Debütáló szerzőnk, fat.man feltáró jellegű, férfiasan őszinte idegenvezetést tart abban a brutálscifi-univerzumban, ahol szimpatikus bűnözők és fejvadászok hajszolják egymást meg a szörnyetegeket a börtönplanétákon és azokon is túl. Filmek, számítógépes játék és rajzfilm egy csomagban, szeretettel mindenkinek, aki valaha csillagközi tökös legény akart lenni.

•

– Mondd, Riddick, mit látsz?
– Mmm… Mindent…

Az emberiség végül meghódította az űrt, a bolygók közötti utazás olyan, mint manapság elrepülni egyik nagyvárosból a másikba, de a kopottas űrhajók is lepotyoghatnak néha, akárcsak a mi repülőgépeink, és vannak, akik túl is élik. A bűnözés és a korrupció továbbra is létezik, a vírusként terjeszkedő emberiség mellett azonban van néhány új faj is. A necromongerek egyfajta vallási csoportosulás, valaha maguk is emberek voltak, akik engedtek a sötét oldal csábításának, vagy erőszakkal állították át őket. Aztán ott vannak a furyanek, egy elnyomott, később kiirtott faj, afféle szuperemberek. Szólni kell még az elementálokról, akik tulajdonképpen sűrű levegőből állnak, viszont higgadtak és bölcsek.
A sor végén pedig ott vannak a szörnyek, akik nagyok és éhesek. Gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róluk, csak annyit, hogy szeretik a sötétet, mint minden valamirevaló szörny, ahogy például az ágyam alatt lakók is. Egy picit engem a három évvel korábbi Starship Troopers rovarjaira emlékeztetnek, valahogy minden horrortartalmú sci-fi a bogaraktól való undorodásunkra bazíroz.

Szóval bolygóközi bűnözés, fejvadászok, erőszak, munkanélküliség, túlélnivágyás, csüggedtség, csakúgy, mint itthon.

Régóta érlelődik bennem egy élménybeszámoló Richard B. Riddick történeteiről, és nagyot léptem a megírása felé, amikor végre sikerült befejeznem a sorozathoz tartozó PC-s játékot is, az Escape from Butcher Bay-t. A karakter már a Pitch Black – 22 évente sötétség című film elején azonnal belopta magát a szívembe, és ahogy egyre többet megismertem a szökött fegyenc és gyilkos történetéből, úgy mélyült a szerelem. Ha csak fele olyan tökös lennék, mint a Riddicket „kísérgető” Johns, vagy tizedannyira félnék a sötétben, mint ahogy Riddick nem, már sokkal inkább férfinak érezném magam.

Pitch Black – 22 évente sötétség
A Pitch Black egy jóindulattal középszerűnek mondható sci-fi akció, némi horrorelemmel vegyítve, ezt azért be kell látni. A történet sem bonyolult, de hát nem is ez volt a fókuszpont, ez nyilvánvaló, sokkal inkább a látványra helyezték a hangsúlyt, ami akkoriban még üdítő volt, ma már kevés az ingerküszöbünk alulról való stimulálásához is. Persze nem is emiatt szeretem, hanem mert Riddick és Johns olyanok, amilyenek.
A remekül fordított címmel eldurrantják a történet szempontjából fontos, bár nem túl eredeti fordulatot. Sebaj, ez simán túlélhető.
A mindig éber vadállat (aki annyira ösztönlény, hogy még krioálomban is magánál van) hangjával indít a film, Riddick (Vin Diesel alakítja, és tilos szinkronnal nézni a filmet) vetíti előre a fogságból való szabadulását, majd az űrhajó, amiben harminckilencedmagával utazik, lezuhan egy sivatagos bolygóra. Tizen élik túl a zuhanást és igyekeznek kijutni a pokolból, ahol szörnyek tanyáznak és a maroknyi ember halálát akarják.
A film azzal próbálja – több-kevesebb sikerrel – fokozni a feszültséget, hogy a szereplőket morális alapú döntésekre kényszeríti. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy az egészet Riddick és Johns karakterei viszik el a hátukon, akik übertökös kiszólásaikkal, megjegyzéseikkel az “Ááá, igen, nekem is ezt kellett volna mondanom pókerarccal a metrón a múltkori tolakodónak!” fajta érzést váltják ki az emberből. Az éráról viszonylag keveset tudunk meg, inkább a képi világ az, ami alapján kicsit tovább lehet gondolni; az a fajta sci-fi univerzum, ahol még mindig a jó öreg rézhüvelyessel lövöldöznek, és nem lézerfegyverekkel. A történet tehát a nem túl távoli jövőben játszódik, és nagyon kicsit ugyan, de Alien utánérzés, ám nem rossz értelemben véve. Ez a fajta kézzelfogható mocskosság sokkal szimpatikusabb számomra, mint bármelyik űropera.
Ugyanaz a szemét, akárcsak a jelenkori Földünkön, csak épp továbbterjeszkedve még néhány bolygóra.

