Mi történik, ha a komor (és akciódús) sf-noirjáról ismert szerző megírja élete első fantasyjét? Nem túl meglepő módon egy komor (és akciódús) kalandregény születik, ahol vannak kardok, gépezetek és ismerős toposzok, de nagyon sok minden azért más, beleértve a főhőst is. brainoiz ismertet.

•

A fantasy regények vagy filmek egyik visszatérő momentuma, amikor a keménykötésű hős már végigverekedte magát az elvetemült gonosztevő csatlósain, és megtorpan a kazamatákban, ahol a zárkák mélyéről az erőszakkal elhurcolt fiatal lányok pislognak kifelé rémülten. A hős ilyenkor természetesen lecsapja a lakatokat az ajtókról, és a szerencsétlen rabok boldogan menekülnek vissza szabadságba. Jöhet az összecsapás a gonosszal.

Tárgyalt regényünk esetében azért fontos kiemelni ezt a részletet, mert majdnem pontosan ebben a formában megtalálható The Steel Remains közepén (csak hogy megnyugtassak mindenkit, nem a végső nagy jelenetet lőttem el). És ez a bizonyos majdnem teszi érdekes vállalkozássá a fantasy zsánerében debütáló Richard Morgan regényét, ahol (a fenti példát ismét előrángatva) az elrabolt lányok rettegve kuporognak tovább celláikban, és eszük ágában nincs élni a frissen felkínált szabadsággal – talán rohanjanak ki a város legmocskosabb negyedébe egy szál pendelyben, ahol nagy eséllyel megerőszakolnák, majd megölnék őket? Ha pedig mégis visszajutnak a családjukhoz, másnap úgyis visszahozzák őket a legálisan működő adósságbehajtók. Mellesleg hősünk ezzel pontosan tisztában is van, és heroizmusának feleslegessége nem először teszi keserűvé és mérhetetlenül dühössé. Ráadásul hiába indul el szétpofozni a gonoszt, ott sem olyan fekete-fehér a helyzet…

A realista fantasy nem újkeletű dolog, elég, ha G.R.R. Martinra gondolunk, akinek szintén nagyon beütött ez a koszos, sáros, véres és verejtékes megközelítés, amivel persze vigyázni kell, hiszen ha túlzásokba esik a szerző, a középkor-klónban éppen a fantasy lényegét, a csodát, az átlegemberek feletti heroizmust és egyebeket öli ki. A The Steel Remains egyébként pusztán a fülszövege alapján talán el is kerülte volna a figyelmemet, ha nem Richard Morgan első fantasyje lenne. A szerző eddig ugyanis teljesen más stílusban írt (mint arról most már magyarul is meggyőződhet bárki), lásd Market Forces vagy a már magyarul is majdnem teljesen beszerezhető Takeshi Kovacs-trilógia. Az Altered Carbon (Valós halál), ha nem is világmegváltó mű, de ütős alapötletre felfűzött posztcyberpunk plusz noir plusz akció-sf volt, egy monologizáló, exkommadós főhőssel. A második rész (Broken Angels,magyarul Törött angyalok) a noir után a kommandós-háborús toposz felé sodródott (a tökösség és az akció maradt), és egy ősi civilizáció maradványai között torzsalkodó corporate-háborúba keverte szegény Kovacsot. (A harmadik kötet, a Woken Furies elolvasásával a cikk szerzője jelenleg még adós.)

A kérdés tehát adott volt: mihez kezd Morgan a fantasy kliséivel? Nos, részemről azt kaptam, amit vártam. Realista, szókimondó, többnyire illúziótlan, de közben mégis heroikus fantasyt, ahol van harcedzett veterán, kemény beszólások, komor háttérvilág, összeesküvés, véres harcjelenetek és ősi civilizáció romjai (a kötelező misztikus gépezetekkel). Mindehhez pedig egy következetesen kicsit más szemszögből megírt sztori jár, a szokványos kezdéssel – a háború után egy legendás veteránt visszarángatnak elvonultságából rendet tenni, és ennek az egész világra kiható következményei lesznek.

Ez a bizonyos hős Ringil Eskiath, a sajátos értékrend szerint élő, vállas, merész és életveszélyes figura, aki ősi kardot hord a hátán. Eddig maga lenne a hard fantasyk toposza, abban viszont markánsan eltér a Conan-féle macsó hősöktől, hogy egyrészt rendkívül cinikusan áll hozzá saját legendájához, másrészt nyíltan saját neméhez vonzódik – igaz, sem a barátai, sem a saját családja nem politikailag korrekt vele, számukra csak másodsorban legendás hős, elsősorban „degenerált korcs” (és ők még egészen finomak, szülőhazájában végig a karóba húzást kockáztatja). Számomra külön jó pont, hogy Ringil abba a hőstípusba tartozik, aki amint konfliktusba keveredik – és ez igen gyakran megesik –, azonnal kiváltja a kárörvendő kézdörgölést az olvasóban: vajon mennyire járnak pórul az ostobák, akik belekötöttek.

