Az endless ritkán aktuális, de akkor igyekszik. A később érkező olvasók kedvéért megemlítjük, hogy a tárgyalt regény egy nappal a cikk publikálása előtt nyerte el a 2008-as év Hugo-díját. Rorimack ismertetője tökéletesen összegez egy angol szójátékkal – de azért bővebben is kitárgyalja Chabon altertörténelmes noirját, amiben van sakk és kóserszilvát iszogató nyomozó.

•

Hard-bearded crime novel

Michael Chabon pimasz. Látszólag jól nevelt szépíróként halad előre a pályáján, hogy Amerika ünnepelt szerzőjévé váljon. Például alig hét éve kapta meg a(z igazi) Pulitzer díjat. A nyertes regény, a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay (Kavalier és Clay csodálatos kalandjai) ugyanakkor egy nagy, őszinte főhajtás azon alkotók előtt, akikről úri körökben nem igazán illik beszélni: Chabon annak a generációnak állít emléket, akik megteremtették az amerikai képregényt.
Amit Chabon művel, merészebb mutatvány, mint a regénye lapjairól valódi képregényhőssé avanzsált The Escapist akármelyik produkciója: zsáner és szépirodalom között egyensúlyozni, fentebb stílben kiszolgálni a belső geeket, erőt és bátorságot kívánó feladat.
Az évek során olvashattunk tőle klasszikus angol detektívsztorit, kalózkalandot, de a második Pókember-filmben is felfedezhetjük a keze nyomát.

Nem véletlen hát, hogy 2007-es művében, a The Yiddish Policemen’s Unionban is két ismerős regénytípusra ismerhetünk. Nehéz erről a regényről beszélni. Leginkább azért, mert A vajszínű árnyalat blog már februárban szinte mindent elmondott a regényről, de kimerítően foglalkozott vele az Új Szó is. Ehhez már csak annyit kéne hozzátenni, hogy időközben a mű elvitte szinte az összes angolszász zsánerdíjat: a Nebulát, a Locust, a Sidewise-t az alternatív történelemért és minap a Hugót.

Látszólag ismerős sablonokkal indulunk: valakit megöltek a Hotel Zamenhof-ban, és éppen kéznél van egy alkoholista nyomozó, bizonyos Meyer Landsman. Egy gyilkosság, heroinos fecskendők és egy rejtélyes sakkfeladvány – látszólag minden a helyén van egy jó kis noir nyomozósdihoz. Az első gyanús jel talán az, amikor a megszokott whisky helyett detektívünk kóserszilvát vacsorázik – hát lehet nem szeretni? Nincs érzékem a középjátékhoz – jelenti ki Landsman, és átváltozik egy Philip Roth hőssé, Updike Bechévé, fülünkben Woody Allen (magyarhangja: Kern András) szavai csengenek. Nyomozónk nem magánnyomozó, a gyilkossági osztály embere, nem magányos hős: ott van az exfelesége, aki ráadásul közvetlen főnöke, partnere, a félindián Berko Shemets, és vele együtt apja sógorának egész pereputtya, sőt, ott van egész Alaszka, pontosabban azon részei, ahol (egy, a valóságban leszavazott, de a regény világában elfogadott törvényjavaslat hatására) az Európából menekülő zsidók otthont találhattak – legalábbis a regény jelenétől számított még szűk másfél hónapig, amikor is megszűnik a hat évtizedes autonómia. Mindenki itt van hát, csak Meyer húga, a gyanús körülmények között lezuhant pilóta, Naomi hiányzik.

Innentől kezdve szinte laponként változik, hogy éppen egy puhakalapos nyomozótörténetben vagy egy zátonyra futó életű zsidó férfi monológjában járunk, majd a határok összemosódnak, és feltűnik egy harmadik szál, misztikusan és félelmetesen, apró csodáktól, városi legendáktól és egy csipetnyi aktuálpolitikai fricskától sem mentesen.

Ez a harmadik vonal rántja össze az ezernyi apró utalást, elvarratlan szálat, és talán Meyer életét is.

Ami viszont a szöveget összetartja, az egyrészt Chabon stílusa, másrészt a játékosság, ugyanis a szerző ezzel a stílussal olyan angollal kevert jiddist alkotott, ami minden ismerős vonása ellenére is csak fikció, egy „lehetett volna”. Szószedet ide vagy oda, hátra- és visszalapozás helyett úgy ragad magával ez az ismeretlen nyelv, mint a Gépnarancs szlengje: nem megfejteni, élvezni akarjuk. Azzal kezdtem, hogy Chabon pimasz: az egész regény egyetlen szemtelen válasz egy, a jiddisről szóló esszéjét érő kritikákra.

A regény elolvasása után egyetlen kérdés maradt: melyik kiadó meri majd bevállalni a szerzőt, aki szépirodalomnak túl zsáner, zsánernek túl szépirodalom, ám mindezzel együtt olvasmánynak első osztályú?

*

// The illustration featured in the carousel on the homepage is by Tom Fowler. Used with Tom’s kind permission. (Thanks!)