Mixeld az összes komor világvége-mozi toposzát, az így kapott keveréket helyezd Skóciába, tegyél bele még egy csomó adalékot a futurisztikus scifikből, és ki ne hagyd a robbanást meg az akciót. Jack a Doomsday című angol film kapcsán vall a bémozikról és a gyönyörű Rhona Mitráról.

•

Posztapokaliptikus mozit nem könnyű készíteni, az amerikaiak rendre kudarcot is vallanak velük. Vagy B-filmet csinálnak összefércelt sztorival, huszadrangú színészekkel és olcsó díszletekkel (lásd Van Damme és onnan lefelé), vagy belepakolnak egy nagyobb kupac pénzt. (Az Ember gyermeke jut eszembe, bár ott leginkább csak a producerek voltak amerikaiak.) Általában költségesebb a szereplőgárda, látványosabbak a díszletek, de a történet továbbra is ezer sebből vérzik, mivel például sosem magyarázzák el megfelelően, honnan jön még mindig az áram vagy az üzemanyag, vagy hogy az aligruhás csajok hol találnak kozmetikust azon a szeméttelepen. Ráadásul elég bután néz ki, ha a film komolyan veszi magát. Ha egy ilyet láttál, láttad mindet. Ajánlom a bémozi-érzés kipróbálására az etalont: a Rutger Hauer-féle Őrült Stone – 2008 a Patkány éve című remekművet. Kihagyhatatlan. És angol.

Érdekes, de britpárti vagyok, ha posztpokaliptikus mozik kerülnek szóba: az Őrült Stone mellett rendkívül élveztem az angol színészekkel eljátszatott Equilibriumot (ahol a futurisztikus járőrkocsik szerepét reptéri vontatók játszották) vagy a Haláli hullák hajnalát (ami „romantikus vígjáték zombikkal”). A Doomsday sem okozott csalódást.

A Doomsday – hadd legyek az első, aki elismeri – nem épp remekmű, vagy kiemelkedően eredeti darab. Fel sem tudom sorolni, hány foltból fércelték össze: a Mad Max, a Menekülés New Yorkból, a 28 nappal később vagy bármelyik zombifilm… Az állami főgenya egy második világháborús német főtiszt nevét viseli. Még az Egy jenki Arthur király udvarábanból is vettek néhány ötletet.

Jöjjön a szinopszis: járvány tör ki Skóciában. A brit kormány lezárja Skóciát egy kilenc méter magas fallal, ami a régi hadrianusi nyomvonalat követi, és onnantól kezdve senki sem megy sehova. Mint azt a BAZ-megyei zsákfalvak példáján is látni, a források nélküli és termelésre képtelen, zárt közösségek előbb-utóbb megindulnak a lejtőn, felzabálják magukat: esetünkben ez szó szerint értendő. Senkiföldje, hollók vájják ki hullák szemét, ésatöbbi. Az jutott eszembe, hogy a forgatókönyvíró esetleg nem kedveli a skótokat. Ki tudja, a Mad Max-utalásokkal talán Mel Gibson és a Rettenthetetlen miatt akarta piszkálni őket. „Szabadsááág!”, haha. Nesztek.

A sztori innentől kiszámítható. Londonban pont negyedszázaddal később szintén feltűnik a vírus, ezért a fejesek tüstént összerántanak egy kis csapatot és beküldik őket Skóciába, mivel a kémműholdak túlélőket látnak egy ideje. Nyilvánvalóan van Gyógymód. A csapat tagjai morózusak, mivel maguk sem reménykednek abban, hogy a dramaturgia kedves lesz hozzájuk. Valóban tempósan kezd csökkenni a számuk, mivel a helyiek többek között Molotov-koktéllal, nyílvesszőkkel kedveskednek a vendégeknek. A kötelező kűrök következnek: küzdelmes kalandok, kalandos küzdelmek, izgalmas végkifejlet, hepiend, a rosszakat megdádázzák jól.

A színészekre viszonylag keveset költhettek: csak „tudod, az a fickó, aki…” típusú, középszerű arcokat alkalmaztak, akiket már láttál valahol, valami filmben (valami angol filmben), maximum egy-két soros szöveggel, de igazán nem tudod hová tenni őket – még a főhősnőt játszó Rhona Mitra is ilyen. Talán csak két kivétel van. Az egyik Bob Hoskins, aki az évtizedek során meglehetősen sok és sokféle filmben jelent meg a Joseph Conrad-féle A titkos ügynöktől a Jet Li-féle Nyakörv gengszerfőnökéig. Utóbbi végignézését az ellenségemnek sem kívánom. A másik Malcolm McDowell, akinek régebben voltak érdekesebb dobásai, mint például Stanley Kubrick Mechanikus narancsa, majd a gyerekkoromban VHS-en terjedő (és kultikus) Kék Villámmal elindult a lejtőn.

A Doomsdayt az apró ötletek teszik szórakoztatóvá. Egy mondattal („Ahogyan a kormány hátat fordított a fertőzött zónának, úgy fordított hátat a világ is Nagy-Britanniának”) elrendezi az összes kérdést, ami felmerülhet bennünk az ENSZ-t, az EU-t, sőt gyakorlatilag bárki külsőst illetően. A főhősnő látássérült (ld. Snake Plissken), és néha előregurítja kamerát rejtő üvegszemét a következő sarkon túlra. A csapat egyik fogyóeszköz tagját gyakorlatilag premier plánban, élve grillezik meg az attrakcióra és színhúsra éhes publikum legnagyobb örömére (megjegyzem, ki kellett volna belezni, te sem egyben sütöd a csirkét). Édes kis pihés nyuszit lő cseppekre egy automatizált nehézgéppuska és páncélozott csapatszállító járművel mennek át egy tehénen. Megtudhatjuk, hogy egy Bentley első üléssorán három ember gurulhat ide-oda, miközben megpróbálják megölni egymást (közben természetesen a horda üldözi őket). És a vége, hát azzal megvettek. A főhősnő visszamegy a barbárok közé, hogy uralkodjék felettük. Boadicea 2.0 (vagy 4.0, ha beleszámolod I. Erzsébetet és Margaret Thatchert).

Összefoglalnám: a Doomsday egy jelentéktelen és érdektelen film, egy fakockánál alig bonyolultabb történettel és gyenge szövegekkel. Ezért merek spoilerezni. Meg sem néztem volna, ha nem Rhona Mitra (én ♥ R.M.) szerepel benne, és a feléig nem is voltam teljesen biztos abban, hogy mennyire szórakozom jól. De amikor a törzsi ebéd elején a fősakál berendelt egy tucat skótszoknyába és koszos atlétába öltözött, nagydarab urat, akik eljárták a kánkánt… Ott már tudtam.