Miért ijesztő egy realista vámpírregény?

Posted In: John Ajvide Lindqvist, könyv

Bár diane is olvasta a Let the Right One In című vámpírregényt, mégis csak brainoiz tegnapi ismertetőjének hatására kapott ihletet, hogy végre írjon is valamit (direkt nem használjuk a reflektál szót).  Miért is tesz jót egy horrornak, ha a természetfeletti szépen belesimul egy lakótelep hétköznapjaiba?

Milyen az, ha nem az időben és térben távoli Louisiana mocsári miazmáinak vagy a vad Kárpátok zordon erdélyi bérceinek biztonságos távolából szemléljük Anne Rice és Bram Stoker vérszívóit? Ha itt vannak egészen közel, egy nyolcvanas évekbeli svéd lakótelep ijesztően ismerős egyenházaiban élnek, ijesztően ismerős egyenalakokból, lakótelepi alkoholistákból, iskolás fiúkból és kisbolti eladónőkből táplálkoznak? És ha kiderül, hogy a szépségtapaszos glamúr és pozőrködés nélkül alig van különbség köztük és a normális emberek között?

John Ajvide Lindquist regénye szociorealista sztoriként indul, látszólag vámpírtörténet válik belőle, ami aztán látszólag klasszikus fröcsögős zombihorrorba fordul, mégis erőltetettnek tűnik ilyen éles határokat húzni, olyan szervesen olvadnak egymásba ezek az elsőre különböző rétegek.

let-the-right-one-in.jpg

A 12 éves Oskar lakótelepi idegenséggel, magányossággal és kiszolgáltatottsággal átitatott történetében az első oldaltól kezdve ott lapul A legyek ura sötétsége, majd ugyanezzel a – felnagyított és megtöbbszörözött – sötétséggel találkozunk a felnőttek világában is, ahol egy szánalmas emberi roncs gyilkol szörnyű módon kisfiúkat, s végül az úgymond igazi szörnyeteg színre lépése már egészen természetesnek tűnik.

A természetfeletti olyan magától értetődően bukkan fel a történetben, hogy amikor az első zombi felébred a hullaházban, könnyen a valóság részének fogadjuk el – és nem egy vámpírregény vagy egy zombihorror valóságának, hanem egy svéd lakótelep valóságának. Bár vannak a könyvben bőven feltépett artériák és botladozó, rothadó zombis epizódok, igazán ettől a hátborzongató ismerősségtől lesz ijesztő a történet.

Lindquist vámpírjai is magukban hordozzák a műfaj eredendő tragikumát, a szörnyetegét, amely tudja magáról, hogy szörnyeteg, de az, hogy vámpírok élhetnek közöttünk, korántsem a legborzongatóbb része a regénynek, mert a jelenlétük inkább csak ellenpontozza, kiemeli a számunkra kényelmetlenül ismerős szörnyetegeket.

Az uszoda öltözőfülkéjében áldozatára leső, a párás, klórszagú levegőtől, saját beteges pedofil vágyaitól és már-már vallásos kötelességtudattal keveredő bűntudatától fuldokló gyilkoshoz képest megkönnyebbülés végre egy kis oldschool vérszívás vagy rothadó zombis üldözés.

Valószínűleg azért ilyen kényelmetlen és ijesztő olvasni ezt a könyvet, mert nem tartja be a szabályokat: a horrortörténetek egyik funkciója, hogy nyugodtan kiretteghessük magunkat egy biztonságosan valószínűtlen szituációban, és Lindquist regénye ezt a biztonságos valószínűtlenséget veszi el, amikor a szomszéd panellakásba vámpírokat, a panelkomplexum pincéjébe pedig zombikat ír.