Ki volt Oscar Wao? Valóban a fukú átka végzett vele? És vajon a szerepjáték-őrültek szűzen halnak? Rorimack ismertetője a Pulitzer-díjas regényről, amelyben egy túlsúlyos dominikai geek próbál megmenekülni egy generációkon áthúzódó családi átok elől – mint a címből is kitűnik, nem túl sikeresen. Könyvet mágikus realizmussal reklámozni olyan passzé, ezért inkább a nyelvet emelnénk ki, ami az átlag olvasónak talán kissé belterjes, de az igazi geekeket az összetartozás szívmelengető érzésével ajándékozza meg.

„But you know exactly what kind of world we live in. It ain’t no fucking Middle Earth.”

(De tudod te jól, milyen világban élünk. Ez nem egy rohadt Középfölde.)

Junot Díaznak úgy sikerült egy Pulitzer-díjas regényt írnia, hogy látszólag mindent megtett az olvashatóság ellen. A regény szövegét több spanyol nyelvjárás szlengje szövi át, olyan kifejezésekbe botlunk minden bekezdésben, amikbe még egy spanyolajkú is belepirul. Ami viszont még ennél is rosszabb: a regényben lépten-nyomon képregényekre, szerepjátékokra, sci-fi hasonlatokra bukkanunk.

Könnyen visszafejthető szöveggel van dolgunk, amennyiben otthonosan mozgunk a Stan Lee – Gary Gygax – Tolkien – Asimov neve fémjelezte kánonban. Máskülönben hogyan értenénk meg, mit jelent az, ha valakinek 4D10 sebzést okoz az első szerelem, és a jobboldali politikai rezsim milyen szintjén helyezkedik el az, aki szinte már gyűrűlidérc. De szükségünk van erre a nyelvre, hogy valóban megértsük a történetet. Egy történetet generációkon át húzódó átkokról. Diktátorokról, akiket emberfelettivé tett a hatalom. És írókról, akiknek természetük, hogy dacoljanak ezzel a hatalommal.

Oscar Wao, ahogy azt már a címből is megtudtuk, fiatalon halt meg. De nem Dominikán járnánk, nem egy mágikus realista mesében csöppentünk volna, ha az eseménynek ne lenne előzménye: egy két generációval korábbi botlás, amelynek hatása alól nem lehet kibújni.

Ha a leírhatatlanról beszélünk, kellenek a hasonlatok. Így válik főgonosszá Trujillo, a diktátor, és a sziget egy elnyomott birodalommá. Itt történik meg a jó doktor, Oscar nagyapjának a bukása – nem hajlandó behódolni, nem hajlandó a családját feláldozni a nőfaló nagyúrnak. És ami történelemként száraz adathalommá válna, ami visszaemlékezésként csak közvetve megtapasztalható, azt Junot Díaz a kétféle szlenggel egycsapásra átérezhetővé teszi.

Erre a feledni vágyott történelemre csak anyja sebhelyei emlékeztetik Oscart és nővérét, és mesék a Gengszterről, aki hercegként jött megmenteni a vad, fekete lányt, odaát Hispaniola meseszigetén.

Oscart azonban más mesék érdeklik. Igazi amerikai geek lesz belőle, túlsúlyos tömeg a játékmesteri paraván mögött, aki ponyvaregényekből rak falat maga és a világ köré. Élete a három „sz” körül forog: szerepjátékos, scifi-rajongó, de mindenekelőtt folyamatosan, reménytelenül szerelmes.

És amikor úgy tűnik, hogy diplomázás után élete hátralévő része másról sem fog szólni, csak kiadatlan kéziratokról, túlméretes nadrágokról és viszonzatlan vonzalmakról, visszahívja őt a Sziget, visszahívja Santo Domingo. Visszahívja, mert a sorsot, a fukút, nem lehet kijátszani.

Díaz története vadul kalandozik a generációk között, hosszú lábjegyzetekben burjánzik tovább. Nemzeti tragédiákat és egyéni szerencsétlenségeket ismerünk meg, de hiába ír akár a legszörnyűbb sorsról, minden mondatában ott bújik egy parányi mosoly, minden szavával játszik. Hiába bukkan föl Merlin vagy az Aranymonguz a lapokon, a regény valódi mágiáját ennek a kiolthatatlan díazi jókedvnek köszönhetjük.

„But hey, it’s only a story, with no solid evidence, the kind of shit only a nerd could love.”

(De figyu, ez csak egy történet, bizonyíték nélkül, olyan faszság, ami csak egy nördnek jön be.)