The sheriff is back in town, avagy rampion, az endless egyik alapító atyja lerántja a leplet hosszas eltűnésének okairól. Kemény szavak, kíméletlen trónfosztások, illetve régóta hanyagolt esszé-rovatunk feltámasztása. Mint minden vélemény, ez is szubjektív és nem az endless stábjának kollektív véleményét tükrözi. Legfeljebb majd a többiek is kifejtik kommentben, mit gondolnak, amire egyébként minden olvasónkat csak bátorítani tudjuk. Gaiman, Gibson, Moore és mások a célkeresztben.

•

Hadd ejtsek pár szót arról, miért nem írok évek óta az endlessre. Önmagában ennek semmi jelentősége nincsen, és fölöslegesnek tartanám felhívni rá a figyelmet. (Hadd hívjam fel inkább a figyelmet brainoiz lankadatlan szerkesztői erőfeszítéseire, melyekkel az utóbbi években életben tartotta a honlapot.) De hallgatásomnak oka van, és az a benyomásom, hogy többen hasonlóképpen éreznek, mint én. Vitaindítóként tehát érdemes felvetni pár gondolatot.
A tény: évek óta nem találok olyan „endlessre kívánkozó” művet, ami izgalomba hozna. Az endless eredetileg a progresszív fantasztikum iránti közös, olthatatlan lelkesedésünkből született, melyet Gaiman védőszárnyai alá utaltunk. Tisztességgel nekiláttunk feltérképezni a nyugati underground fantasztikumot, és ma már a cikkírók második-harmadik generációja gyűjtögeti itt a kuriózumokat. De valami mégis elveszett. Továbbra is megosztjuk kincseinket, de már nem gondoljuk, hogy varázstárgyak lennének. Szépek, kedvesek: a rossz élet búfelejtő kellékei.
Úgy látom, hogy a fantasztikum, amin felnőttünk, amit szerettünk, megvénült. Erejét és lendületét vesztette – önismétlő lett, pöffeszkedő és dekadens. Nem tudta megvalósítani önmagát, ígéretei marketing-szlogenekké silányultak, látnokai pedig bérsámánokká vagy zsebprófétákká. Érdemes áttekinteni néhány életpályát.

• William Gibson
Gibson a kilencvenes évek elején maga volt az isten. Az első sci-fi író, aki meglátta, sőt, maga teremtette a jövőt; a zeitgeist-hacker, aki a kortárs psziché legmélyére ásott a kiborglétről szőtt minimalista cselekmény-esszéiben. A gibsoni jelen-jövő egy végtelen transzcendencia ígéretét hordozta, mely – úgy tűnt – egyesíti Clarke kozmikus látomásait a megtestesült, érzéki csodával. (Ennek legpontosabb képi megjelenítése talán az Innocence katedrálisa.) Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy a Neurománc-trilógia és a Virtuálfény (aka. Neurománc 2.0 béta) után mi következik. És mi következett…? Gibson elhitte a talpnyaló kritikusoknak, hogy ő nagy kortárs amerikai prózaművész, és sorozatban ötször megírta ugyanazt a regényt, egyre jobban belecsúsztatva a kiberjövőt a marketingjelenbe. Ezzel állítólag azt szimbolizálta, hogy a világunk tényleg olyan, amilyennek ő huszonöt évvel ezelőtt megálmodta, de egy másik, legalább ennyire érvényes perspektívában azt szimbolizálta (sőt, nemcsak szimbolizálta, hanem bizonyította is), hogy huszonöt éve egyetlen épkézláb új ötlete sincs. Pénze viszont annál több – jó neki.

