Csapongó ismertetőnk lassan tér a lényegre, mert mielőtt brainoiz tisztázná, mi az a clockpunk, hosszasan kinyilatkoztat a –punk végű egyéb irányzatokról. De szerencsére az is megindokolja, miért érdemes elolvasni a tárgyalt könyvet annak ellenére, hogy nem különösebben bonyolult a sztorija.

•

A klasszikus cyberpunk ugyan már a kilencvenes évekre túlhaladottá vált és elveszítette létjogosultságát, de ezt egészen jól titkolja. Egyrészt azért, mert a mai napig sokan írnak elöregedett sztorielemekből összerakott cyberpunkot esőben ázó neonfényes utcákkal. Másrészt a klasszikusokon felnőtt generációnak hála azóta szárba szökkent az eredetibb posztcyberpunk – amikor Dan Simmons, Charles Stross, John Scalzi, Warren Ellis és még sokan mások fogták mindazt, ami a cyberpunkból ma is életképes lehet, és friss, új felfogású sztorikba építették be a műfaj hagyományos tartozékait.
Ezzel párhuzamosan a cyberpunk egyik vadhajtása, a steampunk évtizedes vegetálás után éppen az ezredforduló környékén támadt új életre, valószínűleg annak köszönhetően, hogy ami írásban sohasem tűnt olyan vonzónak (a steampunk nagyon sokáig az alternatív történelem rajongóinak hobbija volt), az filmen, festményen, meganimálva vagy számítógépes játékban pazarul bír kinézni  – azért mégis más szélesvásznon gyönyörködni a sohasem létezett, roppant gőzgépekben. A steampunk ugyan megérne egy hosszabb elemzést is, de ezúttal csak átvezető kapocs jelen ismertetőnk témájához, a clockpunkhoz.

A clockpunk nem különösebben új kifejezés, legalábbis néhány évvel ezelőtt már lehetett vele találkozni imitt-amott (talán a GURPS szerepjáték használta először), de kevéssé ismert, hasonlóan az egyéb cp-leágazásokhoz, mint a dieselpunk vagy a biopunk. Míg a steampunk a cyberpunk nihilista, emberileg lepusztult, de közben nagyon hi-tech világát tette át az anakronisztikus gőzgépek közé, addig a clockpunk már ezeket a gőzgépeket cserélte felhúzható, kattogó masinákra. Végre megelevenedhettek a 18. századi órásmesterek soha meg nem valósult álmai, mint a Hellboy film és képregény felhúzható náci orgyilkosa vagy az Alice című számítógépes játékának roppant fogaskerekekkel ellátott gyárkomplexuma. Esetleg a Mainspring Jay Lake-től.

Jay Lake nevét érdemes megjegyezni. Magyarul eddig egy novellája jelent meg a Galaktika 2009 júliusi számában (Tom Edison and his Telegraphic Harpoon / Tom Edison és az ő telegráf-szigonya), de angolul már a negyedik regényénél tart és irigylésre méltó munkatempójának köszönhetően hamarosan remélhetőleg jönnek az újabbak is.

A Mainspring egyszerre szól az alternatív történelem rajongóihoz, a léghajófetisisztákhoz és az óramű-mániákusokhoz. Egy olyan 19. században járunk, ahol az amerikai gyarmatok nem vívták ki függetlenségüket, a civilizált világ kizárólag az északi féltekén szorong, de ott is szűkösen, ezért Viktória királynő léghajóflottája állandó harcot folytat az álnok kínaiak égi seregével. Ez már önmagában is ígéretes kezdés, de most jön a java. A Mainspring Földjét ugyanis gigászi óramű hajtja a tengelye körül, a bolygó pedig, akárcsak az összes többi égitest a Naprendszerben, roppant rézpályán mozog a Nap körül. A regény koncepciója tehát a kozmikus órásmester-analógia szteroidon, hiszen mi más bizonyíthatná jobban Isten létezését, mint a szabad szemmel is látható rézívek a csillagos égen (és a Hold körül),  nem is beszélve az Egyenlítőn körbefutó, két Himalájányi hegységről, a tetején a rézfogakkal, ahol az égi pályához csatlakozik a Föld. (Külön jó pont, hogy ebben a világban értelemszerűen nem a Teremtő személye vitatott, hanem az, vajon létezik-e még az a hatalom, ami ezt a mechanikus csodát megalkotta).

A világot azonban pontosan különleges struktúrája miatt rettenetes veszély fenyegeti: óraműve lassan lejár és valakinek fel kell húznia a főrugóját (ez az a bizonyos mainspring), különben nem forog tovább a bolygó, az pedig beláthatatlan következményekkel jár. A hálátlan feladat az ifjú órástanoncra, Hethorra vár, akit a történet kezdetén maga Gábriel arkangyal keres fel a gyarmatokon, átadja neki a kulcsot és eltűnik, hihetetlen kalandokba sodorva ezzel hősünket.

Mint ebből is látszik, az alaphelyzet nem különösebben bonyolult, és később sem számíthatunk túlságon szerteágazó cselekményre – amilyen zseniális és újszerű a világ, olyan szokványos a történet. A főhős a klasszikus utazós regények stílusában sodródik az eseményekkel, egzotikus helyről még egzotikusabb helyre, miközben az olvasó előtt fokozatosan feltárul a világ jelentős része. Közben Hethor számos akadállyal találkozik, életveszélybe kerül, nem hisznek neki, kényszersorozzák őfelsége léghajó-flottájába, elrabolják, és így tovább. Pazarul kitalált helyszínek váltogatják egymást, de igazából nem ismerjük meg a főhőst, a mellékszereplők felbukkannak és eltűnnek, a sztori pedig a vége felé egyre inkább hasonlít egy régi típusú számítógépes kalandjátékra, ahol az egyik teremből csak  a másik terembe lehet átmenni.

Ennek ellenére mégis érdemes elolvasni Jay Lake regényét. Nem túl hosszú, az alapötlet remek, a világ pedig egyike a legeredetibbeknek a műfajban. A történet egyszerűsége talán azért is zavaró, mert ilyen remek háttér esetében sokkal jobban adná magát, ha a szerző nem egy csőben vezetne végig minket ezen a világon, hanem igazi konfliktusokkal, több szálon futó cselekménnyel és hús-vér szereplőkkel dolgozna.
Tegyük hozzá azt is, hogy a cikk írója elfogult: aki hozzá hasonlóan kedveli a monumentalitást, sok mindent meg fog bocsátani Jay Lake-nek. Mert monumentalitásból  aztán van itt bőven, az egyenlítői Fal egyszerűen csodálatos, nem is beszélve a roppant léghajókról vagy a hatalmas, ősi romvárosokról. És persze a felhúzható Földről.
Jay Lake érzékletesen ír, amivel ezt a monumentalitását tényleg úgy tudja megjeleníteni, hogy erre fogékony olvasó libabőrös legyen. Remélhetőleg a Mainspring folytatásában már a történettel is volt ideje bíbelődni.

 Linkajánló: Jay Lake honlapja és blogja