Karl Schroeder felfeszegeti a pörgős fantasy-regények kopottas burkolatát és csillogó, ijesztő technológiára bukkan alattuk. Tapsi ismertetőjét azoknak is ajánlanánk, akik alapvetően óvakodnak a fantasy és sf párosításától, mert a Ventus könnyen rácáfolhat az előítéletekre.

•

A világot a legkisebb királyfi és az obligát kiskondás helyett ezúttal egy kőműveslegény menti meg, bár senkit sem épít a terraformált anyabolygó mesterséges képződményeibe. Az öntudatra ébredt „gépek” uralma alatt a középkorba visszasüllyedt Ventuson egy rosszindulatú istenség utolsó magva rejtőzik. A galaktikus kalandorok kis csapata akár saját életük árán is megakadályozná, hogy szárba szökkenjen. Adott még egy kísérleti városokat építő, őrült királynő és fellázadt népe, és persze ott a rosszindulatú istenség, aki egyre kevésbé biztos a dolgában. Hogy ez így zavarosnak tűnik? Lehet. De mégsem az.

A könyv az első pár tucat oldal alapján akár egy kicsit szokatlanabb fantasy is lehetne. A hatalmas erdőségbe szorult udvarház tövében kis falu lapul; lakói időtlen idők óta változatlan rendben élnek, még a kőművesmesterség is öröklődik. Ez a szakma évszázadok óta a Mason család jussa, és most, hogy Jordan betöltötte a tizenhetet, a brigád második emberévé, apja helyettesévé lép elő. Nem is akar mást, mint… Világot látni? Ugyan! Az erdő félelmetes hely, ott laknak a szeszélyes, kiszámíthatatlan Szelek, még nappal is ijesztő a fák közé merészkedni… Persze ha lehetne egy kívánsága, az talán az volna, hogy megszabadulhasson az elmúlt napok eleven rémálmaitól. Mert elég valóságosnak tűnnek: látomásaiban Jordan hadvezér, és a Szelek felemésztik a seregét. És az sem egészséges, ha éppen az állványzat tetején tör rá a leküzdhetetlen érzés, hogy ő most lovagol.

Gyakorlott fantasy-olvasó itt már sejtheti, hogy Jordan bizony nem menekül, neki kell megmentenie a világot, de ha azt hisszük, hogy Karl Schroeder beéri egyszerű fantasy-panelekkel, akkor nagyon nagyot tévedünk. A fejletlen technológiájú bolygó körül ugyanis egy roppant fejlett univerzum villódzik; Ventust csak azért nem lepték még el az űrhajók és a nanotechnológiával felturbózott szuperhősök és hipergonoszok, mert a Szelek megérzik a fejlett technológiát és ízekre szedik. Persze a Szelek maguk sem csak olyan éteri ezoterikumok; épp ellenkezőleg, ezek bizony különféle terraformálásra tervezett, önfejlesztő gépek, egy részükkel később meg is ismerkedünk. Szögezzük le: ez nem jó nekünk.

Épphogy csak kipislogunk az inkább fantasyt ígérő környezetből a csillogó, fejlett űrkorszakra, amikor újabb fantasy-klisé esik a nyakunkba. Előkerül a bukott isten. Kicsit persze furcsa, hogy a szokásos, hörgős-morgós torokpanaszok helyett egyszerűen 3340 a neve, és bukása előtt több bolygót felemésztő mesterséges intelligencia volt, de mostanra már érdemes megbarátkozni azzal, hogy itt a legbevettebb meseelemek mögött is valami ügyes kis technológia lapul. A bukott isten utolsó magva például alapvetően ember, épp csak kellő mennyiségű, jól kódolt nano-mütyürrel a szervezetében, amiből optimális feltételek esetén újraírhatja magát a rettegett 3340 is.

A galaktikus kalandorok ezt szeretnék megakadályozni. Ez persze nem olyan egyszerű, és ráadásul így, hogy a mag csak szunnyad, 3340 képviselőjében felébred az ember. Ez pedig mindig bonyodalmakhoz vezet. Nanoszinten feltápolt űrhőseinket üldözőbe veszik a technológiaellenes Szelek, és hogy megmenekülhessenek, rá kell jönniük, vajon a Ventus lakói miért nem tudnak kommunikálni saját terraformáló eszközeikkel és miképpen lehetne orvosolni a helyzetet. Ebben nagy segítséget nyújt nekik egy emberi testet és félisteni tudatot nyert egykori űrhajó; és akár hisszük, akár nem, még mindig működik a történet!

Schroeder elképesztő mennyiségű klisét bír egyszerre a levegőben tartani, és aztán amikor jó zsonglőr módjára a végén elkapdossa a labdákat, szívszaggatóan szép képet rak ki belőlük. Átrángat minket hétszázsok oldalnyi aktív ponyván, hogy utána elénk toljon valamit, amiről az emberiség mindig is álmodott. Ajánlhatnám ezt a regényt a fantasy rajongóknak, a sci-fi rajongóknak, vagy bárkinek, aki szereti az izgalmas, színes történeteket – de inkább csak mindenkinek ajánlanám, így, egyszerűen.

Különösen, mivel ingyenesen letölthető Karl Schroeder honlapjáról.

***

Érdemes persze megemlíteni azt is, hogy a Ventus és a Rorimack által ismertetett Lady of Mazes ugyanabban a világban játszódik, és több ponton is kapcsolódik. A Lady of Mazes öt évvel a Ventus után jelent meg, de mégis az előzménye, hiszen a rettegett 3340 istenné válásáról szól. Ennek dacára érdemes a két könyvet a megjelenés, és nem a történések sorrendjében olvasni. A két történet nem nagyon kapcsolódik, de míg a Ventus bő hétszáz oldalán szépen, lassan ismerhetjük és szokhatjuk meg ezt az univerzumot, a Lady of Mazes fele olyan hosszú sincs, és mindenféle magyarázkodás nélkül ugrik bele a legvadabb jövőképekbe. Nem mondom, hogy a Ventus nélkül érthetetlen a Lady of Mazes, de többször is az volt az érzésem, hogy ha nem olvastam volna, hogy ezt vagy azt miként fejtik ki a tuskó ventusiaknak a gyakorlottabb űrpolgárok, akkor lényegesen nagyobb erőfeszítésembe került volna, hogy megértsem, és lényegesen kisebb esélyem lett volna rá, hogy igazán elmerüljek a történet sodrásában.