• Alan Moore
Moore kezdettől fogva korszakalkotó zseninek képzelte magát, és amíg ezt mások nem hitték el neki, sikerült is rendes történeteket kiizzadnia. De underground hírnevével egyenes arányban erősödött egyrészt arroganciája, másrészt az a meggyőződése, hogy egy képregényt nem a sztori, hanem a bornírt módon az olvasók pofájába tolt Mondanivaló tesz érdekessé. A szórakoztatóiparral való intenzív kapcsolat az érzékenyebb lelkű szerzőkből hajlamos paranoiával párosuló kisebbrendűségi komplexust kiváltani, és ez a filléres comicokat gyártó Moore esetében sem volt másképp. Mániája lett, hogy neki túl kell lépnie a médiumon, különben pondró kis szuperhős-bértollnok marad. Úgyhogy eszmélése óta nem csinál mást, mint folyamatosan túllép a médiumon, vagy a szájbarágós műbaloldali politizálás (V for Vendetta, Watchmen), vagy a misztiko-bullshit (From Hell, Promethea), vagy az enciklopédikus igyekezettel súlyosbított posztmodern kikacsintgatás (Top Ten, League of Extraordinary Gentlemen) felé. Ha a csillagok állása megfelelő, az eredmény igen jó – de sosem a fontoskodó körítés miatt jó, hanem mert Moore-nak épp nem sikerül kipusztítania magából a mesélői őserőt. Az utóbbi időben sajnos ez egyre gyakrabban sikerül neki, és emiatt különösen feltűnő, hogy a szuperhős-műfaj elhagyására tett állandó kísérletei ellenére totálisan rabja a műfajnak.

• Warren Ellis
Ellis valószínűleg Moore árnyékában él, és abban reménykedik, hogy a fragmentált hipervalóságok kavargatásával és a techno-savvy kvantumhablával még Moore-nál is nagyobbat tud majd mondani, de anélkül, hogy valaha is tisztáznia kéne, pontosan mit mond. Ellis maga az ösztönös posztmodern: Moore-ral ellentétben nem kényszerül exkavátorral helyet csinálni a mondanivalónak, mert eleve nem akar mondani semmit, csak hip módon recirkulálni a comics múltját. Emiatt ő is a szuperhős-paradigma rabja (a Planetary annak krónikája, ahogy nagy lendülettel elhagyja a műfajt, majd az érdektelenség sekély, barna tócsájába placcsanva visszaérkezik hozzá), de ez nemigen zavarja. Mivel képtelen szájbarágós lenni, sokkal könnyedebben formál a témáiból élő és érdekes történeteket, de ha nincs mellette egy lelkes, vizionárius grafikus, lesüllyed a rutinhoz, a legjobb alapötletei pedig pont akkor pukkannak ki, amikor epikus szintre kellene emelniük a cselekményt (l. Planetary és Transmet).

• Neil Gaiman
Gaiman a legnagyobb csalódások egyike. A Sandman a kilencvenes évek közepén maga volt az élő csoda: a kiáradó fantasztikum, a képregény újjászületése, az emberi mítoszkincs feltámadása egy mágus kezei között, aki a mindennapok melankóliáját az időtlen sorskérdésekkel tudta egybefonni. És hogyan ígért rá a mester erre a káprázatos indulásra? Természetesen brandet csinált önmagából, és gyönyörűen kicsiszolt, teljességgel középszerű meseregények sorában fosztotta ki saját fiatalkori álmait. Lubickol a kedves, simulékony mondatokban, és újra meg újra elmeséli, hogy a gyerekkori szorongásaink, érdektelenségbe hulló köznapi életünk rezdülései mögött bizony ott van – a Sandman világa, amit egyszer már megírt. Ahogy a Sandman-figurából kipárolgott a darkos angst, nem maradt a helyén semmi, csak egy bánatos tekintet és pár kövér előleg-csekk a következő regényre.

