 évvel korábbra, Erzsébet királynő korába.
Bevallom, a Marvel lasztexruhás hősei nem fognak meg különösebben, ezért számomra az 1602-ben inkább az volt érdekes, hogy mit kezd Gaiman ezzel a feladattal. Elbagatellizálja? Kikacsintgatósan ironikusra vagy véresen komolyra veszi a figurát? Mit hoz ki a Sandman szerzője ebből az alapanyagból? (Az, hogy viharos múltjuk ellenére Gaiman miért írt a Marvelnek egyáltalán bármit, külön cikket érdemelne.)
A kor tehát Erzsébet királynő és John Dee, I. Jakab és az inkvizíció kora, ahol Európa-szerte furcsa és baljós események történnek. Doktor Stephen Strange, Erzsébet királynő udvari mágusa és Sir Nicholas Fury, az udvari hírszerzés vezetője azt a feladatot kapja őfelségétől, hogy vizsgálják meg, mi okozza a furcsa jelenségeket, és hamarosan kiderül, hogy természetesen a világvége megakadályozásáról van szó.
A felvezetésben képbe kerül a templomosok kincse, amit egy remete hoz a legnagyobb biztonsági óvintézkedések mellett Jeruzsálemből: Sir Nicholas Fury az egyik legjobb ügynökét, a vak ír bárdot, Matthew Murdochot küldi, nehogy a főgonosz, Otto von Doom kezébe kerüljön az értékes tárgy. A nemrég alapított Roanoke kolóniáról Angliába érkezik Virginia Dare, az első Újvilágban született gyermek és furcsa, szőke hajú indián testőre, Rojhaz. Otto von Doom sikeresen megmerényli Erzsébet királynőt, VI. Jakab skót király I. Jakab néven trónra kerül Angliában, s azonnal boszorkány- és mutánsüldözés veszi kezdetét, aminek Carlos Javier Erzsébet által megtűrt „witchbreed” iskolája is áldozatul esik.
Végül hőseink a mutánsokkal összefogva elindulnak megostromolni Otto von Doom erődítményét, hogy megmentsék az ismert és ismeretlen univerzumot, visszaszerezzék a templomosok kincsét, kiszabadítsák az évek óta ott raboskodó négy fantasztikus hőst és legvégül helyretolják a kizökkent időt.
Nehéz mélyebben elemezni az 1602-t anélkül, hogy a sztoriból sok mindent lelőnék, ezért inkább az általános benyomásokra koncentrálok. Nyilván Gaimannek közönhető, hogy a szereplők néhány kivételtől eltekintve a világ szerves részének tűnnek, nem csak a történelmi háttérre odagombostűzött, Marvel-képregényből kivágott alakoknak. Bár van a sztoriban klasszikus „megostromoljuk a főgonosz hű-de-rettenetes erődítményét, átverekedjük magunkat a védelem első, második és harmadik hullámán, majd eljutunk a pálya végi főszörnyhöz, izé, főgonoszhoz, csata, happyend” történetrész, azért szerencsére nem csak erről van szó. Igényesen kitalált, csavaros, szerteágazó történetet kapunk intrikával, árulással, érzelmekkel, ami gondosan bele van ágyazva az alternatív történelmi háttérbe, és mindehhez jön az izgalmas keresgélés, hogy az adott szereplőnek van-e megfelelője a való világban és/vagy a Marvel univerzumban. (Ez az ismertető szándékosan nem fókuszál arra, hogy ki kicsoda az 1602-ben, ez egyrészt elrontaná a saját felfedezés örömét, másrészt nehéz lenne teljes listát adni - ilyet úgyis tud magának találni mindenki a neten.)
Van néhány kevésbé jól sikerült részlet is, például az idegesítően közhelyes főgonosz, Otto von Doom. Nem tudom, Gaiman direkt csinálta-e, hogy egy az egyben a lehető legklisésebb sztereotípiákból építkezett és szándékosan semmi extrát nem tett hozzá, vagy a sok Marvel hős átgyúrása után szegény Ottóra már nem maradt energiája, így mindenesetre a világot fenyegető első számú szörnyű veszély nem mondható kifejezetten fajsúlyosnak - még jó, hogy van második számú szörnyű veszély, különben nagy hiányérzet maradna az olvasóban. A másik bosszantó apróság Uatu, az űrből figyelő hülye kis földönkívüli, akinek szinte semmi funkciója nincs azon kívül, hogy az olvasó szájába rágja a nagy kozmikus összefüggéseket. A fantasztikus négyes szerepeltetése is elég erőltetett, nyilván valahová bele kellett szuszakolni őket, de semmi valódi szerepük nincs.
Ezt leszámítva azonban az 1602 elég jól sikerült: a történet a Marvel univerzum különösebb ismerete nélkül is élvezetes - persze még jobb, ha tudjuk, hogy miért vicces, hogy Nicholas Fury apródját, Peter Parquah-t többször is majdnem megcsípi egy-egy különösen ronda pók -; a Marvel hősök történelmi alteregói is jók; a történet a Gaimantől megszokott minimumot biztos kézzel hozza, ezért összességében bátran ajánlható mindenkinek, aki szereti az alternatív idővonalon játszódó sztorikat és kíváncsi arra, hogyan gondolja újra Gaiman a klasszikus szuperhősöket Erzsébet korában, felhőkarcolók nélkül.
A 8 epizódból álló sorozathoz két spin-off is megjelent New World és Fantastick Four címmel (egyik sem Gaiman tollából).
diane
|
