Az Amerikába települt orosz írónő az urban fantasy mestereit követve a város alá merészkedik, és ott egy külön világot talál. Ismert alapanyagok, egzotikus fűszerezés – mennyivel több a regény, ha ez a bizonyos metropolisz éppen Moszkva? brainoiz kitekint.

 

•

A posztszovjet rögvalóság és a fantasy párosításával talán Szergej Lukjanyenko tört be leglátványosabban (vagy akár legelsőként?) a nyugati piacra – az, hogy az Őrség-sorozat megjelent angolul, a film pedig Amerikáig jutott (a rendezőjét egyenesen Hollywoodig repítve), olyan sikersztori, ami kevés kelet-európai szerzőnek adatott meg. Ekaterina Sedia, a moszkvai születésű, de New Jersey-ben élő írónő (ezért az angolos írásmód) első regénye, a The Secret History of Moscow első pillantásra hasonló vállalkozásnak látszik.

Ennek ellenére az első ismertetők után mégsem Lukjanyenko jutott eszembe először, hanem Neil Gaiman és a londoni metróalagutak varázslatos világában játszódó Neverwhere. A Secret History… ugyanis a jól ismert urban fantasy toposzra épít, azaz a modern metropolisz alatt létező mágikus világban játszódik, ahová a társadalom számkivetettjei hullanak alá, az elfeledett lények és titkok közé. Az orosz Neverwhere, gondoltam, majd beszereztem a könyvet, és az első dolog, amit megláttam a borítón, az Neil Gaiman ajánlása volt.
Ezek után azzal folytatnám, hogy minden előérzetem dacára Ekaterina Sedia mégsem az orosz Neverwhere-t írta meg, habár vannak hasonlóságok. Ami nem meglepő, mert Gaiman említett könyve sem az egyetlen regény, ami erre a toposzra épül (csak két példa az endlessen is ismertetett művek közül: King Rat és Dark Cities Underground), mondjuk az is igaz, hogy a Neverwhere ötletességben magasan veri a többit, ebből is látszik, hogy az alap nem minden. Ez sajnos a tárgyalt könyvre is igaz. Sedia kiválóan helyezi át az orosz viszonyok közé ezt a bizonyos alapmítoszt, csak aztán valahogy nem nagyon kezd vele semmit, de erről majd később.

A történet hatásos felütéssel indít: az 1990-es évek elején járunk, Moszkvában, ahol hősnőnk, Galina terhes húgával és az édesanyjával éldegél együtt, de egy reggelen teljesen feje tetejére áll amúgy sem különösebben kiegyensúlyozott világa – történik ugyanis, hogy Mása, a húga váratlanul megszüli a gyermekét a fürdőszobában, majd csókává változik, és kirepül az ablakon. Mivel Galinának senki sem hinne (egyszer már feküdt a zárt osztályon), egyedül kezd nyomozni a húga után. Így találkozik Jakov Richardsszal, az alulfizetett rendőrrel, aki a rejtélyes eltűnéseket vizsgálja (nem Mása az egyetlen, aki madárrá változott), és együtt jutnak el Fjodorhoz, az alkoholista utcai festőhöz, aki meg van róla győződve, hogy a pocsolyákban tükröződő városból madarak repülnek át vagy éppen vissza. És mivel ennek a teljesen őrült elképzelésnek éppen annyi értelme van, mint a körülöttük létező, kaotikus világnak, a trió úgy dönt, átmerészkednek ebbe a másik birodalomba. És itt kezdődik az igazi kaland: a Moszkva alatti misztikus alvilág fénytelen vadon, ahol szláv istenek, mitológiai lények, elfeledett hősök és fentről lepottyant emberek élnek egy kis faluban vagy a végtelen erdőben. Galináék a sok furcsa, sőt veszélyes szerzet között nyomozgatva próbálják kideríteni, kik vagy mik (és miért) állhatnak a rejtélyes átváltozások mögött.

Adott tehát három igazán megtört, illúzióját veszett kelet-európai karakter (kedves, életszagú apróság, hogy Galina alulfizetett fordítóként dolgozik egy kiadónál, vagy hogy a nem túl fiatal Jakov még mindig az anyjával él együtt). Ez az első pirospont a könyvnek. A másikat a kora 1990-es évek Moszkvája és az alatta létező alvilág miatt kapja, hiszen ebben az omladozó, sötét, mágikus városban nem túl nehéz felismerni a rendszerváltás utáni Magyarország bizonyos jellegzetességeit sem. Amikor a darabokra hullott régi világ romjain a teljes káoszban elkezd kialakulni valami más, nyugatról elkezdenek beáramlani az addig egzotikumnak számító dolgok, mint a gyorséttermek, autómárkák és tévéműsorok. Amikor hirtelen minden bizonytalanná válik, és elszaporodnak a zavarosban halászók vagy a váltás vesztesei, a kukázó kisnyugdíjasok vagy a munkanélküliek. Ráadásul ugyanilyen hangulatú a mágikus alvilág is. Sedia tudja, miről beszél, és nem egyszerűen a modern valóságot keveri a fantasztikummal, hanem a kelet-európai valósághoz nyúl, ahol a bőrkabátos, kopasz pénzbehajtók feketemágiát használnak, ahol a misztikus birodalom lakóinak nagy része a gulág elől menekült a föld alá. Esetleg egykor éjjeliőrként dolgoztatott, osztályidegen értelmiségiek éldegélnek a ruszalkák között.

(Azt egyébként el sem tudom képzelni, mi jön le ebből egy nyugati olvasónak – vajon nem tartja-e ugyanolyan fikciónak a számunkra sajnos életszagú részleteket, mint a város alatt élő vízszellemeket?)

Persze a Secret History… nem posztszovjet szociológiai dráma, hanem fantasy, ahol van rejtély, nyomozás, mágia, jók és rosszak. Ezzel meg is érkeztünk a könyv nagy gyengeségéhez is, ami sajnos a történet. Ha azt mondom, nem túl bonyolult, enyhén fogalmaztam. A regény amúgy sem különösebben vastag, és ennek nagy részét kitölti egy fogadóban eltöltött periódus, ahol a sorban felbukkanó szereplők elmesélik, miképpen kerültek ide. Paradox módon éppen az ő sorsukban keveredik az előbb dicsért módon a fantasztikum a kelet-európai valósággal, de hogy rosszat is mondjak, a cselekmény éppen ezért sokáig tapodtat sem halad előre (az ötletek jók, az adagolásuk nem). És amikor végre beindul a sztori, akkor sem lesz túl izgalmas, sőt bevallom, a lezárás nagyon sok kívánnivalót hagy maga után.

A fentiek miatt a könyv inkább érdekes kuriózum, mint bombasztikus olvasnivaló – viszont nem Neverwhere-klón, és az Őrség-sorozara sem hajaz (sőt plusz pont, hogy sokkal jobban megfesti – számomra – Moszkvát, mint Lukjanyenko). A benne rejlő potenciál miatt egyébként az is biztos, hogy Ekaterina Sedia azon szerzők közé került, akikre oda fogok figyelni a közeljövőben.

Linkajánló: az írónő hivatalos oldala