The Chronicles of Riddick – A sötétség krónikája
A folytatás kicsit furán indul, értetlenül néztem, hogy mit keresnek itt vaspáncélos alakok, akik űrhajón járnak, de aztán visszazökkentem a történetbe, mert megjelent Riddick, és megint be akarták fogni, és itt hangzik el, szerintem legalábbis, minden idők legalázóbb monológja: “Négy emberrel jöttél értem? Kibaszott sértő! […]”
A filmmel kapcsolatos érzéseim egyébként vegyesek, az elején rettentően nem találtam a helyem, szerintem a készítők sem, mert hirtelen abba a “hétköznapi” világba belecsorgattak jó adag misztikumot, amivel eleinte nem tudtam mit kezdeni. Necromongerek, furyanek, elementálok, túlvilág… Mi van?
Persze a végén a helyére kerül minden, de az embernek az az érzése, hogy a Pitch Blacknek nem terveztek folytatást, aztán rájöttek, hogy mégis kellene, csak akkor már veszélyesen elszabadult a fantázia, és mindenképp egy különleges univerzumot akartak alkotni. Ez részben sikerült is, részben azt mondom, hogy “Na, neee!”, de az biztos, hogy ha kölyökként látom ezt a filmet, akkor nem Pókember akarok lenni, hanem Riddick.

The Chronicles of Riddick – Escape from Butcher Bay
A svéd Starbreeze Studios játékának XBOX verzióját a második Riddick filmmel, a The Chronicles of Riddickkel egyidőben hozták ki, a Windows verzió, amit magam is játszottam, fél évvel később jelent meg.
A játék erősen épített a Pitch Blackre, tulajdonképpen a film elején hallható rövid Riddick életrajzot fejtették ki bővebben, és mondhatom, hogy nagyon ügyesen. A svéd fejlesztőcsapat olyat tett le az asztalra, amit ritkán lát az ember videojátékok között. A környezet hangulatos, a karakterek hitelesek, a képi világ gyönyörű, és üdítő a visszatérés a mi kis mocskos, korrupt világunkba. A játék sokszor filmszerű, és a nagy élmény benne, hogy néhány órára én lehettem Riddick, és igen, élveztem hátulról csavarhúzót nyomni az őrök bordái közé, miközben flegma, „ki, ha én nem”-nézéssel bámultam a monitoron elhalálozó áldozatomat.
A történet ez esetben sem túl bonyolult, viszont sokkal nagyobb fókuszt kap Richard B. Riddick, az ultrakemény bűnöző, akiről tulajdonképpen elég keveset tudunk, de mindig elhintenek valahol egy kis apró részletet, ami érdekessé teszi a karaktert és kíváncsivá a fogyasztót. Adott még egy ultrakemény börtön, ami annyira nagyon rohadt, hogy még. Melyik törik előbb?
A börtönbe Riddicket Johns, a fejvadász (angolul merc, ami azért talán beszédesebb) viszi, és Hoxie, az igazgató fogadja, majd Abott (akit az amerikai rapper-ről, Xzibitről modelleztek és így természetesen a hangját is kölcsönadta, amit elég könnyű felismerni a mo’fuka jellegű baszós-pisztolyos-gettós hip-hop-dialektusról) kíséri a cellájába.
A befogott vadállat mindenáron menekülni akar, nincs kegyelem, és senki nem állhat az útjába. Riddick rideg, kegyetlen, nem fél senkitől és semmitől, kivágja magát a legnehezebb helyzetekből is (néha szó szerint), és még akkor is beszól egy durvát, amikor úgy fest, hogy most már aztán tényleg vége.
Vin Diesel karakteres, mély hangjával párosítva továbbra is simán kiakasztja a pózfaktor-o-méter mutatóját, ami meg az örömteli nyálcsorgás kiváltója. Érdemes még megemlíteni, hogy a játék során megszerezhető cigisdobozok minden darabja egy-egy kulisszatitkot nyit ki, hol egy trailert, hol egy concept artot, úgyhogy „Szerezd meg hát mind!”.
A játék tömören nem más, mint egy óriási verekedés A és B pont közt, de ez egyáltalán nem baj, mert jön minden, amit a Pitch Blackből megismertünk és megszerettünk.

The Chronicles of Riddick: Dark Fury
Érdemes szólni erről a rövid kis animációs filmről is, ami a mozifilmek kronológiai sorrendjét tekintve közvetlenül a Pitch Black után következik. A története nem olyan nagy léptékű, mint a többi filmé, vagyis nem egy hajótörött csapat élnivágyása, és pláne nem az emberiség megmentése a fő téma, de érdekesek a párhuzamok, melyek felfedezése mosolyt csal az ember arcára.
Szívet melengető érzés volt látni, mert számomra a régi Transformerses, G.I. Joe-s hangulatot idézte fel, amikor naphosszat bámultuk az öcsémmel a Sky Moviest. Ez a rajzfilm ráadásul nagyon szép, nagyon profi és nagyon Riddick.

Éljenek tehát a szimpatikus bűnözők; ez már Bonnie-nál és Clyde-nál, a Butch Cassidy és a Sundance kölyökben, továbbá Mickey és Mallory Knox esetében is remekül működött. Aki szereti a puszta túlélésre építő, kőkemény akcióscifit, és a tökös, nem feltétlenül jó főhősöket, annak ajánlani tudom a sorozatot.