• China Miéville
Miéville volt a korai kétezres évek faszagyereke. Varázslatosan pöffeteg prózájával megmámorított mindenkit, akit zavart a gibsoni ön-mumifikáció vagy a Gaiman-féle ügyes selfmarketing. Sajnos Miéville tudta is magáról, hogy faszagyerek, ezért feltételezte, hogy minden, ami kiömlik belőle, eleve tökéletes és forradalmi. A Perdido és a Scar is egy hallatlanul monumentális, punkos, neogót hipervalóság felé tapogatózik, de az önkontroll hiánya miatt mindkettő az elátkozott regény-féltéglák mocsarában végzi. Miéville debütáló regényei azt bizonyítják, hogy a special FX próza és a beteg fantázia nem helyettesíti a releváns karaktereket és az értelmes cselekményt. Erre láthatólag a szerzőjük is rájött, de a lehiggadt Miéville-ből már nemcsak a pöffetegség, hanem a látnoki őserő is hiányzik. Ügyes kismesterré változott, aki besorolta magát a gaimani overgroundba. (Ezzel sajnos retrospektíve átértékelte saját korábbi teljesítményeit is. Bár a Perdido megjelenése idején nagyobbat ütött, mint bármilyen hallucinogén, varázsa hamar elbomlott a mámor utáni napfényben. Miéville-nek három trükkje van: hangulatos szavakat tud kitalálni, nagyon érzékletesen ír le filmes special effekteket, és hatalmasra tud felnagyítani olyan dolgokat, amiket nem láttunk még ilyen nagyban. [Pl. New Crobuzon a burjánzó steampunk metropolisz túlhajtott változata, a Scar csúcsjelenete a kalandfilmek vízesés-snittjeinek XXL-es újramesélése.] Ezek a momentumok olyan érzést keltenek, mintha valami egészen új világgal találkoznánk – pedig elég egy gyors gondolatkísérlet, hogy megállapítsuk: a Perdido filmen nem feltétlenül nyújtana semmi szokatlant. Látnánk egy nagyon nagy steampunk várost, mindenféle szörnnyel és special effektekkel. Az egyetlen újdonság az lenne, amit a rendező – Miéville-től függetlenül, és rajta túllépve – kikever az alapokból.)

Ha öt zseni ekkorát hasalt, annak rendszerszintű okai kell hogy legyenek. Az utóbbi években – az endlesst olvasva az a benyomásom – epigonok hada élősködik azokon az ötleteken, melyek eredetijét a Gibson–Miéville tengely mentén, vagy legalábbis annak közelében kell keresnünk. Csakhogy ha eközben maguk az úttörők is saját epigonjaikká váltak, ott alighanem egy egész műfaj került válságba.

Hogy a válságnak pontosan mi az oka és hova vezet, arról ezúttal nem spekulálnék, mert már így is elég szószátyár voltam. Két megfigyeléssel zárnám a töprengést:

1) A fantasztikum megjelenítésének létezik egy művészkedő vonulata, ide tartozik pl. David Lynch, Bret Easton Ellis és Viktor Pelevin (no meg ősképként Borges). Véleményem szerint ez a vonulat éppúgy nem tartozik a valódi fantasztikumhoz, ahogy az Egy kiállítás képei c. Muszorgszkij-mű sem tartozik a képzőművészethez. Épp ezért a válságból kivezető útként sem tudom értelmezni, amit a szóban forgó szerzők csinálnak.

2) A mai magyar kamaszoknak az a része, aki fogékony a fantasztikumra, a mangáért és animéért, azaz a keleti fantasztikumért rajong. A keleti és nyugati fantasztikum között alapvető eltérések vannak; a legfontosabb eltérés az, hogy a keleti szemléletben a fantasztikum nem transzcendens birodalom, hanem az emberi létezés egyik dimenziója. Emiatt a keleti fantasztikumot nem lehet a nyugati fantasztikum megmentőjének vagy betetőzésének tekinteni, bármilyen csábító is egy ilyen következtetés.

Lehetséges, hogy az a fantasztikum, amit szerettünk és megismertünk, voltaképpen nem is létezik. Nincs csoda, csak az újdonság ereje, és nincsenek látnokok, csak aktuális kedvencek.

(Zárómegfigyelés: hazai szerzők kis csoportja tíz-tizenöt éve kísérletezik olyan történetekkel, melyek a meseszerűség révén a valóság mélyére akarnak bevilágítani.)