Két másik szálon Ringil korábbi harcostársainak a sorsát követjük, akik szintén belekeverednek az eseményekbe. Sárkányölő Egar, a civilizációt megjárt nomád éppen a klánját vezeti, némi zökkenőkkel, amíg ki nem vívja egy nála erősebb hatalom haragját. Archeth, a félig ember, félig Kiriath nő (lásd később) pedig az Yhelteth birodalom tanácsadójaként szembesül egy város rejtélyes pusztulásával.

A háttérvilág, ha nem is formabontó fantasy, azért kifejezetten hangulatos és érdekes. Ringil hazája, az enyhén mediterrán hangulatú, mocsárvidéken terpeszkedő Trelayne League gátlástalan kereskedő-városállam, ahol mindent a pénz ural, az Yheltheh birodalom pedig nem csak kupolás, bazársorokkal tarkított fővárosával és roppant palotáival juttathatja eszünkbe a Föld közel-keleti régióját. A birodalom éppen hatalma teljében van, az erőszakkal beolvasztott népek megtörtek, a sokat emlegetett háborúnak vége, a dekadens világi uralkodó a Szent Kinyilatkoztatást tisztelő radikális papsággal osztozik a hatalmon, a határvidéken pedig a sztyeppék nomád törzsei próbálnak visszatérni a régi életükbe a zsoldoskodás után. Ebben a világban a nemrég eltávozott Kiriath civilizáció után maradt holmik töltik be a varázstárgyak szerepét, sőt a szörnyek létezése is inkább ennek, a technológiát magas szinten használó nép létezésének ki nem bontott, de sejtetett következménye (mint tudjuk, bizonyos szinten a technika megkülönböztethetetlen a mágiától, és Morgan jól oldja meg a feladatot, inkább sejteti a Kiriath technológiát és nem zökkent ki a lowtech fantasyvilágból).

A szerző nem sokat teketóriázik, rögtön a mélyvízbe dobja az olvasót – térkép nincsen, szóval kell néhány fejezet, mire kiigazodunk a földrajzi és személynevek kavalkádján –, és ez igaz a világ történelmére is. A finoman adagolt információkból szépen lassan sejlik fel az előző nagy háború története, ahol főhőseink is küzdöttek, hogy végül győzelemre segítsék az emberiséget a hódítani érkező Pikkelyes Nép, azaz a gyíkemberek és a legendás sárkányok ellen. Talán veszítettek volna, ha nincsenek segítségükre az ébenfekete bőrű, évszázadokig élő Kiriath harcosok. A Kiriath nép máshol az elfeknek felelhetne meg, legalábbis szerepüket tekintve: furcsa gépezeteikkel érkeztek és távoztak, csak néhány hajót meg az azokba börtönzött tébolyult szellemeket (vagy mesterséges intelligenciákat, ki tudja) hagytak maguk után. A világteremtés jól sikerült, Morgan regénye olyan fantasy, ami éppen eléggé koszos és valós, de nem hiányzik belőle a monumentalitás sem.

Mint arról már esett szó, a történet a klasszikus hagyományokhoz hűen egy megbízatással kezdődik: Ringil Eskiath egy eldugott falucskában tengeti napjait ivással és verekedéssel, amikor régen nem látott anyja felkeresi, hogy térjen haza, és kutassa fel a rabszolgának eladott rokonukat. Hősünk természetesen ezzel rögtön darázsfészekbe nyúl, és alaposan belekavar egy kiterjedt összeesküvésbe. A történet fordulatait nem akarom lelőni, maradjunk annyiban, hogy Ringil nyomozása, Egar váratlan megpróbáltatásai a sztyeppén és Archeth kutatása mind egy világméretű veszedelem leleplezése felé vezetnek.

A The Steel Remains kissé lassan gombolyítja és fűzi össze ezt a három szálat, olyannyira, hogy a történet háromnegyedénél igazából kezdtem úgy érezni, mintha egy bevezetőt olvasnék egy trilógiához. Végül azért van lezárás, ami kissé elkapkodottnak tűnik, sőt a két másik szereplőt is elég súlytalannak éreztem ezen a ponton, csak nem tudtam mire vélni – a problémát a wikipedia válaszolta meg, ahonnan kiderült, hogy lesz még egy kötet. Ezt érdekes módon (az én angol kiadásomon legalábbis) semmi sem jelzi – sem a borítón, sem a fülszövegben, sem a regény végén. Neheztelésemet az tompítja, hogy meglehetősen kíváncsi vagyok a folytatásra. Morgan egyébként jól ír, habár néha hajlamos a túlzásokra, mind szövegileg (a hasonlatokkal néha elszalad a ló), mind karakteralkotásban, legalábbis a büszkén meleg Ringil mellett egyelőre felesleges túlzásnak tűnik a leszbikus, magányos, félvér és drogfüggő Archeth figurája.

A The Steel Remains bátran ajánlható azoknak, akik szeretik a sötét tónusú, harcorientált, realista, de közben mégis heroikus fantasyt. Nem javasolnám viszont azoknak, akiket riaszt a túl explicit erőszak vagy a realista hangulatot mellesleg erősítő trágárság (angol eredetiben egyébként elég vicces olykor, hogy egy sztyeppei nomád úgy beszél, mintha Glasgow külvárosából érkezett volna), és nagyon nem ajánlott a homofóbiában szenvedőknek, hacsak át nem lapozzák az igen plasztikus szexjeleneteket.