Angolszászéknál hard-boiled reneszánsz thrillernek is emlegetik, nekünk Egri csillagok az ostromlott Máltába helyezve, bővebben locsolt vérrel, több akcióval és durvább főhősökkel. Rorimack ismeretője a történelmi regények komor nehézfiújára hívja fel figyelmünket.

•

Milyen lehet évekkel az általános iskola után először kézbe venni az Egri csillagokat? Úgy olvasni, hogy nem tudjuk előre, mi történik benne vagy egy időre elfelejtjük a karórás-trapperes törököket? Hogyan nézne ki Gárdonyi regénye, ha két évtizede Gáspár András úgy dönt, hogy újraírja?

A válasz egyszerű: olyan lenne és olyan élményt nyújtana, mint a The Religion című regény Tim Willockstól.

Willocks jó időben fejezte be a féltégláját: a vén Európára törő oszmán hadakra fogékony mostanában a közönség, pláne, ha az első pár oldalon ügyesen elhelyezünk egy kis iszlámot meg terrort. Ugyanakkor a Málta falai előtt hullámzó tömeg ideális lehetőség arra, hogy a filmes szakemberek végre lecseréljék az orkcsapatokat, és valódi embereket zavarjanak ostromra.

De ne szaladjunk ennyire előre. A történet (mert hát ugye valami hazai szál is kell) 1540-ben kezdődik, a Fogarasi havasokban. Innen kerül Matthias Tannhäuser, egy szász kovácscsalád elsőszülött fia a janicsárok sorába.

Legközelebb harminchét évesen látjuk viszont, ekkor már igazi chapmani hős: Isten két neve között ateistaként tengeti kalandoréletét, és legnagyobb problémája, hogy az arab és görög nyelvű hermetikus iratokhoz nyúljon elébb, vagy kocsmájának bővérű felszolgálólányainak bájába feledkezzen. Ráadásul üzletet szimatol: Szulejmán kiszemelte magának Máltát, és egy ilyen invázió szó szerint aranyat ér a rámenősebb kalmárfajtának.

Esze ágában sincs hát Máltába indulni a johanniták unszolására (ők egyébként a címadó Religion, vagy ahogy ma inkább ismerjük őket, a máltai lovagok).

Ám a sors – szokása szerint – közbeszól, és nem csak egy, de egyenesen két femme fatale-t sodor Matthias útjába. La Penautier grófnő vissza akarja szerezni elcsalt gyermekét. A fiúról csak két dolgot tudnak: tizenkét éves lehet, és ha életben van, Máltában találják. Carla Cecey Évaként küzd, hogy bejusson a várba, de ott már gyülekezik a sereg. Tannhäuser kötélnek áll, bár nem a jó szíve vezérli: üzletet köt a grófnővel, hogy bejuttatja őt és boszorkányos kísérőjét, ugyanakkor hála Ludovico Ludovici inkvizitornak (ő kapja a történetben Jumurdzsák szerepét), egyéb nyomós érvek is az indulás mellett szólnak.

Eljutnak Máltára, ahol már kezdődik az ostrom. Hommage-ként előkerül egy janicsárgyűrű, de a lényeg persze az ostrom, és a vele párhuzamos nyomozás. Tannhäuser hol kémként oson át a török táborba, hol a várfokon harcol, hol pedig távoli névrokonára emlékezve pajzán verseket szaval, és halálra keresi magát az ópiumüzleten.

A Religion ugyanis ízig-vérig huszonegyedik századi regény, vagyis véresebbek a harcok a papíron, a szexről is fellebben a szemérem fátyola, és a hősök sem csak illedelmesen kortyolgatnak a boroskupából, hanem bizony testileg-lelkileg is felkészülnek az ostromra. A körbehordozott szent ereklyéknek ugyanolyan lelkesítő ereje van, mint a drágaköveket érő ópiumgolyóknak. A főhős pedig magasról tesz Allahra és Istenre, és egyszerűen csak szeretné megúszni az egészet.

Az ostromlott vár élén itt nem Dobó István, hanem Jean Palisot de la Valette, de ugyanúgy kapunk ostromgépeket, török vájárokat, föld alatti ölremenést, kirohanásokat és összeomló bástyákat, mint Gárdonyinál. Tudom, úgy hangzik, mint egy reklámszöveg, de észre sem vesszük, hogy végeztünk a több mint hatszáz oldallal.

Hogy a szerző feltámasztotta volna a történelmi regény műfaját? Azt nem hiszem, de sikerült olyan művet alkotnia, amely méltó a régi, nagy regényekhez, és emléket állít Málta ostromának is. Ha szeretnénk átérezni, amint háromszáz rohamra induló lovag alatt megremeg a föld, ha szívesen hallanánk, hogy hajnalban müezzinek éneke száll a török sátrak felett, és reggelre ezer torok zengi, illéri… Ha mosolyra húzódik a szánk, amikor szemünk előtt megjelennek a talpig acél vitézek, fekete palástjukon a fehér kereszttel, akkor nem szabad kihagyni a Religiont.

A fordításra még várnunk kell. De addig is olvashatunk Willocksot magyarul: érdekes módon a Lázadás a Zöld-folyóban esetében a külföldi megjelenést egy éven belül a magyarországi is követte (1995), ráadásul az Európa Kiadónál. Egyes pletykák szerint a pszichiáter-harcművész szereti magáról mintázni főhőseit. Hogy ebben mennyi az igazság, azt nem tudom, de álljon itt néhány sor a Zöld-folyóban fülszövegéből. Ezt a filozófiát ugyanis Tannhäuserünk is a magáénak vallja:

“Dr. Ray Klein, a “sotokan harcos” három kemény évet húzott le az intézetben és annak AIDS-fertőzöttekkel teli gyengélkedőjében – itt sajátította el a túlélés egyedül hatékony filozófiáját: KURVÁRA SEMMI KÖZÖM HOZZÁ.“